Joseph Smith próféta – a példával tanító

Fivéreim és nővéreim, születésének kétszázadik évfordulóján szeretett Joseph Smith prófétánkról szeretnék beszélni.

Ifjabb Joseph Smith 1805. december 23-án, a Vermont állambeli Sharonban született idősebb Joseph Smith és Lucy Mack Smith gyermekeként. Mikor születése napján a büszke szülők letekintettek erre a csöpp gyermekre, nem is tudhatták, hogy milyen mély hatást gyakorol majd a világra. Egy különleges lélek érkezett, hogy földi porhüvelyében lakjon; saját példáján keresztül volt befolyással az életünkre, és nélkülözhetetlen leckéket tanított. Ma ezek közül a tanítások közül szeretnék néhányat megosztani veletek.

Mikor Joseph hat vagy hét éves volt, az összes testvérével együtt, tífuszos lett. Míg a többiek később teljesen felépültek, Joseph lábán egy fájdalmas gyulladás maradt. Annak ellenére, hogy az orvosok a lehető legjobb gyógyszerekkel kezelték, a gyulladás nem múlt el. Azt mondták, hogy ahhoz, hogy megmenthessék Joseph életét, el kell, hogy veszítse a lábát. Szerencsére azonban, röviddel a diagnózis után az orvosok visszatértek Smithék otthonába és bejelentették, hogy létezik egy új eljárás, ami talán megmentheti Joseph lábát. Azonnal meg akarták műteni. Kötelet is hoztak magukkal, amivel majd az ágyhoz kötözik a kis Josephet, nehogy közben dobálja magát, hiszen nem volt náluk semmi, amivel a fájdalmat csillapítani tudták volna. A fiatal Joseph azonban ezt mondta nekik: „Nem kell lekötözniük.”

Az orvosok azt javasolták, hogy igyon egy kis pálinkát vagy bort, hogy a fájdalom ne legyen annyira erős. „Nem – válaszolta a fiatal Joseph. – Ha édesapám ideül az ágyra és a karjaiba fog, akkor mindent megteszek, ami csak szükséges.” Idősebb Joseph Smith karjába vette a hatéves gyermeket, az orvosok pedig eltávolították a beteg csontdarabot. Jóllehet a fiatal Joseph utána még egy ideig nem tudott járni, végül azonban meggyógyult¹. Már ilyen fiatalon, és élete során még rengeteg alkalommal, Joseph Smith példája által bátorságot tanított nekünk.

Mikor Joseph tizennégy éves volt, családjával a New York állambeli Manchersterbe költöztek. Később leírta a hatalmas vallási ébredési mozgalmat, amely akkor úgy tűnt, mindenhol jelen volt és majdnem mindenki leginkább csak ezzel foglalkozott. Maga Joseph is tudni akarta, melyik egyházhoz csatlakozzon. Történetében a következőket írta:

„Gyakran azt kérdeztem magamtól: (…) E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza? Vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg?

Mialatt a vallásos pártok vitatkozásai által okozott nagy feszültség miatt magamban így küszködtem, egy napon Jakab apostol levele első fejezetének ötödik versét olvastam… : Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek; és meg is kapja.”²

Joseph beszámolt arról, hogy tudta, hogy vagy próbára teszi az Urat és megkérdezi Őt, vagy esetleg úgy dönt, hogy örökké sötétségben marad. Egy kora reggel belépett egy ligetbe, amit ma „szent ligetnek” neveznek, és letérdelt imádkozni. Hitt abban, hogy Isten megadja neki azt a felvilágosítást, amit olyan őszintén keresett. Két alak jelent meg Joseph-nek – az Atya és a Fiú –, és kérdésére válaszolva azt mondták neki, hogy ne csatlakozzon egyik egyházhoz sem, mert egyik sem volt igaz. Joseph Smith próféta a hit alapelvét tanította meg nekünk példája által. 1820-ban, azon a tavaszi reggelen, egyszerű, hithű imája által indult el az a csodálatos munka, ami ma is folytatódik az egész világon.

A szent ligetben elmondott imája után néhány nappal Joseph Smith egy ismerős lelkésznek beszámolt látomásáról. Meglepetésére a közlését „megvetéssel” fogadták és „nagy üldözést idézett elő, amely egyre nőtt”. Joseph azonban nem ingott meg. Később ezt írta: „Én valóban láttam a fényt, és a fény közepén a két alakot, akik valóban beszéltek hozzám; és annak ellenére, hogy gyűlöltek és üldöztek, amiért azt mondtam, hogy látomásom volt, azért az mégis igaz volt; … látomásom [volt], én tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudja; ezt nem tagadhatom le.”³ Az ellenségei által elszenvedett fizikai és lelki bántalmazás ellenére Joseph Smith próféta élete végéig kitartott, nem torpant meg. Példája által becsületességet tanított.

Azután a nagyszerű első látomás után Joseph próféta három évig semmilyen további utasítást nem kapott. Ő azonban nem csodálkozott; nem vonta kétségbe; és nem kétkedett az Úrban. Türelmesen várt. Példája által a türelem isteni erényét tanította nekünk.

Moróni angyal látogatásait és a lemezek megszerzését követően a fiatal Joseph hozzálátott a fordítás nehéz feladatához. Csak elképzelni tudjuk azt az odaadást, elkötelezettséget és munkát, ami ehhez a 2600 évet felölelő, több mint 500 oldalas feljegyzés, kevesebb mint 90 nap alatt történő lefordításához volt szükséges. Szeretem Oliver Cowdery szavait, melyekkel azt az időszakot jellemezte, amikor Joseph-nek segített a Mormon könyve fordításán: „Feledhetetlen napokat éltünk – azon hangot hallva ülni, amely a mennyek ösztönzése által íratott, kimondhatatlan hálával töltött el.”⁴ Joseph Smith próféta példa által szorgalmat tanított nekünk.

Mint tudjuk, Joseph próféta misszionáriusokat küldött szét, hogy a visszaállított evangéliumot hirdessék. Ő maga Felső New Yorkban és Kanadában szolgált Sidney Rigdonnal. Amellett, hogy másokat arra inspirált, hogy önként missziót szolgáljanak, saját példáján keresztül is megmutatta a misszionáriusi munka fontosságát.

Emlékszem az egyik legnagyszerűbb, s egyben legszomorúbb leckére, melyet Joseph próféta nem sokkal halála előtt tanított. Látomásban látta a szenteket, ahogy elhagyják Nauvoot és a Sziklás-hegység felé mennek. Izgatottan várta, hogy népét elvezessék üldözőik elől az ígéret e földjére, melyet az Úr mutatott neki. Kétség kívül szeretett volna velük lenni. Ugyanakkor koholt vádak miatt letartóztatási parancsot adtak ki ellene. A Ford kormányzóhoz benyújtott számos fellebbezés ellenére sem engedték el a vádakat. Joseph hátrahagyta otthonát, feleségét, családját és népét, és önként föladta magát a polgári hatóságoknál, tudva, hogy valószínűleg soha nem fog visszatérni.

Carthage felé tartva ezeket a szavakat mondta: „Úgy megyek, mint a bárány a vágóhídra, mégis olyan nyugodt vagyok, mint egy nyári reggel. Lelkiismeretem tiszta. Nem vétettem sem Isten, sem ember ellen.”⁵

A Carthage börtönbe bátyjával, Hyrummal, és másokkal együtt zárták be. 1844. június 27-én Joseph, Hyrum, John Taylor és Willard Richards együtt voltak, amikor a feldühödött csőcselék berontott a börtönbe, felszaladt a lépcsőn és lőni kezdték azt az ajtót, amely mögött voltak. Hyrumot megölték, John Taylort pedig megsebesítették. Joseph utolsó nagy cselekedete ezen a földön az önzetlenséget tükrözte. Átment a szobán, valószínűleg „azt gondolva, hogy megmentheti a szobában lévő barátai életét, ha megszökik, …és az ablak felé ugrott. Ekkor találta el két golyó az ajtó felől, majd egy másik kívülről mellkason találta”⁶. Odaadta életét, Willard Richards és John Taylor pedig megmenekültek. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”⁷ Joseph Smith próféta példa által szeretetet tanított nekünk.

Jóllehet visszatekintve az 1844. június 27-én történtek tragikusak voltak, mégis 160 évvel később, vigaszt nyújt nekünk a tudat, hogy Joseph Smith mártírhalála nem az utolsó fejezete volt e történetnek. Bár azok, akik életére törtek, úgy gondolták, hogy az egyház összeomlik majd nélküle, az igazságról szóló erőteljes bizonysága, a tanítások, melyeket átadott, és a Szabadító üzenetéről szóló kijelentése ma tovább él a több mint tizenkétmillió egyháztag szívében világszerte, akik Isten prófétájaként hirdetik őt.

Joseph próféta bizonysága továbbra is életeket változtat meg. Évekkel ezelőtt a Kanada Misszió elnökeként szolgáltam. A kanadai Ontarióban két misszionáriusunk ajtóról ajtóra járva hirdette az evangéliumot egy hideg, havas délutánon. Nem sok sikerélményben volt részük. Az egyik elder tapasztalt, a másik pedig még új volt.

Bekopogtak Elmer Pollard úr ajtaján, aki – megszánva a majdnem megfagyott misszionáriusokat – behívta őket. Előadták üzenetüket, majd megkérdezték tőle, hogy imádkozna-e velük. Beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy ő mondja az imát.

Az általa mondott ima megdöbbentette a misszionáriusokat. A következőket mondta: „Mennyei Atyám, kérlek, áldd meg ezt a két eltévedt misszionáriust, hogy visszatérhessenek otthonukba, és ne vesztegessék idejüket arra, hogy a kanadaiakkal megosszanak egy ilyen hihetetlen üzenetet, amiről olyan keveset tudnak.”

Miután felálltak a térdelésből, Pollard úr megkérte a misszionáriusokat, hogy soha ne térjenek vissza hozzá. Kifelé menet még gúnyosan azt mondta nekik: „Nekem nem mondhatjátok azt, hogy ti tényleg hiszitek, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt!” – és ezzel rájuk csapta az ajtót.

A misszionáriusok elindultak, majd egy pár méter után a fiatalabbik ezt mondta a társának: „Nem válaszoltunk Pollard úr kérdésére.”

A rangidős elder így válaszolt: „Visszautasítottak minket. Menjünk tovább!”

A fiatalabbik misszionárius addig erősködött, amíg vissza nem mentek Pollard úr ajtajához. Pollard úr ajtót nyitott, majd mérgesen ezt mondta: „Azt hiszem, már megmondtam nektek, fiatal urak, hogy soha ne gyertek vissza!”

A fiatalabb misszionárius erre minden bátorságát összeszedve ennyit mondott: „Pollard úr, mikor kiléptünk az ajtaján, azt mondta, hogy mi nem igazán hittük, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt. Bizonyságomat akarom önnek tenni arról, hogy tudom, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt; sugalmazás által lefordította a Mormon könyve szent feljegyzéseit és tényleg látta Istent, az Atyát, és Fiát, Jézus Krisztust.” Majd a misszionáriusok eljöttek a háztól.

Ugyanezt a Pollard urat hallottam egy bizonyságtételes gyűlésen, amikor ezen az emlékezetes napon történtekről beszélt. Ezt mondta: „Aznap éjszaka nem tudtam aludni. Ide-oda forgolódtam. Újra és újra ezeket a szavak jártak a fejemben: »Joseph Smith Isten prófétája volt. Tudom… tudom… tudom.« Alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Felhívtam a misszionáriusokat azon a számon, amit egy kis kártyára írtak fel, melyen a Hittételek voltak. Visszatértek, de akkor már az igazság őszinte keresőiként, velem együtt feleségem és családom is csatlakozott a beszélgetéshez. Ennek eredményeképpen mindannyian elfogadtuk Jézus Krisztus evangéliumát. Örökké hálásak leszünk az igazságról való bizonyságért, melyet ez a két bátor és alázatos misszionárius hozott el hozzánk.”

A Tanok és szövetségek 135. részében John Taylor szavait olvashatjuk Joseph Smith prófétáról: „Joseph Smith, az Úr prófétája és látnoka többet tett az emberek üdvösségéért ezen a világon, mint bárki más, aki valaha a földön élt, egyedül Jézust kivéve.”⁸

Szeretem Brigham Young elnök szavait, aki azt mondta:„Úgy érzem, halleluját szeretnék kiáltani minden alkalommal, amikor arra gondolok, hogy valaha is ismertem Joseph Smith prófétát, akit az Úr nevelt és szentelt fel, és akinek kulcsokat és hatalmat adott, hogy felépítse és támogassa Isten királyságát a földön.”⁹

Szeretett Josephünkről szóló e méltó tiszteletadáshoz szeretném saját bizonyságomat is hozzáadni, hogy tudom, hogy Ő Isten prófétája volt, aki kiválasztatott, hogy Jézus Krisztus evangéliumát visszaállítsa ezekben az utolsó napokban. Azért imádkozom, hogy születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelve, tanuljunk az ő életéből. Ültessük át a mi életünkbe azokat a mennyei tanokat, melyeket – példája által – olyan csodálatosan tanított, hogy mi saját magunk is sokkal teljesebben élhessük meg Jézus Krisztus evangéliumát. Életünk tükrözze azt a tudást, hogy Isten él, hogy Jézus Krisztus az Ő Fia, hogy Joseph Smith próféta volt, és hogy ma Isten egy másik prófétája – vagyis Gordon B. Hinckley elnök – vezet minket.

Ezen a konferencián van negyvenkét éve annak, hogy elhívtak a Tizenkét Apostol Kvórumába. Az Első Elnökséggel és a Tizenkettek Kvórumával tartott első gyűlésemen a Joseph Smith prófétát méltató kedvenc himnuszomat énekeltük. Befejezésül egy versszakot idéznék belőle:

Bizonyságomat teszem erről az ünnepélyes igazságról, Jézus Krisztus nevében, ámen.