„Legeltesd az én juhaimat!”

Egy alkalommal a Szabadító háromszor kérdezte meg Pétert:

„Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. [Jézus] monda néki: Legeltesd az én juhaimat!”¹

Mivel Ő mélységesen törődött Mennyei Atyánk gyermekeinek jólétével, az Úr azt a különleges feladatot bízta Péterre, hogy legeltesse a bárányokat. Ugyanezt napjainkban is megismételte, egy Joseph Smithnek adott kinyilatkoztatáson keresztül:

„Most pedig azt mondom neked, és amit teneked mondok, azt mind a Tizenkettőnek mondom: Keljetek fel, övezzétek fel derekatokat, vegyétek fel kereszteteket, és kövessetek engem, és legeltessétek juhaimat.”²

A szentírások tanulmányozása közben megfigyelhetjük, hogy a Szabadító az embereket saját szükségletüknek megfelelően szolgálta. Egy jó példa erre, mikor egyszer Kapernaum közelében volt, és Jairus – a zsinagóga egyik vezetője – Jézus lába elé borulva könyörgött az Úrnak, hogy jöjjön el házába, és áldja meg leányát, aki haldoklott. Jézus elment Jairussal, pedig a tömeg megnehezítette számára, hogy gyorsan haladjon.

Ezután egy hírnök jött, aki elmondta, hogy Jairus lánya már halott. Még fájdalmában is, Jairus hite az Úrban megingathatatlan volt, aki így vigasztalta ennek az apának a szívét:

„Ne félj; csak higyj, és megtartatik.

Bemenvén pedig a házba, senkit nem bocsáta be, csak Pétert, Jakabot, Jánost és a leányzó atyját és anyját.

Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem aluszik…

Ő pedig… a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel!

És visszatére annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak néki enni.”³

Jézus mindenkivel türelmes volt, és mindenkit szeretett, aki testi, érzelmi vagy lelki betegségére enyhülést keresve eljött hozzá, és aki csüggedtnek vagy elnyomottnak érezte magát.

A Szabadító példáját követve, mindannyiunknak körül kell néznünk, és ki kell nyújtani karunkat a juhok felé, akik hasonló helyzetben vannak, fel kell emelnünk, és bátorítanunk kell őket, hogy folytassák útjukat az örök élet felé.

Erre ma ugyanolyan, vagy még nagyobb szükség van, mint amikor a Szabadító a földön járt. Pásztorokként meg kell értenünk, hogy minden bárányunkat táplálnunk kell, hogy Krisztushoz terelhessük őket, hiszen mindennek ez a célja, amit ebben az egyházban teszünk.

Minden tevékenységnek, gyűlésnek vagy programnak ugyanarra a célra kell összpontosítania. Ha folyamatosan összhangban vagyunk az emberek szükségleteivel, megerősíthetjük őket és segíthetünk nekik legyőzni a kihívásaikat, hogy rendíthetetlenül azon az úton maradhassanak, amely visszavezeti őket Mennyei Atyánk színe elé, és segíthetünk nekik mindvégig kitartani.

Jézus Krisztus evangéliuma az emberekről szól, nem a programokról. Néha, egyházi feladataink teljesítésének hevében túl sok időt töltünk el azzal, hogy a programokra, nem pedig az emberekre összpontosítunk, és a végén valódi szükségleteiket természetesnek vesszük. Mikor ilyesmi történik, szem elől tévesztjük elhívásaink valódi lényegét, elhanyagoljuk az embereket és megakadályozzuk őket isteni lehetőségeikben, hogy elnyerjék az örök életet.

A 12. születésnapom előtt a püspököm interjúra hívott, és megtanította nekem, hogyan készüljek fel az ároni papság elnyerésére, hogy diakónussá szenteljenek. Mielőtt befejeződött volna az interjú, fiókjából elővett néhány űrlapot, és megkért, hogy töltsem ki azokat. Misszionárius elhívási papírok voltak. Megdöbbentem. Hiszen még csak 11 éves voltam. De annak a püspöknek volt egy látomása a jövőről, és azokról az áldásokról melyek rám vártak, ha megfelelően felkészülök egy missziót szolgálni, ha eljön az ideje.

Megmutatta, hogy igazán törődik velem. Elmondta, hogy milyen lépéseket kell megtennem, hogy felkészüljek mind pénzügyileg, mind pedig lelkileg arra, hogy az Urat szolgáljam. Attól a naptól kezdve 19 éves koromig, ő, és az a püspök is, akit utána hívtak el, évente legalább kétszer tartott velem interjút, és bíztatott, hogy hithű maradjak előkészületeim során.

Misszionáriusi papírjaimat irattárukban tartották, és minden interjú során említést tettek róluk. Szüleim segítségével és e szerető, türelmes püspökök bíztatásával elmentem missziót szolgálni. A misszió segített szem előtt tartani azt, hogy Isten mindazoknak áldásokat tartogat, akik mindvégig kitartanak.

Függetlenül attól, hogy valaki gyermek, fiatal vagy felnőtt – szüksége van arra, hogy szeressék. Évek óta azt tanácsolják nekünk, hogy összpontosítsunk az új megtértekkel és a kevésbé tevékeny egyháztagokkal való munkára. Az emberek megmaradnak az egyházban, ha érzik, hogy valaki törődik velük.

A Szabadító egyik utolsó utasítása melyet apostolainak adott, így szólt:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”⁴

Az emberek sokkal fogékonyabbak befolyásunkra, mikor érzik, hogy igazán szeretjük őket, és nem csak azért, mert teljesítenünk kell az elhívásunkat. Mikor kifejezzük az emberek iránt érzett valódi szeretetünket, képesek lesznek érezni a Lélek hatását, és talán indíttatást érezhetnek, hogy kövessék tanításainkat. Nem mindig könnyű úgy szeretni az embereket, ahogy vannak. Mormon próféta elmagyarázta, hogy mit kell tennünk, ha felmerül ez a kihívás:

„Könyörögjetek hát, szeretett testvéreim, szívetek teljes erejével az Atyához, hogy ti is telve legyetek ezzel a szeretettel, amit ő Fia, Jézus Krisztus minden igaz követőjének megad; hogy Isten fiai lehessetek, hogy amikor majd megjelenik, mi is olyanok legyünk mint ő, mert a maga valóságában fogjuk őt látni; igen, hogy ezt remélhessük, vagyis hogy olyan tiszták lehessünk, mint ő.”⁵

Krisztus maga is szolgálta az embereket, könnyített terheiken, reményt adott a csüggedőknek, és megkereste az elveszetteket. Megmutatta az embereknek, hogy mennyire szereti és megérti őket, és hogy milyen értékesek ők. Elismerte isteni természetüket és örökkévaló értéküket. Még akkor is, mikor bűnbánatra szólította fel az embereket, a bűnt ítélte el, nem a bűnöst.

A Korinthusbeliekhez írott első levelében, Pál apostol kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy ezt az igaz szeretetet az Úr nyájának minden bárányával éreztetni kell:

„És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

[…] Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”⁶

Miközben követjük a Szabadító példáját és tanításait, segíthetünk az embereknek betölteni földi küldetésüket, és visszajutni Mennyei Atyánkhoz.

Erről teszem nektek bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.