Tedd a dolgod – az a legjobb

Testvéreim a papságban, akik itt a Konferencia-központban és szerte a világon összegyűltetek, alázatosan fogadom a felelősséget, hogy szóljak néhány szót hozzátok. Azért imádkozom, hogy velem legyen az Úr Lelke.

Tudom, hogy a sorok között ülnek ma este frissen felszentelt diakónusok és idős főpapok is. Az ároni papság visszaállítása, melyet Keresztelő János végzett el Joseph Smith és Oliver Cowdery esetében, illetve a melkisédeki papság visszaállítása, melyet Péter, János és Jakab végeztek el Joseph és Oliver esetében, mind szent és becses események.

Nektek, diakónusoknak szeretném elmondani, hogy én még mindig emlékszem arra az időre, amikor diakónussá szenteltek. A püspökség hangsúlyozta, milyen szent feladat az úrvacsora kiosztása. Kihangsúlyozták a megfelelő öltözködést, a méltóságteljes viselkedést és annak fontosságát, hogy kívül-belül tiszták legyünk. Amikor az úrvacsora kiosztásának folyamatáról oktattak minket, elmagyarázták, hogyan segítsünk Louis McDonald testvérnek – aki egy betegség miatt tehetetlenül remegett –, hogy neki is lehetősége legyen részesülni az úrvacsorából.

Élénken él emlékezetemben, amikor azt a feladatot kaptam, hogy annak a sornak osszam ki az úrvacsorát, ahol McDonald testvér ült. Félve és tétován közelítettem meg ezt a csodálatos férfitestvért, aztán láttam mosolyát, és a hála buzgó kifejeződését, mely megmutatta, mennyire szeretne venni az úrvacsorából. Bal kezemben tartva a tálcát, kivettem belőle egy darab kenyeret, és ajkai közé helyeztem. Később a vízzel is hasonlóképpen tettem. Úgy éreztem, szent földön állok. És ez valóban így volt. Mindannyiunkból jobb diakónust formált az a kiváltság, hogy McDonald testvérnek kioszthattuk az úrvacsorát.

Csupán két hónappal ezelőtt, július 31-én, vasárnap Fort A. P. Hillben voltam, Virginia államban, ahol az országos cserkésztalálkozó alkalmából rendezett úrvacsora gyűlésen vettem részt. Azért voltam ott, hogy szóljak ahhoz az 5000 utolsó napi szent fiatal férfihoz és vezetőikhez, akik az előző hetet a találkozó tevékenységeivel töltötték. Áhítatosan ültek a szabadtéri színpadnál a 400 fős ároni papsági kórus bámulatos énekét hallgatva.

Az úrvacsorát 65 pap áldotta meg a rengeteg, hatalmas méretű úrvacsorai asztalnál, és azután kiosztották a tömegnek. Ehhez mintegy 180 diakónusra volt szükség. Annyi idő alatt, amennyi egy átlagos zsúfolt kápolna kiszolgálásához kell, ez a hatalmas gyülekezet is megkapta az úrvacsorát. Mily inspiráló is volt ez a látvány, melynek tanúja lehettem, ahogyan ezek az ároni papságot viselő fiatal férfiak részt vettek ebben a szent szertartásban.

Minden diakónus számára fontos, hogy lelkileg felismerje, milyen szent az elhívása. Az egyik egyházközségben nagyon hatékony tanítást kaptak erről a leckéről a böjti felajánlások begyűjtésével kapcsolatban.

A böjti napon diakónusok és tanítók látogattak el az egyháztagokhoz, hogy minden család megtehesse hozzájárulását. A diakónusok nem nagyon lelkesedtek a dologért, hiszen a szokásosnál korábban kellett felkelniük emiatt.

A püspökség olyan sugalmazást érzett, hogy egy busszal vigye el a diakónusokat és a tanítókat Salt Lake Cityben a Jóléti térre. Ott aztán láttak rászoruló gyerekeket, akik új cipőt és más ruhaneműt kaptak. Tanúi voltak, hogy az üres kosarak élelmiszerrel telnek meg. Pénz viszont nem cserélt gazdát. Röviden csak ennyi hangzott el: „Fiatal férfiak, ezt nyújtja az a pénz, amit a böjti napon összegyűjtötök: élelmiszert, ruhát és otthont azoknak, akik szükséget látnak.” Az ároni papsághoz tartozó fiatalok arcára széles mosoly ült és kihúzták magukat, majd sokkal készségesebben tettek eleget feladatuknak.

Most pedig a tanítókhoz és a papokhoz szólva, mindegyikőtöknek kell, hogy legyen házitanítói megbízatása egy melkisédeki papságot viselő társsal. Mily nagyszerű lehetőség ez a misszióra való felkészülésre! Milyen kiváltság az, hogy megtanulhatjuk a kötelesség fegyelmét. A fiatal fiú automatikusan elfordul az önmagával való törődéstől, amikor azt a feladatot kapja, hogy „őrködjön”² mások felett.

David O. McKay elnök azt tanácsolta: „A házitanítás a legsürgetőbb és a legnagyobb jutalommal járó lehetőségünk arra, hogy tápláljuk, buzdítsuk Atyánk gyermekeit, tanácsot és útmutatást adjunk nekik. (…) Isteni szolgálat ez, isteni elhívás. Házitanítói kötelességünk, hogy minden otthonba és minden szívbe eljuttassuk az isteni lelket.”³

A házitanítás sok imát megválaszol, és lehetőséget ad arra, hogy valódi csodákat tapasztaljunk.

Amikor a házitanításra gondolok, mindig eszembe jut Denndörfer János Magyaroszágról, Debrecenből. Évekkel korábban, Németországban tért meg az egyházhoz, és abban az időben, a második világháborút követően, saját hazájában, hirtelen egyfajta börtönben találta magát. Nagyon vágyott arra, hogy kapcsolatba tudjon lépni az egyházzal. Aztán eljöttek hozzá a házitanítói. Walter Krause testvér és társa egészen Németország északkeleti részéből utazott el hozzá Magyarországra, hogy teljesítse házitanítói feladatát. Indulás előtt, még Németországban, Krause testvér azt kérdezte a társától: – Szeretnél velem jönni jövő héten házitanítani?

Társa kérdéssel felelt: – Mikor indulunk?

Krause testvér így válaszolt: – Holnap.

Ekkor jött a következő kérdés: – Mikor jövünk haza?

Krause testvér habozás nélkül azt felelte: – Úgy egy hét múlva.

Így elindultak, hogy meglátogassák Denndörfer testvért és másokat is. Denndörfer testvérnek utoljára a háború előtt voltak házitanítói. Kitörő örömmel fogadta az Úr szolgáit. Nem fogott velük kezet, hanem visszament a hálószobájába és előhozta a rejtekhelyéről a hosszú évek alatt összegyűjtött tizedét. Miután ezt a tizedet átadta a házitanítóinak, ezt mondta: – Most már kezet rázhatunk.

Most pedig néhány szót szólnék az ároni papságban a papokhoz. Nektek, fiatal férfiaknak, lehetőségetek van az úrvacsora megáldására, házitanítási feladataik továbbvitelére, és arra, hogy részt vegyetek a keresztelés szent szertartásában.

Ötvenöt évvel ezelőtt ismertem egy fiatal férfit – Robert Williamst –, aki pap volt az ároni papságban. Püspökként én voltam a kvórumelnöke. Amikor beszélt, Robert, dadogott és hebegett, és ezen nem tudott erőt venni. Mivel tudatában volt ennek, szégyenlős volt, félt magától és mindenki mástól, így ez az akadály teljesen erőt vett rajta. Nagyon ritkán fogadott el valamilyen megbízást; soha nem nézett bele a másik szemébe; mindig csak lefelé tekintett. Aztán egy napon, különös körülmények sorozatának köszönhetően, elfogadott egy megbízást, hogy megkereszteljen valakit.

Robert mellett ültem a Salt Lake Tabernákulum keresztelőmedencéjénél. Tudtam, hogy szüksége van a segítségre. Makulátlan fehérbe volt öltözve, készen az általa elvégzendő szertartásra. Megkérdeztem tőle, milyen érzések vannak benne. A padlóra szegezte tekintetét, és majdnem ellenőrizhetetlenül eldadogta, hogy borzalmasan érzi magát.

Mindketten buzgón imádkoztunk, hogy el tudja látni a feladatát. Egyszer csak azt mondta az írnok: „Most pedig Nancy Ann McArthurt megkereszteli Robert Williams, egy pap”.

Robert felállt mellőlem, belépett a medencébe, kézen fogta a kis Nancy-t, és segített neki bemenni a vízbe, mely megtisztítja az emberi életeket és lelki újjászületést ad. Elmondta a következő szavakat: „Nancy Ann McArthur, Jézus Krisztus megbízatásából megkeresztellek téged az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében, ámen”.

Ezután megkeresztelte a lányt. Egyszer sem dadogott! Egyszer sem bizonytalanodott el! Napjaink egyik csodájának a tanúi voltunk. Robert ezt követően még két vagy három másik gyermek esetében is ugyanígy elvégezte a keresztelés szertartását.

Besiettem az öltözőbe, hogy gratuláljak Robertnek. Azt vártam, hogy ugyanolyan folyamatossággal beszél majd hozzám is. Tévedtem. A földet nézve eldadogta hálát kifejező szavait.

Tanúsítom nektek, hogy amikor Robert az ároni papság felhatalmazásával cselekedett, akkor hatalommal, meggyőződéssel és mennyei segítséggel beszélt.

Mostanában múlt két éve, hogy abban a kiváltságban volt részem, hogy Robert Williams temetési szertartásán beszéljek, és megemlékezzek erről a hithű papságviselőről, aki egész életében a tőle telhető legjobbat nyújtotta, hogy tisztelje papságát.

Néhányan közületek, akik fiatal férfiak vagytok, talán visszahúzódó természetűek vagytok, és úgy érzitek, nem vagytok elég jók egy elhíváshoz. Emlékezzetek azonban, hogy ez a munka nem csak egyedül a tiétek és az enyém. Fel kell néznünk, és isteni segítséget kell kérnünk.

Hozzátok hasonlóan én is tudom, milyen szembenézni a csalódással és a fiatalkori megaláztatottsággal. Kisfiúként az általános iskolában softballoztam. Két csapatkapitányt választottak, akik felváltva választottak ki játékosokat a csapatukba. Persze mindig a legjobb játékosok keltek el először, aztán a többiek. Ha negyediknek vagy ötödiknek választottak ki, az nem volt még vészes, de utolsónak maradni, és a végén cserejátékosként nézelődni egyenesen szörnyű volt. Én tudom, mert volt benne részem.

Úgy reméltem, hogy sohasem jön felém a labda, mert biztosan elejtem, az ellenfél pontot szerez, engem pedig kinevetnek a csapattársaim.

Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor mindez egyszerre megváltozott. Úgy kezdődött a játék, ahogyan mondtam: engem választottak utolsónak. Letaglózva botorkáltam a pálya jobb sarkába, míg a fő helyeket a másik csapat futói foglalták el. Aztán két ütőjátékos következett. Hirtelen az egyik egy hatalmasat ütött. Hallottam azt is, amikor azt mondta, hogy ezt „biztosan hazafutás lesz”. Nagyon megalázó volt, mert a labda egyenesen felém jött. Elérhetem még? Rohantam a helyre, ahová számításaim szerint a labda érkezik majd, csendben mondtam egy imát, és fogásra nyújtottam a karomat. Meglepődtem magamon. Elkaptam a labdát! A csapatom nyert!

Ez az egyetlen élmény önbizalmat adott, kedvet a további edzéshez, és végül elvezetett az utolsónak választott embertől a csapat fontos tagjáig.

Mi is megtapasztalhatjuk ezt az önbizalom-lökést. Mi is érezhetünk büszkeséget a teljesítményünkért. Egy négyszavas szabály sokat segíthet: Soha ne add fel!

A Shenandoah című színdarabból származik ez a sugalmazó gondolat: „Ha nem próbáljuk meg, akkor nem is fogjuk megtenni; ha nem tesszük, minek vagyunk itt?”

Mindenhol láthatunk csodát, ahol felmagasztalják a papsági elhívásokat. Amikor hit lép a kételkedés helyébe, amikor az önzetlen szolgálat felszámolja az önző törekvést, Isten hatalma megvalósítja az Ő céljait. A papság nem annyira ajándék, sokkal inkább megbízás a szolgálatra, kiváltság, hogy felemeljünk másokat, és lehetőség mások életének megáldására.

A kötelesség hívó szava halkan jöhet, amikor mi, akik a papságot viseljük, eleget teszünk a kapott feladatoknak. George Albert Smith, a szerény, de eredményes vezető azt mondta: „Elsősorban az a kötelességetek, hogy megtudjátok, mit akar az Úr. Aztán pedig, hogy szent papságotok ereje által, az általatok szolgált felebarátok jelenlétében felmagasztaljátok elhívásotokat, hogy az emberek boldogan kövessenek titeket.”⁴

És miként magasztaljunk fel egy elhívást? Egyszerűen úgy, hogy elvégezzük az azzal járó szolgálatot. Egy elder úgy magasztalja fel egy felszentelt elder elhívását, hogy megtanulja az elder teendőit, és utána elvégzi azokat. Az elderhez hasonlóan, ugyanígy van ez a diakónussal, a tanítóval, a pappal, a püspökkel és mindenkivel, aki papsági hivatalt visel.

Testvérek, a tettek – nem pedig az álmok – hoznak áldást másokra, adnak nekik útmutatást, és mentik meg a lelkeket. „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magtokat”⁵ – tanácsolta Jakab.

Mindenki, aki ma hallja a hangomat, megújult erőfeszítéssel tegye magát alkalmassá arra, hogy az Úr irányíthassa az életét. Sokan könyörögnek és imádkoznak segítségért. Olyan emberek, akik elcsüggedtek, és segítő kézre van szükségük.

Sok évvel ezelőtt, amikor püspökként szolgáltam, egy hatalmas egyházközség felett elnököltem, ahová több mint 1000 egyháztag, köztük 87 özvegy, tartozott. Egyik alkalommal a tanácsosaim egyikével egy özvegyet látogattunk meg, aki felnőtt mozgássérült lányával élt. Amikor elhagytuk a lakását, a folyósón szemben lakó szomszédja az ajtóban állt, és megállított minket. Görög akcentussal kérdezte, hogy én püspök vagyok-e, amire azt válaszoltam, hogy igen. Elmondta, hogy észrevette, milyen gyakran látogatok meg másokat. Majd azt mondta: „Senki sem látogat meg engem és az ágyhoz kötött férjemet. Lenne esetleg ideje arra, hogy meglátogasson minket, még ha nem is vagyunk az egyháza tagjai?”

Amikor a lakásba léptünk, észrevettük, hogy a férjével a Tabernákulum Kórust hallgatják a rádión. Beszélgettünk velük egy pár percet, majd áldást adtunk a férjnek.

Ez után az első látogatás után, amilyen gyakran csak lehetett, beugrottam hozzájuk. A házaspár idővel találkozni kezdett a misszionáriusokkal és a feleség, Angela Anastor megkeresztelkedett. Valamivel később a férje elhunyt, nekem pedig megtiszteltetés volt, hogy felkértek egy beszédre a temetésen. Anastor nővér pedig, mivel beszélt görögül, később felkérést kapott arra, hogy fordítsa le görögre a Joseph Smith elmeséli saját történetét című füzetet.

Nagyon szeretem ezt a mottót: „Tedd a dolgod, az a legjobb; hagyd az Úrra a maradékot!”⁶

Az ároni papságban teljesített aktív szolgálat felkészít benneteket, fiatal férfiak a melkisédeki papság elnyerésére, a missziós szolgálatra, valamint a szent templomi házasságra.

Mindig emlékeztek majd ároni papsági kvórumaitok tanácsadóira és a többi kvórumtagra, így saját tapasztalatot kaptok az igazságról, miszerint: „Isten azért ad nekünk emlékeket, hogy legyenek júniusi rózsák életünk decemberében.”⁷

Fiatal férfiak az ároni papságban, jövőtök fényesen ragyog, készüljetek fel rá! Mennyei Atyánk irányítson benneteket az úton! És irányítson mindannyiunkat, amint igyekszünk megbecsülni az általunk viselt papságot, és felmagasztalni elhívásainkat, ezért imádkozom alázatosan, Jézus Krisztus nevében, ámen.