Vigyázván minden állhatatossággal

A Mormon könyve a Szabadító evangéliumának teljességét tartalmazza, és az egyetlen olyan könyv, melyről maga az Úr tett bizonyságot, hogy igaz (lásd T&Sz 17:6; lásd még Russell M. Nelson: Bizonyság a Mormon könyvéről. Liahóna, 2000. jan. 84.). A Mormon könyve valóban vallásunk záróköve.

A Mormon könyve meggyőző és megtérésre késztető ereje abból fakad, hogy a központi hangsúlyt Jézus Krisztusra fekteti, és hogy a benne található sugalmazott tanítások tiszták és egyszerűek. Nefi kijelentette: „…lelkem gyönyörködik a világos beszédben népemnek, hogy tanulhassanak” (2 Nefi 25:4). Az ebben a versben lévő világos szó a kulcs, mely nem hétköznapi vagy egyszerű dolgokra utal, hanem inkább olyan útmutatásra, mely könnyen és tisztán érthető.

A Mormon könyve azért a leghibátlanabb könyv a földön, mivel az igazságot – magát Jézus Krisztust – helyezi a középpontba (lásd János 14:6, 1 Nefi 13:40), és visszaállítja azokat az egyszerű és értékes dolgokat, melyek elvétettek az igaz evangéliumból (lásd 1 Nefi 13:26, 28–29, 32, 34–35, 40). E két alkotóelem páratlan egyesülése – a Szabadító központi mivolta és a tanítások egyszerűsége – hatalmas erővel hívja le az istenség harmadik tagjának, a Szentléleknek a megerősítő tanúságát. Ennélfogva a Mormon könyve oly módon szól az olvasó lelkéhez és szívéhez, amire más szentírás nem képes.

Joseph Smith próféta azt tanította, hogy ha ragaszkodunk a Mormon könyvében található előírásokhoz, akkor közelebb kerülhetünk Istenhez, mint bármely más könyv által (lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 67.). A Mormon könyve rendszeres olvasása és a róla való beszélgetés erőt ad a kísértések legyőzésére, és szeretettel tölti el a családunkat. A Mormon könyvében lévő tanokról és tantételekről való beszélgetés pedig lehetőséget ad a szülőknek, hogy megismerjék gyermekeiket, meghallgassák őket, tanuljanak tőlük, és tanítsák őket.

Életkortól függetlenül minden fiatal – még a csecsemők is – reagálnak a Mormon könyve különleges lelkületére. A gyermekek talán nem értenek minden szót és történetet, azonban biztosan ismerősnek tűnik számukra a belőle áradó lelkiség, melyről Ésaiás írt (Ésaiás 29:4; lásd még 2 Nefi 26:16). A gyermekek által feltett kérdések, az általuk megosztott észrevételek és az ezekből kialakult beszélgetések pedig létfontosságú, lelki értelemben vett korai figyelmeztető jelek lehetnek. Fontos megemlíteni, hogy az ilyen beszélgetések segíthetnek a szülőknek felismerni, hogy gyermekeik mit tanulnak, gondolnak és éreznek az ebben a becses szentírásban foglalt igazságokkal kapcsolatban, valamint tudomást szerezhetnek azokról a nehézségekről, melyekkel éppen akkor küszködnek.

A bizonyság egy személyes tudás, mely a Szentlélek azon tanúságán alapszik, hogy bizonyos örökkévaló jelentőséggel bíró tények igazak. A Szentlélek az Atya és a Fiú hírvivője, minden igazság tanítója, és az igazsághoz vezető ösvény megtestesítője (lásd János 14:26; 16:13). Így „a Szentlélek hatalma által minden dolgot illetően tudhatj[uk] az igazat” (Moróni 10:5).

A Szentlélektől kapott tudásunk és lelki meggyőződésünk kinyilatkoztatás eredménye. Ezen áldások kutatása és azok elnyerése őszinte szívet, igaz szándékot, valamint Krisztusba vetett hitet kíván tőlünk (lásd Moróni 10:4). A személyes bizonyság ezenkívül kötelezettséget és felelősségre vonhatóságot is ránk ruház.

A szülőknek ébernek és lelkileg érzékenynek kell lenniük azokra a spontán adódó lehetőségekre, melyek során bizonyságot tehetnek gyermekeiknek. Az ilyen alkalmakat nem kell előre megtervezni, beütemezni vagy megírni. Sőt, minél kevésbé megtervezett egy bizonyság megosztása, annál valószínűbb, hogy felemeli a másikat, és hogy a hatása maradandó lesz. „Azon se aggodalmaskodjatok előre, hogy mit mondjatok; inkább tegyétek félre elmétekben állandóan az élet szavait, és az adott órában megadatik nektek az a rész, ami minden egyes embernek kimérendő” (T&Sz 84:85).

Egy családi vacsora során előforduló természetes beszélgetés például tökéletes helyzetet teremthet a szülőnek, hogy felemlítsen és bizonyságot tegyen bizonyos áldásokról, melyekben aznap, a mindennapi szokásos teendői során része volt. És a bizonyságnak nem kell mindig úgy kezdődnie, hogy „bizonyságomat teszem nektek arról…”. Tanúságunkat egyszerűen úgy is kijelenthetjük, hogy „tudom, hogy a mai munkám során részem volt a sugalmazás áldásában”, vagy „az ebben a szentírásrészben lévő igazság mindig is erőteljes útmutatásként szolgált az életemben”. Hasonló bizonyságtételi lehetőségek adódhatnak akkor is, amikor például együtt autózunk vagy buszozunk, és még számos más helyzetben is.

A gyermekek reakciói az ilyen rögtönzött bizonyságtételekre, a lelkesedésük vagy épp a vonakodásuk igen fontos korai lelki figyelmeztető jelek. Egy gyermek megnyilvánulása egy szentírás-tanulmányozás során tanult leckéről, vagy egy evangéliumi tantétellel, illetve gyakorlattal kapcsolatos őszinte aggodalma igen sokatmondó lehet, és segíthet a szülőknek jobban megérteni a gyermek sajátos kérdését vagy szükségletét. Az ilyen beszélgetések – különösen akkor, amikor a szülők legalább olyan buzgón hallgatnak, mint beszélnek – olyan támogató és biztonságot kínáló légkört teremtenek az otthonokban, mely még a nehezebb témákban is elősegíti a kommunikációt.

Isten megszámlálhatatlan alkotása között vannak, melyek cselekednek és vannak, melyekkel cselekednek (lásd 2 Nefi 2:14). Mennyei Atyánk gyermekeiként megáldottak bennünket az erkölcsi önrendelkezés ajándékával: az önálló cselekvés képességével és hatalmával. Önrendelkezéssel felruházva pedig cselekvő személyek vagyunk, tehát elsődlegesen nekünk kell cselekednünk, és nem csupán hagyni, hogy velünk cselekedjenek – különösen miközben tanulmányozás és hit által is a tanulásra törekszünk (lásd T&Sz 88:118).

Az evangélium tanulóiként az igének megtartói és ne csak hallgatói legyünk (lásd Jakab 1:22). Amikor helyesen gyakoroljuk az önrendelkezésünket és a helyes tantételek szerint cselekszünk, akkor szívünk megnyílik a Szentlélek befolyása előtt, ezáltal pedig meghívjuk az Ő tanító és bizonyságtevő hatalmát. A szülőknek szent feladatuk, hogy segítsék a gyermekeket a cselekvésben, valamint abban, hogy törekedjenek a hit általi tanulásra. Egy gyermek pedig soha nem lehet túl fiatal ahhoz, hogy részt vegyen a tanulás e mintájában.

Ha valakinek halat adunk, az csak egy alkalommal fogja táplálni. Ha azonban megtanítjuk halászni, az egész életére ellátja élelemmel. Szülőkként és evangéliumi oktatókként nem az a feladatunk, hogy gyermekeinknek halakat osztogassunk, hanem inkább azon kell munkálkodnunk, hogy segítsünk nekik megtanulni „halászni”, és lelkileg állhatatossá válni. Ezt a létfontosságú célt úgy lehet legjobban elérni, ha ösztönözzük gyermekeinket, hogy a helyes tantételekkel összhangban cselekedjenek, miközben cselekvés által segítünk tanulniuk. „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é” (János 7:17). Az ilyen tanulás lelki, szellemi és fizikai erőfeszítést kíván, és nem csupán tétlen befogadást.

A Mormon könyve olvasása, a róla való beszélgetés, valamint az otthoni spontán bizonyságtétel fekteti le annak alapjait, hogy gyermekeinket mint az evangélium tanulóit, felszólítsuk arra, hogy ők cselekedjenek, ne pedig velük cselekedjenek. Képzeljetek el például egy olyan családi estet, ahol a gyermekeket arra kérik, és el is várják tőlük, hogy készüljenek fel kérdésekkel arról, amit a Mormon könyvében éppen olvasnak és tanulnak, vagy egy olyan témáról, mely hangsúlyt kapott egy nemrég lezajlott evangéliumi beszélgetésben, vagy pedig egy otthoni spontán bizonyságtétellel kapcsolatban. Majd képzeljük el, hogy a gyermekek olyan kérdéseket tesznek fel, melyek megválaszolására a szülők nem készültek fel teljesen. Néhány szülő olykor félve áll hozzá egy ilyen szervezetlennek tűnő családi esthez. A legjobb családi estek azonban nem szükségszerűen az előre elkészített, megvásárolt vagy internetről letöltött vázlatok vagy szemléltető eszközök által születnek. Milyen ragyogó lehetőség ez a családtagok számára, hogy együtt kutathatják a szentírásokat, és együtt vehetnek leckéket a Szentlélektől. „…mert a prédikátor nem volt jobb a hallgatónál, és a tanító sem volt semmivel jobb a tanulónál; …és mindannyian dolgoztak, minden ember az ereje szerint” (Alma 1:26).

Ti és én vajon segítünk-e a gyermekeinknek cselekvőkké válni, segítünk-e nekik, hogy törekedjenek a tanulásra tanulmányozás és hit által is, vagy arra tanítottuk őket, hogy várjanak, amíg tanítják őket, és majd velük cselekednek? Szülőkként elsődlegesen egyfajta lelki halat adunk-e gyermekeinknek, vagy pedig következetesen segítünk-e nekik abban, hogy cselekedjenek, saját maguk tanuljanak, és állhatatosan és szilárdan álljanak? Vajon segítünk-e gyermekeinknek abban, hogy buzgón kérdezzenek, kutassanak és kopogtassanak? (Lásd 3 Nefi 14:7.)

Azt a lelki megértést, amellyel ti és én megáldattunk, és amely igazságát megerősítették a szívünkben, egyszerűen nem lehet átadni a gyermekeinknek. Hogy elnyerhessük és személyesen „birtokolhassuk” ezt a fajta tudást, ahhoz meg kell fizetni a szorgalom, valamint a tanulmányozás és hit általi tanulás díját. Csak így lehet az elmében ismert dolgokat a szívben is érezni. Csak így képes egy gyermek túllépni azon, hogy a szülők és a felnőttek lelki tudására és tapasztalatira támaszkodjon, és csak ezáltal formálhat jogot ezekre az áldásokra. Gyermekeink csakis így tudnak lelkileg felkészülni a halandóság próbatételeire.

Tanúságomat teszem, hogy azok a szülők, akik következetesen olvassák a Mormon könyvét, és beszélgetnek róla a gyermekeikkel, akik bizonyságaikat természetes módon osztják meg velük, és akik felszólítják a gyermekeiket, hogy ők maguk cselekedjenek, ne pedig velük cselekedjenek, olyan szemmel lesznek megáldva, mely messzire lát (lásd Mózes 6:27), és olyan füllel, mely képes lesz meghallani a trombitaszót (lásd Ezékiel 33:2–16). Az említett három szent szokás által elnyert lelki tisztánlátás és sugalmazás képessé tesz majd benneteket, hogy családjaitok őrtornyán állhassatok „vigyázván minden állhatatossággal” (lásd Efézusbeliek 6:18) – megáldva ezzel közvetlen családotokat és leendő utódaitokat. Ezeket ígérem, és ezekről teszek tanúbizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.