A biztonság karja

Egy család éppen fényképeket készített a Grand Canyon északi pereménél lévő egyik kilátóból. Egyszer csak sikoltozást hallottak. A helyszínre sietve megláttak egy kétéves kislány, aki átesett a korláton, és a mintegy 11 méterrel lejjebb lévő sziklaperemre zuhant. Megpróbált visszamászni, de a mozgástól még lejjebb csúszott. Hamarosan alig 1,5 méter választotta el a rettentő, 60 méteres szakadéktól.

Egy 19 éves, Ian nevű fiatal férfi látta, hogy hol van a kislány. Mivel korábban kapott vészhelyzeti kiképzést, ezért tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Így számolt be az eseményről: „»Azonnal minden eszembe jutott, és pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. Letettem a fényképezőgépemet, majd kicsit feljebb mentem az ösvényen, ahol már nem volt annyira meredek a sziklafal. Átmásztam a korláton és egy halom kövön, majd egy bokron átverekedve magam végül megtaláltam a kislányt.« Ian egy órán át tartotta őt a karjában, amíg a mentőcsapatok kötélen le tudtak ereszkedni”, hogy megmentsék őket (“Save Her!” New Era, Sept. 2007, 6). Az a mondat, hogy „a karjában tartotta”, felkeltette figyelmemet, mivel a kart a szentírások is több helyen megemlítik. Beszélnek a szeretet karjáról, az irgalom karjáról és a biztonság karjáról is (lásd 2 Nefi 1:15; Móziás 16:12; Alma 5:33; Tan és a szövetségek 6:20 és 29:1).

A szentírásbeli „biztonság karjába zárva” kifejezés Amuleknek a zorámitákhoz intézett üzenetéből származik, amelyben a végtelen és örök engesztelésről beszél. Azt tanította, hogy Isten Fiának az áldozata tette lehetővé az ember számára, hogy hite legyen Krisztusban, mely a bűnbánatra vezet. „És így az irgalom eleget tehet az igazságosság követelményeinek, és a biztonság kar[jába] zárja őket” (Alma 34:16; lásd még a 9–15. verseket).

Ahhoz, hogy a „biztonság karja” kifejezést jobban megértsük, fontos emlékeznünk arra, hogy a Szabadító kézzel fogható dolgokat – mint például pénzérméket, magokat, juhokat, kenyeret, halakat és különböző testrészeket – használt szimbólumként az evangélium tantételeinek tanításakor.

A kart, mely szintén érezhető, tapintható, a szeretet és gyengédség kifejezésére használjuk. Amikor például hazaérek az irodából, érezhetem feleségem szerető karjának gyengéd ölelését. A Latin-Amerikában végzett szolgálatom során végig éreztem a szeretet és biztonság karját egy hétköznapi köszöntés, az un abrazo vagy éppen egy ölelés által.

Amint azon elmélkedtem, hogyan tudnék az engesztelésről hatékonyan tanítani, a „biztonság karja” kifejezés nagy hasznomra vált. Amikor megkeresztelkedtünk, és kézrátétel által elnyertük a Szentlelket, két olyan szertartásban részesültünk, mely a biztonság karjába vett bennünket. Amikor alázatosan és teljes bűnbánattal a szívünkben megyünk el az úrvacsoragyűlésre, és érdemesen veszünk az úrvacsorából, azáltal újra és újra érezhetjük ennek a karnak az ölelését.

A Tan és a szövetségek 110. szakaszának bevezetője vázolja fel az egyik leginkább ide vonatkozó szentírásunk hátterét. Egy sabbat napon a Kirtland templom felszentelése alatt Joseph Smith próféta elmagyarázta, hogy ő és más papsági vezetők úrvacsorát osztottak az egyháznak.

A szent szertartást követően Joseph Smith és Oliver Cowdery visszavonultak, hogy egyedül imádkozhassanak. Az ima után a Szabadító megjelent nekik, és ezt mondta: „Íme, bűneitek megbocsáttattak nektek; tiszták vagytok énelőttem; emeljétek fel tehát a fejeteket és örvendezzetek” (T&Sz 110:5).

A Kirtland templomban 1836-ban történt események sorozata és napjaink között párhuzamot vonva azt könnyen magunkra vonatkoztathatjuk. Ti, fiatal papságviselők, sabbatról sabbatra kiszolgáljátok az úrvacsorát a szenteknek, akik imádságos lélekkel, lelki gyógyulásra éhezve érkeztek az úrvacsoragyűlésre, azt remélve, hogy elméjükben és szívükben e szavakat hallják: „Íme, bűneitek megbocsáttattak nektek; tiszták vagytok énelőttem; emeljétek fel tehát a fejeteket és örvendezzetek” (T&Sz 110:5).

Dallin H. Oaks elder bizonyságot tett arról, hogy az úrvacsorával lelki megtisztulás vagy gyógyulás is együtt jár: „Az úrvacsora a keresztelés szövetségének és áldásának megújítása. Azt a parancsot kaptuk, hogy térjünk meg, és megtört szívvel, bűnbánó lélekkel jöjjünk az Úrhoz és vegyünk az úrvacsorából. Amikor a kenyérből veszünk, tanúbizonyságot teszünk arról, hogy készek vagyunk Jézus Krisztus nevét magunkra venni, Őrá mindenkor emlékezni és betartani a parancsolatait. Amikor eleget teszünk ennek a szövetségnek, az Úr megújítja keresztelésünk tisztító hatását. Tisztává tétetünk, és mindig velünk lehet az Ő lelke” (Krisztus különleges tanúi. Liahóna, 2001. ápr. 14.).

Hogy segíthessünk az egyháztagoknak teljesebb módon részesülni ebben a megtisztulásban, vagyis megérezniük a biztonság karját, ahhoz azoknak, akik rendelkeznek a felhatalmazás kulcsaival, valamint azoknak, akik az úrvacsoránál szolgálnak, meg kell győződniük arról, hogy követik az egyházi kézikönyveknek az úrvacsora előkészítésével és kiosztásával kapcsolatos részeit. Minden papságviselőnek emlékeznie kell arra, hogy az Úr nevében cselekszik, így áhítatosan és méltóságteljesen kell viselkednie. Fiataljaink általában kiváló példát jelentenek. Az úrvacsorai szolgálat azonban az öltözködés és a megjelenés terén időnként zavaróan a túlzott hétköznapiság és kötetlenség felé sodródik.

Fiatal férfiak, mielőtt elindultok az egyházi gyűlésekre, megállnátok egy pillanatra még egyszer a tükör előtt, és megkérdeznétek magatoktól, hogy a megjelenésetek vajon minden szempontból megfelelő-e? Sőt, ami még jobb, kérjetek meg valakit, akit szerettek – például egyik szülőtöket –, hogy vessen rátok még egy pillantást, hátha kimaradt valami, és ne nehezteljetek a tanácsaik hallatán!

Jézus Krisztus igaz szolgái ápoltak és rendben van a ruházatuk, ami által az Ő normáit tükrözik, nem pedig a világi hétköznapiságot. Az, hogy minden részletre gondosan odafigyelünk, lehetővé teszi számunkra, hogy az Úr Lelke jelen legyen. Az úrvacsoránál szolgálatot végzők ruházata vagy megjelenése ne vonja el azok figyelmét, akik őszintén keresik a végtelen engesztelés áldásait.

Monson elnök papságviselőkhöz intézett üzeneteinek egyik mottója az, hogy kiváltság a papságot viselni, mely egy „megbízás a szolgálatra, kiváltság, hogy felemeljünk másokat, és lehetőség mások életének megáldására” (Szent papsági megbízatásunk. Liahóna, 2006. máj. 57.). Bizonyságomat teszem arról, hogy ez az úrvacsorai szolgálatra is vonatkozik.

Püspökként szolgálva tanúja voltam annak, hogy az engesztelés miként áldotta meg olyan egyháztagok életét, akik súlyos vétkeket követtek el. Izráel bírájaként meghallgattam beismeréseiket, majd amikor szükséges volt, korlátozásokat szabtam ki rájuk, például azt, hogy egy ideig ne vegyenek az úrvacsorából.

Az egyházközségünkben egy fiatal egyedülálló felnőtt eljárt randevúzni egy fiatal nővel. Sajnos megengedték, hogy érzelmeik kilépjenek a megszabott mederből. Tanácsért és segítségért fordult hozzám. Többek közt a beismert dolgok és a Lélek sugallata alapján egy ideig nem vehetett az úrvacsorából. Rendszeresen találkoztunk, hogy meggyőződjek arról, hogy a bűnbánat megtörtént, majd megfelelő idő elteltével engedélyeztem neki, hogy újra vegyen az úrvacsorából.

Ahogy ott ültem az emelvényen azon az úrvacsoragyűlésen, tekintetem felé fordult, miközben ő újra érdemesen vett az úrvacsorából. Tanúja voltam annak, ahogy az irgalom, szeretet és biztonság karja körülölelte őt, miközben az engesztelés gyógyító ereje átjárta lelkét, megkönnyítve terheit és elhozva számára az ígért megbocsátást, békét és boldogságot.

Tanúja voltam és bizonyságom van arról az igazságról, melyet Packer elnök tanított: „Valamilyen okból úgy gondoljuk, Krisztus engesztelése egyedül halandó életünk végén lép életbe a bukástól, a lelki haláltól való megváltáshoz. Ennél azonban sokkal többről van szó. Ez egy állandóan jelenlévő hatalom, amelyre a mindennapi életben számíthatunk. Amikor kínoz, szaggat vagy gyötör a bűntudat, illetve nyomaszt a fájdalom, Ő meggyógyíthat minket. Bár nem teljesen értjük, hogyan valósította meg Krisztus az engesztelést, megtapasztalhatjuk »Istennek békesség[ét], mely minden értelmet felülhalad«” (A Mester kezének érintése. Liahóna, 2001. júl. 26.).

Szeretem Mennyei Atyámat és Fiát, Jézus Krisztust. Bennük van hitem, szeretetem, hűségem és elkötelezettségem. Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk, és hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. Bizonyságom van az engesztelés valóságáról és életünkre gyakorolt mély hatásáról. Tanúságomat teszem, hogy a visszaállított evangélium igaz. Ezek az igazságok a szentírásokban, főleg a Mormon könyvében találhatók. Jézus Krisztus nevében, ámen.