Eleget tudsz

Együtt örvendezem veletek, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai vagyunk. Amikor Monson elnök megosztotta velünk ezt a csodálatos hírt, hogy öt új templom épül, elgondolkodtam, hogy világszerte minden földrészen, a nagy városokban és a kicsiny falvakban a hívők egy nagyszerű családját alkotjuk. Együtt kezdtük el az örök élet felé vezető utunkat. Ez az utazások utazása. Haladunk előre, magunkra véve „Krisztus nevét, és [elhatároztuk] magunkban, hogy mindvégig szolgálni fogj[u]k őt”¹.

Bár sok, a maihoz hasonló élményben lehet részünk, mely lelki erővel és megerősítéssel vértez fel bennünket, vannak olyan napok is, mikor alkalmatlannak és felkészületlennek érezzük magunkat, mikor kétség mardossa lelkünket és összezavarodunk, és mikor lelkileg nehezen állunk meg a lábunkon. Hogy mit teszünk akkor, mikor így érzünk, az Krisztus tanítványaiként része a győzelmünknek.

Majdnem negyven éve, eltűnődve azon, mekkora kihívást jelent egy misszió, nagyon alkalmatlannak és felkészületlennek éreztem magam. Emlékszem az imámra: „Mennyei Atyám, hogy szolgálhatnék missziót, mikor olyan keveset tudok?” Hittem az egyházban, de lelki tudásomat nagyon korlátozottnak éreztem. Amint imádkoztam, ezt éreztem: „Nem tudsz mindent, de eleget tudsz!” A megerősítés bátorságot adott, hogy megtegyem a következő lépést a misszió felé.

Lelki utazásunk egy életre szóló folyamat. Az elején, sőt az út során sem tudunk mindent. Megtérésünk lépésről lépésre, sorról sorra jön. Legelőször az Úr Jézus Krisztusba vetett hit alapját építjük fel, majd felfedezzük a bűnbánat, a keresztelés és a Szentlélek ajándéka tantételeinek és szertartásainak páratlan értékét. Ezután továbbra is elkötelezzük magunkat az ima és az engedelmesség mellett, és hajlandók vagyunk folyamatos tanúságot tenni a Mormon könyvéről. (A Mormon könyve erőteljes lelki táplálék.)

Majd állhatatosan és türelmesen haladunk végig a halandóság ösvényén. Időnként az Úr válasza az lesz, hogy „nem tudsz mindent, de tudsz eleget” – eleget ahhoz, hogy betartsd a parancsolatokat, és helyesen cselekedj. Emlékezz, mit mondott Nefi: „Tudom, hogy szereti gyermekeit; de nem ismerem minden dolognak a jelentését.”²

Egyszer meglátogattam egy missziót Dél-Európában. Érkezésem napján, saját döntéséből éppen hazakészült egy új misszionárius. Másnapra szólt a jegye.

Leültünk együtt a misszióelnök otthonában. A misszionárius mesélt nehéz gyermekkoráról, tanulási nehézségeiről, és hogy miként költözött egyik családtól a másikhoz. Őszintén beszélt azon képességének a hiányáról, hogy megtanuljon egy új nyelvet, vagy megszokjon egy új kultúrát. Majd hozzátette: „Andersen testvér, nem is tudom, hogy Isten szeret-e engem.”Amint kimondta e szavakat, egy kétség nélküli és erőteljes érzés járta át a lelkem: „Tudja, hogy szeretem őt. Tudja.”

Hagytam, hadd beszéljen még pár percig, majd ezt mondtam: „Elder, sok mindenben együtt érzek veled azokban, amit mondtál, de egy dologban ki kell javítsalak: igenis tudod, hogy Isten szeret téged. Tudod!”

Amint ezt mondtam neki, ugyanaz a Lélek, mely hozzám beszélt, hozzá is szólt. Lehajtotta a fejét és sírni kezdett. Bocsánatot kért. „Andersen testvér – mondta –, tudom, hogy Isten szeret engem, tényleg tudom.” Nem tudott mindent, de eleget tudott. Tudta, hogy Isten szereti. Ez a felbecsülhetetlen értékű lelki tudás elég volt ahhoz, hogy kétségeit felváltsa a hit. Megtalálta az erőt, hogy folytatni tudja a misszióját.

Testvérek, mindannyiunknak megadatnak lelkileg erőteljes pillanatok, a sugalmazás és kinyilatkoztatás pillanatai. Ezeket el kell rejtenünk lelkünk kamráinak mélyére. Amint ezt tesszük, feltöltjük lelki raktárkészletünket a személyes nehézségek pillanataira. Jézus azt mondta, hogy határozzák el szívükben, hogy megteszik mindazt, amit tanít és parancsol nekik.³

Néhány évvel ezelőtt egyik barátom kislánya egy tragikus baleset folytán elhunyt. Remények és álmok törtek darabokra. Barátom elviselhetetlen fájdalmat érzett. Kezdte megkérdőjelezni mindazt, amit tanult és amit misszionáriusként tanított. Barátom édesanyja írt nekem, és megkérdezte, adnék-e neki egy áldást. Amint kezeimet a fejére tettem, úgy éreztem, olyasmit kell neki mondanom, ami azelőtt így még nem fogalmazódott meg bennem. A következő benyomásom támadt: A hit nem csupán egy érzés; az egy döntés. És a hitet kell választania.

A barátom nem tudott mindent, de eleget tudott. A hit és az engedelmesség útját választotta. Térdre ereszkedett. És visszanyerte lelki egyensúlyát.

Évek teltek el azóta. Nemrég levelet kaptam a fiától, aki éppen missziót szolgál. Tele volt meggyőződéssel és bizonysággal. Amint olvastam gyönyörű levelét, láttam, hogy a nehéz időszak közepette az apának a hit mellett meghozott döntése mekkora áldást jelentett a következő generáció számára.

Kihívások, nehézségek, kérdések, kétségek – ezek mind részei halandóságunknak. De nem vagyunk egyedül! Az Úr Jézus Krisztus tanítványaiként a világosság és az igazság hatalmas lelki tartalékai állnak rendelkezésünkre. A félelem és a hit nem létezhet együtt a szívünkben. Nehézségünk napjaiban mi a hit útját választjuk. Jézus azt mondta: „Ne félj, csak higyj.”⁴

Az évek során újra meg újra megtesszük ezeket a fontos lelki lépéseket. Azt ígérték nekünk, hogy „aki világosságot fogad be, és megmarad Istenben, még több világosságot kap; és ez a világosság mind fényesebbé és fényesebbé válik, a tökéletes napig”⁵. Kérdéseink és kétségeink megoldódnak, vagy már nem aggasztanak minket annyira. Hitünk egyszerűvé és tisztává válik. Megtudjuk azt, amit már addig is tudtunk.

Jézus azt mondta, „ha… olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába”⁶.

Hadley Peay most hét éves. Hadley nagyon komoly halláskárosodással született, s rengeteg műtéten kellett átesnie, hogy valamennyire képes legyen hallani. Szülei fáradhatatlanul gyakoroltak vele, hogy megtanuljon beszélni. Hadley és családja derűsen alkalmazkodtak nagyothallásának kihívásaihoz.

Egyszer, mikor Hadley négy éves volt, édesanyjával az élelmiszerbolt pénztáránál álltak sorban. Hátranézett, és meglátott egy tolószékben ülő kisfiút. Észrevette, hogy a fiúnak nincs lába.

Bár Hadley megtanult beszélni, nehéz volt neki, hogy hangjának erejét szabályozza. A „hangosabb hangján” megkérdezte édesanyját, miért nincs a kisfiúnak lába.

Édesanyja halkan és egyszerűen elmagyarázta Hadley-nek, hogy „Mennyei Atya minden gyermekét különbözőnek teremti”. „Rendben” – válaszolta Hadley.

Majd váratlanul a kisfiúhoz fordulva így szólt: „Tudtad, hogy amikor Mennyei Atya engem teremtett, a füleim nem működtek? Ettől vagyok különleges. Téged láb nélkül teremtett, és te ettől vagy különleges. Mikor Jézus eljön, én hallani fogok, te pedig lábat kapsz. Jézus mindent helyrehoz.”

„Ha… olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.”

Hadley eleget tudott.

Jézus a Krisztus. Ő feltámadt. Ő a mi Szabadítónk és Megváltónk. És mindent helyrehoz, mikor újra eljön. Ez az Ő szent munkája. Joseph Smith prófétán keresztül papsága visszaállíttatott a földön, és Thomas S. Monson elnök ma az Ő prófétája. Erről teszem bizonyságom Jézus Krisztus nevében, ámen.