Ismerni az Úr rátok vonatkozó akaratát

Eszközzé válni Isten kezében nagyszerű kiváltság és szent kötelesség. Bárhol és bármilyen körülmények között is éljünk, családi állapotunktól és korunktól függetlenül, az Úrnak mindannyiunkra szüksége van, hogy betöltsük egyedülálló szerepünket királyságának felépítésében ebben az utolsó sáfárságban. Bizonyságom van arról, hogy tudhatjuk, az Úr mit vár el tőlünk – és megtapasztalhatjuk annak áldását, hogy eszközök lehetünk Isten kezében e nagy munka elvégzésére.¹ Ma este szeretném megosztani veletek az én személyes utazásom egy részét, melynek során megértettem, hogyan válhatunk ilyen eszközökké.

Az utazásom végén kezdem – annál a magasztos igazságnál, amelyről Neal A. Maxwell elder ezt tanítja: „Akaratunk alárendelése valóban az egyetlen egyedülálló személyes dolog, melyet Isten oltárára kell tennünk. A többi dolog, amit »adunk«, …igazából olyan dolgok, amiket Ő már nekünk adott vagy kölcsönadott a számunkra. Amikor azonban végre alárendeljük magunkat azáltal, hogy engedjük, hogy Isten akarata elnyelje saját személyes akaratunkat, akkor adunk valójában Neki valamit! Ez az egyetlen tulajdonunk, mellyel valóban rendelkezünk, s Neki adhatunk!”²

Bizonyságomat teszem, szeretett nővéreim, hogy ahhoz, hogy valóban eszközök lehessünk Isten kezében, és teljes mértékben részesüljünk az áldásokban még „ebben az életben”, melyben „munká[nkat] elvégez[zük]”³, Maxwell elder szavaival élve, muszáj „végül alárendelnünk magunkat”⁴ az Úrnak.

Az életemben végbemenő finomító folyamat, mely elvezetett e tantételről szerzett bizonyságomhoz, váratlanul, a harmincas éveim közepén kezdődött, amikor megkaptam a pátriárkai áldásomat. Felkészülésképpen böjtöltem és imádkoztam, azon tűnődve a szívemben, vajon mit kíván tőlem az Úr, hogy megtegyek? Boldog várakozással telve, valamint négy gyermekünkkel felpakolva, a férjem és én elmentünk az idős pátriárka otthonába. Az áldás, melyet adott, újra és újra kihangsúlyozta a misszionáriusi munkát.

Szégyellem bevallani, de csalódást okozott és felkavart. Életem azon szakaszában éppen hogy csak elolvastam a Mormon könyvét teljes egészében. Kétségtelenül felkészületlen voltam arra, hogy missziót szolgáljak. Így hát elraktam a pátriárkai áldásomat a fiókba. Elkezdtem azonban komolyan, naponta tanulmányozni a szentírásokat, miközben arra koncentráltam, hogy felneveljem a családomat.

Múltak az évek, és a férjem meg én elkezdtük felkészíteni gyermekeinket arra, hogy missziót szolgáljanak. Azáltal, hogy fiainkat számos országba elküldtük, őszintén azt hittem, hogy betöltöttem az én misszionáriusi kötelezettségemet is.

Ezután a férjemet elhívták misszióelnöknek egy nyugtalan, zűrzavaros, fejlődő országba. 10 000 mérföldre kerültünk az otthonunktól, és fényévekre az általam ismert kultúrától és kommunikációtól. Teljes idejű misszionáriusi elhívásom pillanatában azonban úgy éreztem magam, mint Alma és Móziás fiai – arra hívtak el, hogy „[eszköz legyek] Isten kezében e nagy munka elvégzésére”⁵. Éreztem még valamit, amit nem tudom, ők is éreztek-e: nyomasztó félelmet!

Az elkövetkezendő napokban elővettem pátriárkai áldásomat, és újra és újra elolvastam, annak mélyebb megértését kutatva. Még annak tudata sem csillapította aggodalmamat, hogy egy pátriárka évtizedekkel azelőtti ígéretét fogom megélni. Hátrahagyhatom a házas és egyedülálló gyermekeimet, valamint az idősödő édesapámat és anyósomat? Tudni fogom, hogy mit tegyek, és mit mondjak? Mit fogunk a férjemmel enni? Biztonságban leszünk egy olyan országban, amely politikailag ingatag és veszélyes? Minden tekintetben alkalmatlannak éreztem magam.

A békét kutatva megdupláztam azon erőfeszítéseimet, hogy a templomot látogassam. Oly módon elmélkedtem szövetségeimen, ahogyan azelőtt még sohasem tettem. Életem e sorsdöntő szakaszában, templomi szövetségeim alapként és katalizátorként szolgáltak számomra. Igen, féltem. Felismertem azonban, hogy személyes, összepecsételő, szent szövetségeket kötöttem, melyeket be akartam tartani. Végül is ezt a szolgálatot senki más nem végezhette el helyettem. Ez az én misszióelhívásom volt, és én elhatároztam, hogy szolgálni szeretnék.

Joseph Smith édesapja a következő áldást adta fiának: „Az Úr, a te Istened hívott el téged név szerint a mennyekből. Elhívtak téged… az Úr nagyszerű munkájára: hogy olyan munkát végezz ebben a nemzedékben, melyet hozzád hasonlóan senki más… nem tudna, minden dologban az Úr akarata szerint.”⁶ Joseph prófétát elhívták „az Úr nagyszerű munká[jának]” egyedülálló részeként, és bár feladatom engem is nyomasztott, és felkészületlennek is éreztem magam, tudtam, hogy arra lettem elhívva, hogy én is megtegyem a munka rám eső részét. Ez a meglátás segített és bátorságot adott nekem.

Imáimban továbbra is folyamatosan ezt kérdeztem: „Atyám, hogyan tudom megtenni, amire elhívtál engem?” Egyik reggel, röviddel a missziónkba történő indulás előtt, két barátom ajándékot hozott nekem – egy énekes könyvet, melyet magammal vihetek. A nap folyamán abból az énekes könyvből kaptam választ a hónapokig tartó imádságos könyörgéseimre. Miközben vigaszt kerestem egy csendes helyen, a következő szavak jutottak eszembe:

Azon személyes felismerésem, hogy az Úr velem lesz és segíteni fog, csupán a kezdet volt. Sokkal többet kellett még tanulnom arról, hogyan válhatok eszközzé Isten kezében.

Egy idegen földön, távol az otthonunktól, a férjem és én pionírokként kezdtük meg szolgálatunkat, hittel minden lépésben. Szó szerint egyedül voltunk az idő nagy részében – megpróbálva eligazodni egy olyan kultúrában, melyet nem értettünk, és olyan nyelvek között, melyeket nem beszéltünk. Sarah Cleveland, a Segítőegylet egyik korai vezetője Nauvooban, a következő gondolatában leírta érzéseinket: „Az Úr nevében vágtunk bele ebbe a munkába. Bátran haladjunk hát előre!”⁸

Az Isten kezében történő eszközzé válás folyamata során az első lecke az volt, hogy kutassam a szentírásokat, böjtöljek, imádkozzak, látogassam a templomot, és hithűen éljek azokhoz a szövetségekhez, melyeket az Úr házában kötöttem. A második lecke az volt, hogy ahhoz, hogy „bátran haladjak előre”, teljesen rá kellett bíznom magam az Úrra és őszintén kellett kérnem személyes kinyilatkoztatásokat. A kinyilatkoztatások megszerzése érdekében érdemesen kellett élnem arra, hogy a Szentlélek állandó társaságát élvezhessem.

Utolsó leckém pontosan az volt, amelyről Maxwell elder beszélt. A mindennapok legapróbb részleteiben is alárendeltem akaratomat az Úr akaratának, mert oly nagyon szükségem volt a segítségére, irányítására és védelmére. Miközben ezt tettem, a Mennyei Atyámmal való kapcsolatom fokozatosan – mélységesen – megváltozott, ez pedig továbbra is megáld engem és a családomat.

Az én életem különbözik a tiétektől. Mindannyian taníthatnátok engem azon tapasztalataitokból, melynek során alárendeltétek akaratotokat az Úr akaratának, miközben őszintén kutattátok az Úr rátok vonatkozó akaratát. Együtt örvendezhetünk Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában, hálásan elismerve azon áldásokat, melyek a Szabadítóról és az Ő engeszteléséről való bizonyságunkból fakadnak. Mindezt tudom – egyéni erőfeszítéseink, hogy eszközökké váljunk Isten kezében, nem voltak egyszerűek, és lelkileg megerőltettek minket, személyes és dicsőséges módon gazdagítva halandó utazásunkat.

Kedves nőtestvérek, az Úr áldjon meg mindannyiótokat személyes törekvésetekben, hogy megismerjétek az Úr rátok vonatkozó akaratát, és alárendeljétek akaratotokat az Ő akaratának. Bizonyságomat teszem, hogy egyéni akaratunk „az egyetlen tulajdonunk, mellyel valóban rendelkezünk, s Neki adhatunk”⁹. Jézus Krisztus nevében, ámen.