Papsági felhatalmazás a családban és az egyházban

Édesapám hétéves koromban halt meg. Én voltam a legidősebb a három kicsi gyermek közül, akiket megözvegyült édesanyámnak fel kellett nevelnie. Amikor diakónussá szenteltek, azt mondta, nagyon örül, hogy van papságviselő a családban. Ennek ellenére továbbra is édesanyám irányította a családot, ő jelölte ki, hogy ki mondja az imát, mikor reggel letérdeltünk. Összezavarodtam. Nekem azt tanították, hogy a papság elnököl a családban. Kellett lenni valaminek, amit nem tudtam még arról, hogyan működik ez a tantétel.

Ez idő tájt volt egy szomszédunk, aki uralkodott a felségén és bántalmazta őt. Úgy ordított vele, mint egy oroszlán, miközben felesége bárányként húzódott félre. Amikor az egyházba jöttek, a felesége mindig pár lépéssel mögötte haladt. Ettől édesanyám nagyon dühös lett. Erős asszony volt, aki nem tűrte az efféle uralmat, és rettentő dühös lett, amikor látta, hogy az asszonyt bántották. Mindig eszembe jut a reakciója, amikor azt látom, hogy egy férfi büszkesége igazolására vagy bármilyen mértékű hamislelkű hatalom gyakorlására használja felhatalmazását (lásd T&Sz 121:37).

Láttam olyan hithű asszonyokat is, akik félreértették, hogyan működik a papsági felhatalmazás. A férjével a családban meglévő társas kapcsolatot néhány feleség szeretné kiterjeszteni férje papsági elhívására is, legyen akár püspök vagy misszióelnök. Ezzel szemben néhány egyedülálló nő, akiknek sérelmeik vannak a férfiakkal kapcsolatban (például egy válás során) hibásan összetévesztik a papságot a férfiuralommal, és gyanakvóak lesznek bármilyen papsági felhatalmazással kapcsolatosan. Ha valakinek rossz élményei voltak valamilyen elektromos berendezéssel, még nem kell, hogy teljesen elvesse az elektromosságot.

Minden körülmény, amelyről beszéltem, a papsági felhatalmazás félreértelmezéséből származik, illetve abból, hogy nem ismerjük fel a nagyszerű tantételt, miszerint bár ez a felhatalmazás elnököl a családban és az egyházban is, a két helyen történő működése alapvetően eltér egymástól. Ezt az alapelvet az általam ismert nagy egyházi és családi vezetők mind megértették és használták, ám nagyon ritkán beszéltek róla. Még a szentírások is, melyek számtalan példát említenek a papsági felhatalmazás használatára, csupán ritkán mondják meg pontosan, mely alapelvek vonatkoznak a családban lévő papsági felhatalmazásra, melyek az egyházira és melyek mindkettőre.

Tanításaink és gyakorlatunk szerint is a családnak és az egyháznak kölcsönösen egymást erősítő szerepe van. A család az egyháztól függ, mert innen kapja a tanokat, a szertartásokat és a papsági kulcsokat. Az egyház biztosítja a tanításokat, a felhatalmazást és a szertartásokat, amelyek a családi kapcsolatokat átvihetik az örökkévalóságra.

Vannak programjaink és tevékenységeink az egyházban és a családban is. Ezek annyira összekapcsolódnak, hogy az egyik helyen nyújtott szolgálat a másik helyen is szolgálatot jelent. Amikor a gyermekek látják szüleiket, amint becsülettel dolgoznak egyházi elhívásaikban, az megerősíti a családi kapcsolatokat is. Amikor a családok erősek, az egyház is erős. A kettő összefügg. Mindkettő fontos és szükséges, és mindkettőt egymásra való tekintettel kell irányítani. Az egyházi programok és tevékenységek nem lehetnek oly szerteágazóak, hogy a család ne tudjon közös időt találni. Családi programokat pedig nem lehet az úrvacsoragyűlés vagy más fontos egyházi program idejére tervezni.

Egyházi és családi tevékenységekre is szükségünk van. Ha minden család teljes és tökéletes lenne, akkor az egyháznak kevesebb tevékenységet kellene irányítani. Olyan világban azonban, ahol sok fiatalunk olyan otthonban nő fel, ahol az egyik szülő hiányzik, nem egyháztag vagy más módon nem aktív az evangéliumi vezetésben, ott különleges szükség van az egyházi tevékenységekre. Özvegy édesanyánk bölcsen felismerte, hogy az egyházi tevékenységek olyan tapasztalatokat adhatnak fiainak, melyeket ő férfipélda híján képtelen megadni a családban. Emlékszem, hogyan bíztatott, hogy legyek olyan, mint a férfiak az egyházközségben. Buzdított, hogy menjek a cserkészekhez és a többi egyházi tevékenységre, melyek biztosítják ezt a lehetőséget.

Egy olyan egyházban, ahol sok egyedülálló egyháztag van, akik jelenleg nem rendelkeznek olyan társsal, amilyen az Úr szándékai szerint szükséges lenne számukra, az egyháznak és a családoknak is különleges figyelmet kell az egyedülálló felnőttek felé fordítaniuk.

A papsági felhatalmazás a családban és az egyházban egyaránt működik. A papság Isten ereje minden gyermeke megáldására, legyen az férfi vagy nő. Néhány kifejezés, mint a „nők és a papság”, helytelen elképzelést képvisel. A férfiak nem „a papság”. A papsági gyűlés azok összejövetele, akik viselik és gyakorolják a papságot. A papság áldásai, mint a keresztség, a Szentlélek ajándéka, a templomi felruházás és az örök házasság, a férfiak és nők számára egyaránt hozzáférhető. A papság felhatalmazása az Úr által felállított alapelvek szerint működik a családban és az egyházban is.

Édesapám halála után édesanyám elnökölt a család felett. Nem volt papsági hivatala, azonban a házasság életben maradt képviselőjeként ő lett a család irányítója. Ezzel együtt tökéletesen tiszteletben tartotta a püspök és a többi egyházi vezető papsági felhatalmazását. Ő elnökölt a családja felett, a férfiak pedig az egyház felett.

Vannak hasonlóságok és eltérések is abban, ahogyan a papsági felhatalmazás a családban és az egyházban működik. Ha a különbségeket nem ismerjük fel és nem tartjuk tiszteletben, akkor nehézségeket tapasztalunk.

Kulcsok. Az egyik fontos különbség a családban és az egyházban a papság működésében az, hogy az egyházban minden papsági felhatalmazást olyan ember irányítása alatt gyakorolnak, aki a megfelelő papsági kulcsok birtokosa. Ezzel szemben a családban elnöklő felhatalmazás – legyen az apánál vagy csonka családban az anyánál – családi ügyekben a papsági kulcsok viselőjének külön engedélye nélkül is működik. Ez a családi felhatalmazás tartalmazza az olyan családi tevékenységek, illetve családi összejövetelek irányítását, mint a családi est, a családi ima, az evangélium tanítása és a családtagok irányítása és fegyelmezése is. Ez vonatkozik a felszentelt apákra is a papsági áldások esetében.A családtagok felszenteléséhez és elválasztásához azonban már papsági kulcsokkal rendelkezők engedélye szükséges. Ez azért van, mert az a szervezet, melyet az Úr kijelölt a papsági szertartások elvégzésére és nyilvántartására az az egyház és nem a család.

Határok. Az olyan egyházi egységeknek, mint az egyházközség, kvórum vagy segédszervezet, mindig van valamilyen földrajzi határa, mely korlátozza az ott elhívottak felhatalmazási területét. Ezzel szemben a családi kapcsolatok és feladatok függetlenek attól a helytől, ahol a család él.

Időtartam. Az egyházi elhívások mindig időlegesek, a családi kapcsolatok azonban állandóak.

Elhívás és felmentés. Egy másik eltérés a pozíciók kijelölésében és megszüntetésében tapasztalható. Az egyházban a szükséges kulcsokat és felhatalmazást birtokló papsági vezető hívhat el és menthet fel személyeket a szolgálatra. Még azt is megteheti, hogy elveszi egyháztagságukat, és nevüket törölteti az egyháztagok sorából. (Lásd Móziás 26:34–38; Alma 5:56–62.) Ezzel szemben a családi kapcsolatok oly fontosak, hogy a család fejének nincs felhatalmazása megváltoztatni a családban a tagsági viszonyokat. Ezt csak olyan valaki teheti meg, aki az emberi vagy az isteni törvények szerint felhatalmazást kapott a családi kapcsolatok megváltoztatására. Így, míg egy püspök felmentheti a Segítőegylet elnökét, nem szakíthatja meg a feleségéhez fűződő házastársi viszonyát, csak válás során a földi törvények szerint. Továbbá az örökkévalóságra történt pecsételése sem bontható fel a törlési eljárás nélkül, mely Isten törvénye szerint működik. Hasonlóképpen, az egyházközségben lévő felhatalmazással fel lehet menteni egy fiatalt az osztályából vagy a kvórumából, a szülők azonban nem válhatnak el a gyermektől, hiába nem értenek egyet viselkedésével. A családi kapcsolatok tartósabbak az egyházi kapcsolatoknál.

Társas viszony. Az egyik legfontosabb különbség a családi és az egyházi papsági felhatalmazás között abból ered, hogy a család patriarkális, míg az egyház hierarchikus irányítású. Társnak lenni a családban egészen mást jelent, mint az egyházban.

A család című kiáltvány gyönyörűen megmutatja a férj és a feleség közötti kapcsolatot: Bár különböző feladataik vannak, „az anyáknak és apáknak egyaránt kötelességük, hogy egyenlő partnerekként segítsék egymást e szent feladatok ellátásában” („A család: Kiáltvány a világhoz”, Liahóna, 1998. okt., 24. o.; kiemelés hozzáadva).

Spencer W. Kimball elnök ezt mondta: „Amikor a házasságról mint társulásról beszélünk, akkor teljes társulásról beszéljünk. Nem szeretnénk, ha az UNSZ nők csendestársak vagy korlátozott társak lennének ebben az örök megbízatásban! Kérlek, legyetek teljes jogú társak” (The Teachings of Spencer W. Kimball, szerk. Edward L. Kimball [1982], 315. o.).

Kimball elnök azt is kijelentette: „Hallottunk olyan férfiakról, akik azt mondták a feleségüknek: »Én viselem a papságot, azt teszed, amit mondok!«” Egyértelműen elutasította a papsági felhatalmazás házasságon belüli ilyen meggyalázását, és kijelentette, hogy „ilyen embert nem kell megbecsülni a papságában” (The Teachings of Spencer W. Kimball, 316. o.).

A világ néhány részén léteznek olyan kultúrák és hagyományok, amelyek megengedik a nők elnyomását, ezen elnyomást azonban nem lehet átvinni Jézus Krisztus egyházának családjaiba. Emlékezzetek csak Jézus tanítására: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: …Én pedig azt mondom néktek…” (Máté 5:27–28). Maga a Szabadító is az akkori kultúra ellen cselekedett, amikor odafigyelt az asszonyokra. Az általa tanított evangéliumnak kell irányadónak lenni.

Ha a férfiak az Úr áldásait szeretnék a családban gyakorolt vezetésükre, akkor az Úr alapelvei szerint kell használniuk papsági felhatalmazásukat.

„Nem lehet és nem szabad másként papsági hatalmat vagy befolyást gyakorolni, csak meggyőzéssel, türelemmel, gyengédséggel, alázattal és őszinte szeretettel;… jósággal és tiszta megértéssel” (T&Sz 121:41–42).

Amikor ily módon használjuk a papságot a patriarkális családban, akkor eljutunk a „teljes partnerséghez”, amiről Kimball elnök beszélt. Amint azt A család című kiáltványban olvashatjuk:

„Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül. A sikeres házasságok és családok a következő alapelveken nyugszanak és működnek: hit, ima, bűnbánat, megbocsátás, tisztelet, szeretet [és] együttérzés…” (Liahóna, 2004. okt., 24. o.).

Az egyházi elhívásokban is azon alapelvek szerint munkálkodunk, amelyek a papsági vezetésben való munkánkat vezérlik az egyházban. Ezen alapelvek közé tartozik a 121. részben említett kedvesség és meggyőzés, melyek különösen fontosak az egyház hierarchikus szervezetében.

Azon tanítások, melyeket a papsági felhatalmazás gyakorlásának kapcsán meghatároztam, talán könnyebben érthetőek és nem olyan kellemetlenek a férjezett nők számára, mint az egyedülállók, különösen pedig azon egyedülálló nők számára, akik még sohasem voltak férjnél. Hiszen ők nem tapasztalják a papsági felhatalmazás működését a házassági kapcsolatban. Csupán az egyház hierarchikus viszonylatában állnak kapcsolatban a papsággal, így néhány egyedülálló nő úgy érzi, nincsen szólásjoga ebben a kapcsolatban. Éppen ezért oly lényeges, hogy hatékony gyülekezeti tanácsok működjenek, ahol a férfiak és nők rendszeresen beszélgethetnek vezetőkként a püspök elnöklő felhatalmazása alatt.

Néhány általános megjegyzéssel és egy személyes történettel szeretném befejezni.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanításai a család köré épülnek. Istennel való kapcsolatunkat, valamint a földi élet értelmét a családon keresztül értelmezzük. Mennyei szülők lélekgyermekei vagyunk. Az evangéliumi terv földi családokon keresztül valósul meg, leghőbb vágyunk pedig, hogy e családi kapcsolatokat továbbvigyük az örökkévalóságba is. Szabadítónk egyházának végső küldetése az, hogy segítsen elnyernünk felmagasztosulásunkat a celesztiális birodalomban, ezt pedig kizárólag a családi kapcsolatokon keresztül lehet elérni.

Nem csoda, hogy egyházunkat családközpontú egyházként ismerik. Nem csoda, hogy annyira elkeserítenek bennünket napjaink jogi és kulturális tévelygései a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban. Olyan időkben, amikor a világ, úgy tűnik, elfelejti, mi a házasság célja és a gyermekvállalás értéke, különösen lényeges, hogy az utolsó napi szentek körében ne legyen zavar ezekben a dolgokban.

Hithű, özvegy édesanyánk, aki felnevelt minket, teljesen tisztán látta a család örök természetét. Mindig tiszteletben tartotta elhunyt édesapánk helyét. Otthonunkba varázsolta őt. Beszélt arról, hogy templomi házasságuk örökkévaló. Gyakran emlékeztetett bennünket arra, mit várna el tőlünk édesapánk, így tényleg felismertük a Szabadító ígéretét, hogy a családok örökkévalóak lehetnek.

Emlékszem egy esetre, mely jól példázza, mennyire hatottak ránk a tanításai. Közvetlenül karácsony előtt a püspökünk arra kért engem mint diakónust, hogy segítsek neki kivinni a karácsonyi kosarakat az egyházközségben élő özvegyekhez. Elvittem egy-egy kosarat mindenkihez a jókívánságaival. Amikor hazavitt, maradt még egy kosár. Odaadta nekem, és azt mondta, ez édesanyámé. Ahogy elhajtott, ott álltam a hóesésben, és azon gondolkodtam, hogyhogy ez a kosár édesanyámé. Sohasem beszélt özvegyként magáról, és nekem eszembe sem jutott, hogy ő is özvegy lenne. Egy 12 éves fiú számára nem volt özvegy. Hiszen volt férje, nekünk pedig volt édesapánk. Csak egy időre távol volt tőlünk.

Várom már azt a dicsőséges napot a jövőben, amikor az elválasztottak ismét együtt lesznek, és mindannyian teljesek leszünk az Úr ígérete szerint. Tanúságomat teszem nektek Jézus Krisztusról, az Örökkévaló Atya Egyszülött Fiáról, akinek a papsági felhatalmazása, kiengesztelése és feltámadása lehetővé tette mindezt, Jézus Krisztus nevében, ámen.