Elhívva és kiválasztva

Kedves fivéreim a papságban, kérlek, fogadjátok hálámat mindazért, amit az Úr munkájának előremozdításáért tesztek világszerte! Azon papsági vezetők szent hivatalairól szeretnék beszélni, akiket elhívtak és kiválasztottak¹, hogy ma az egyházat vezessék. Az idei év két okból is különleges: egyrészt azért, mert idén decemberben ünnepeljük Joseph Smith próféta születésének kétszázadik évfordulóját, másrészt pedig azért, mert Gordon B. Hinckley próféta idén júniusban ünnepelte kilencvenötödik születésnapját. Bizonyságomat teszem arról, hogy Joseph Smith próféta lett elhívva és kiválasztva, hogy e sáfárság első prófétája legyen, valamint arról, hogy Gordon B. Hinckley elnök az egyház jelenlegi prófétája, látnoka és kinyilatkoztatója.

Mikor Mike Wallace a 60 Minutes nevű tévéműsorban néhány éve interjút készített Hinckley elnökkel, azt mondta, hogy „[az emberek azt fogják mondani], ez egy olyan egyház, amit egy öregember vezet”. Hinckley elnök erre ezt felelte: „Hát nem csodálatos, hogy egy tapasztalt férfi áll az élen – egy olyan döntéshozó, akit nem sodor összevissza mindenféle tanok szele?”² Szóval, hogy ha bármelyikőtök is úgy gondolja, hogy a jelenlegi vezetőség túl öreg az egyház vezetéséhez, akkor engedjétek meg, hogy Hinckley elnök adjon még pár tanácsot, mely ezzel a korral jár!

Az ebben a sáfárságban elhívott 102 apostol közül csak 13 szolgált Hinckley elnöknél hosszabb ideig. Hosszabb ideig szolgált apostolként, mint Brigham Young, Hunter elnök, Lee elnök, Kimball elnök és még sorolhatnám. Csodálatos, hogy sugalmazott irányítását élvezhetjük. Kérem, bocsássátok meg nekem, amikor azt mondom, hogy néha én magam is úgy érzem, az örökkévalóság szélén állok. 85 évesen én vagyok a harmadik legöregebb az élő általános felhatalmazottak között. Nem vágytam erre a megtiszteltetésre. Egyszerűen csak éltem az életem.

Úgy hiszem, hogy az egyház történetében még soha nem volt nagyobb összetartás, mint amekkora most az Első Elnökségben, a Tizenkettek Kvórumában és az egyház általános felhatalmazottai között lévő testvéreim között van, akiket elhívtak és kiválasztottak, és akik most az egyházat vezetik. Azt hiszem, erre számos bizonyíték van. Isten földi királyságának jelenlegi vezetősége bármely másik csoportnál régebb óta élvezi a Szabadító vezető sugalmazását. Mi vagyunk a legöregebb csoport, amely az egyházat valaha is vezette.

Ezen férfiak némelyikét majdnem fél évszázada ismerem, mely úgy hiszem, feljogosít arra, hogy biztonsággal állíthassam, Fivéreim tisztességes, jó és bizalomra méltó emberek. Ismerem szívüket. Ők az Úr szolgái. Egyetlen vágyuk az, hogy nagyszerű elhívásaikban Isten földi királyságának felépítésén munkálkodjanak. A jelenleg szolgáló Fivéreink igazak és tapasztaltak. Néhányuk testileg már nem olyan erős, mint régen volt, de szívük tiszta, nagy tapasztalattal rendelkeznek, elméjük éles, lelki bölcsességük pedig olyan mélyen gyökeredzik, hogy már a puszta jelenlétük is jó érzéssel tölt el.

Alázattal és túláradó érzésekkel töltött el, amikor 33 éve elhívtak, hogy a Tizenkét Apostol Kvórumának segédjeként szolgáljak. Néhány nappal később Hugh B. Brown elnök arra intett, hogy a legfontosabb az, hogy bármit is teszek, az mindig legyen összhangban Fivéreim cselekedeteivel. Brown elnök nem fejtegette hosszan a témát. Egyszerűen ennyit mondott: „Csak támogasd a Fivéreket!” Én ezt úgy értelmeztem, hogy követnem kell az egyház elnöke, az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvórumának tanácsait is útmutatását. Ez pedig úgy hangzott, mint amit teljes szívemből szeretnék tenni.

Mások talán nem értenek egyet ezzel a tanáccsal, de azért indokot adhat egy kis gondolkodásra. Arra a következtetésre jutottam, hogy a lelki vezetés nagyban függ attól, hogy mennyire vagyunk összhangban az egyház elnökével, az Első Elnökséggel és a Tizenkét Apostol Kvórumával, akiket – ahogyan ma is – prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogattak. Nem tudom, hogyan lehetünk teljes összhangban az Úr Szellemével, ha nem vagyunk összhangban az egyház elnökével és a többi prófétával, látnokkal és kinyilatkoztatóval.

Amikor diakónus voltam, apám elvitt bátyámat és engem a Tabernákulumba egy általános papsági ülésre. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, hogy életemben először Isten prófétájának, Heber J. Grant elnöknek, és a többi prófétának és apostolnak jelenlétében lehettem. Buzgón hallgattam üzeneteiket, és mindent, amit mondtak szívembe zártam. Az évek során témáikat sokszor megismételték. Valószínűnek tartom, hogy néhányat ezen a konferencián is megismételnek majd. Ezek elengedhetetlenek a szabadulásunkhoz, és szükségünk van az ismétlésükre.

A világtörténelem kezdete óta készültek feljegyzések olyanokról, akik nem voltak összhangban a prófétákkal. E sáfárság korai időszakában is többen a Tizenkettek közül, sajnálatukra, nem maradtak hűek Joseph Smith prófétához. Egyikük Lyman E. Johnson, a Tizenkét Apostol Kvórumának egyik eredeti tagja volt, akit bűnös viselkedésért kizárták az egyházból. Ő később sajnálattal tekintett lelki bukására. Ezt mondta: „A jobb kezem odaadnám érte, ha újra tudnék hinni. Akkoriban telve voltam örömmel és boldogsággal. Álmaim nyugodtak voltak. Mikor reggel felébredtem, lelkem vidám volt. Boldog voltam nappal és éjjel is, békével, örömmel és hálával telve. Most viszont csak sötétség van, fájdalom, bánat, végtelen nyomorúság. Nem láttam egyetlen boldog percet sem azóta.”³ 1856-ban, 45 évesen, egy szánbalesetben halt meg.

Luke S. Johnsont 1835-ben szintén a Tizenkettek eredeti Kvórumába hívták el. Lelki elkötelezettsége 1837-ben anyagi nehézségek miatt gyengült meg. Visszatekintve, később azt mondta: „Elmém elsötétült, magamra hagyattam, hogy a saját utam járjam. Elvesztettem Isten Lelkét, elhanyagoltam a kötelességemet; ennek az lett a következménye, hogy 1837. szeptember 3-án egy Kirtlandben tartott konferencián… kizártak az egyházból.” 1837 decemberére a hitehagyottak egy csoportjához csatlakozott, akik nyilvánosan tagadták az egyházat, majd 1838-ban hitehagyás miatt kiközösítették az egyházból. Nyolc évig orvosként dolgozott Kirtlandben. Majd 1846-ban családjával együtt visszatért a szentek közösségébe. Ezt mondta: „Félreálltam és elzárkóztam az Úr munkájától. Szívem azonban ezzel a néppel van. Szeretnék kapcsolatban lenni a szentekkel; velük tartani a pusztaságba, és velük együtt kitartani mindvégig.” 1846 márciusában újra megkeresztelkedett, majd 1847-ben nyugatra indult az első pionírok társaságában. A közösség teljes értékű tagjaként 1861-ben, 54 évesen halt meg Salt Lake Cityben.⁴

Az egyház tagjainak azt tanácsolom, hogy támogassák az egyház elnökét, az Első Elnökséget, a Tizenkét Apostol Kvórumát és a többi általános felhatalmazottat teljes szívükből és lelkükből. Ha így teszünk, biztonságban leszünk.

Brigham Young elnök sokszor felidézte azt, amikor Joseph Smith próféta azt mondta, hogy „állandóan imádkoznia kellett, gyakorolnia kellett a hitét, a vallása szerint kellett élnie és fel kellett magasztalnia elhívását, hogy elnyerje az Úr kinyilatkoztatásait, és állhatatos maradjon a hitben”⁵. Mindannyian számíthatunk kihívásokra hitünk tekintetében. Ezek a kihívások különféle módokon jöhetnek. Nem mindig fognak tetszeni az egyházi vezetők által adott tanácsok. Ők nem a népszerűségre törekszenek. Segíteni próbálnak, hogy elkerülhessük a súlyos csapásokat és csalódásokat, melyek az Isten törvényeinek való engedetlenség miatt érhetnek minket.

Támogatnunk kell a helyi vezetőinket is, mert ők is „elhívottak és kiválasztottak”. Az egyház minden tagja kaphat útmutatást a püspökétől vagy gyülekezeti elnökétől, cövek, vagy misszióelnökétől, valamint az egyház elnökétől és az ő szolgatársaitól. E testvérek közül senki sem maga kérte az elhívását. Egyikőjük sem tökéletes. Mégis az Úr szolgái, akiket Ő hívott el azok által, akik a sugalmazásra jogosultak. Azok, akiket elhívtak, támogattak és elválasztottak, jogosultak a mi támogatásunkra is.

Mindig is tiszteltem és csodáltam minden egyes püspökömet. Megpróbáltam nem megkérdőjelezni a vezetésüket, és úgy éreztem, hogy mivel támogattam őket és követtem a tanácsukat, védelmet élveztem az emberek álnokságával és csalárdságával szemben.⁶ Ez azért volt, mert mindegyik elhívott és kiválasztott vezető jogosult volt isteni kinyilatkoztatásra, mely ezzel az elhívással jár. A vallási vezetőkkel szembeni tiszteletlenség sokakat vezetett már lelki elgyengüléshez és bukáshoz. A felettünk elnöklő emberek vélt tökéletlenségein, hibáin vagy gyengeségein túl kell tekintenünk, és támogatnunk kell azt a hivatalt, melyet betöltenek.

Egyházközségünkben sok évvel ezelőtt jótékonysági programokat rendeztünk, hogy ki tudjuk fizetni a közüzemi számlákat és más helyi kiadásokat, melyek ma már az általános egyházi alapokból kerülnek kifizetésre a helyi költségvetésből. Kirakodóvásárokat, kiállításokat, vacsorákat és más pénzgyűjtő tevékenységeket tartottunk. Abban az időben az egyházközségünknek csodálatos, elkötelezett, odaadó püspöke volt.

A szomszéd egyházközség egy tagja úgy vélte, hogy egy csobbanós-gép sikeres pénzgyűjtő programot eredményezhetne. A játékosok fizetnének, hogy egy baseball labdával egy mechanikus kart eltaláljanak. A karon lévő céltáblát eltalálva a szerkezet kioldana egy reteszt, melynek eredményeként a szerkezeten ülő ember egy nagy dézsa hideg vízbe csobbanna bele. Az egyházközségünk úgy döntött, hogy használni fogja a gépet, valaki pedig azt javasolta, hogy többen fizetnének a dobásért, ha a püspök hajlandó lenne a szerkezetre ülni. Mivel püspökünk jótét lélek volt, és mivel az ő felelőssége volt a pénzgyűjtés, beleegyezett a dologba és felült a „csobbantóra”. Néhányan rövidesen elkezdték venni a labdákat, és dobálni kezdték a céltáblát. Sokan el is találták, aminek a püspök látta kárát. Félóra múlva elkezdett remegni, annyira fázott.

Míg néhány ember úgy gondolta, hogy ez remek szórakozás, édesapám igen sértőnek találta, hogy a püspöki hivatalt így lekicsinyelték, semmibe vették és nevetség tárgyává tették. Bár a gyűjtött pénzt jó célra szánták, én mégis emlékszem, mennyire szégyelltem, hogy közülünk is voltak páran, kik nem mutattak tiszteletet sem a hivatal, sem pedig az ember iránt, aki éjjel és nappal jó pásztor módjára szolgálta őket. Isten papságának viselőiként példát kell mutatnunk a vezetőink, a családunk, a barátaink és a társaink támogatása terén.

A szentírások az egyház helyi és általános felhatalmazottainak tanácsaival és irányításával együtt védőhálót biztosítanak az egyház tagjai számára. Például, egész életemben arra buzdították a Fivérek az embereket erről és más szószékekről is, hogy éljenek a jövedelmükön belül, ne keveredjenek adósságba és spóroljanak egy kicsit a nehezebb időkre, mert azok mindig lesznek. Olyan nagy gazdasági nehézségeket éltem túl, mint például a nagy gazdasági világválság és a második világháború. Azért, amit átéltem már félek nem megtenni mindazt, amit meg tudok tenni, hogy megvédjem magam és a családom az ilyen katasztrófák következményeitől. Hálámat fejezem ki a Fivéreknek ezért a bölcs tanácsért.

Az egyház elnöke nem fogja félrevezetni az egyháztagokat. Ez soha nem fog megtörténni. Hinckley elnököt teljes mértékben támogatják a tanácsosai, a Tizenkettek Kvórumával, a Hetvenek kvórumaival és az Elnöklő Püspökséggel egyetemben. Ennek eredményeként pedig, amint azt már korábban említettem, különleges szeretet és harmónia van jelen az elnöklő tanácsokban elnökünk és egymás iránt is.

Isten papsága pajzsként szolgál. Olyan, ami megvéd minket a világ gonoszságaival szemben. Tisztán kell tartanunk ezt a pajzsot, különben nehezebben fogjuk meglátni a célunkat, valamint a minket körülvevő veszélyeket. Az ehhez használatos tisztítószer pedig a személyes igazlelkűség. Nem mindenki fogja azonban megfizetni az árat, hogy tisztán tartsa pajzsát. Az Úr ezt mondta: „Íme, sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.”⁷ Akkor hívnak el minket, mikor kézrátétel által elnyerjük a papságot, de addig nem leszünk kiválasztva, amíg nem mutatjuk ki Istennek igazlelkűségünket, hithűségünket és elkötelezettségünket.

Fivérek, ez a munka igaz. Joseph Smith látta az Atyát és a Fiút, és hallotta és követte az Ő utasításaikat. Így kezdődött ez a nagyszerű munka, amelyért mindannyiunk felelősséggel tartozik. Ennek isteni mivoltáról teszem ünnepélyes tanúbizonyságom. Jézus Krisztus nevében, ámen.