Keresztény bátorság: a tanítványság ára

Egyként gyűltünk össze, magunkra vettük Jézus Krisztus nevét, és keresztények vagyunk. Jogosan tehetnénk fel a kérdést: miért akarna bárki is ellenkezni velünk vagy támadni bennünket azért, mert megvan bennünk a Szabadító szeretete?

Nemrégiben egy csoport értelmes, hithű fiatal utolsó napi szent leírta, hogy milyen kérdések nyomasztják őket leginkább. Egy nőtestvér ezt kérdezte: „Miért nem védi meg magát aktívabban az egyház, amikor valamivel megvádolják?”

Az ő kérdésére azt mondanám, hogy a halandóság egyik legnagyobb próbatétele akkor következik be, amikor hitelveinket kétségbe vonják, vagy kritizálják. Az ilyen pillanatokban lehet, hogy támadóan akarunk fellépni, úgymond fel akarjuk venni a kesztyűt. Ezek azonban nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy inkább visszalépjünk, imádkozzunk és kövessük a Szabadító példáját. Ne feledjük, a világ magát Jézust is megvetette és visszautasította. Lehi álmában azokkal, akik a Szabadítóhoz jöttek, szintén „gúnyolódtak és ujjal mutogattak” rájuk (1 Nefi 8:27). Jézus ezt mondta: „A világ gyűlölte [a tanítványaimat], mivelhogy nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok” (János 17:14). Amikor azonban úgy válaszolunk a vádlóinknak, ahogy azt a Szabadító is tette, nemcsak még inkább Krisztushoz fogunk hasonlítani, hanem ezáltal másokat is hívunk, hogy érezzék az Ő szeretetét és kövessék Őt.

A krisztusi módon adott válaszokat nem lehet előre megfogalmazni, és sablon sincs hozzájuk. A Szabadító minden egyes helyzetre másképp reagált. Amikor a gonosz Heródes király elé vitték, Ő csendben maradt. Amikor Pilátus előtt állt, egyszerű és erőteljes bizonyságot tett isteni mivoltáról és küldetéséről. Amikor a templomot megszentségtelenítő pénzváltókkal nézett szembe, Isteni kötelességét gyakorolva megóvta és megvédte azt, ami szent. Amikor keresztre feszítették, egy páratlan keresztény fohásszal élt: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” (Lukács 23:34).

Néhányan téves módon úgy vélik, hogy például a csendben maradás, a szelídség, a megbocsátás és az alázatos bizonyságtétel hasztalan vagy gyenge válaszok. Ahhoz azonban, hogy szeressük ellenségeinket, áldjuk azokat, akik minket átkoznak, jót tegyünk azokkal, akik minket gyűlölnek, és imádkozzunk azokért, akik háborgatnak és kergetnek minket (lásd Máté 5:44), hitre, erőre és legfőképpen keresztény bátorságra van szükség.

Joseph Smith próféta egész élete során példaként szolgált az efféle bátorságra. Bár „ádáz üldöztetést szenved[ett] mindenféle osztályokhoz tartozó emberektől, vallásosaktól és nem vallásosaktól egyaránt” (Joseph Smith története 1:27), ő mégsem állt bosszút, és nem gyűlölt senkit. Krisztus összes igaz követőjéhez hasonlóan a próféta is a Szabadító mellé állt azáltal, hogy szeretetét megértő és együttérző módon fejezte ki mások iránt. Ez a keresztény bátorság.

Amikor nem viszonozzuk a támadást, amikor a másik orcánkat is odafordítjuk és ellenállunk a haragnak, akkor mi is a Szabadító mellett állunk. Az Ő szeretetét mutatjuk ki, mely az egyetlen olyan erő, amely le tudja győzni a gonoszt, és vádaskodás nélkül tud válaszolni a minket vádlóknak. Ez nem gyengeség. Ez keresztény bátorság.

Az évek során megtanuljuk, hogy a hitünket ért kihívások nem új keletűek, és valószínűleg egyhamar nem is fognak eltűnni. Krisztus igaz tanítványai azonban meglátják a keresztényi válaszadás lehetőségét az ellenkezés közepette is.

A Mormon könyvében Abinádi prófétát megkötözték és a gonosz Noé király elé vitték. Bár a király erősen ellenkezett Abinádival, majd pedig halálra is ítélte, a próféta ettől függetlenül határozottan tanította neki az evangéliumot és a bizonyságát tette. Mivel Abinádi nagyszerűen kihasználta ezt a lehetőséget, hatására egy Alma nevű pap később megtért az evangéliumhoz, és sok lelket Krisztushoz vezetett. Abinádi és Alma bátorsága keresztény bátorság volt.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyházról szóló negatív hírverés segíthet az Úr céljainak beteljesítésében. Az Első Elnökség 1983-ban ezt írta az egyházi vezetőknek: „Az ellentétek lehetőséget is rejthetnek önmagukban. A misszionáriusaink által folyamatosan tapasztalt nehézségek között a vallási témák és az üzenetünk iránti érdektelenség is jelen van. E kritikák felkeltik az érdeklődést az egyház iránt. Ez pedig lehetőséget biztosít az egyháztagok számára, hogy megosszák az igazságot azokkal, akiknek figyelme felénk fordul.”¹

Az ilyen lehetőségeket számos módon kihasználhatjuk: ez lehet egy kedves levél a szerkesztőnek, egy beszélgetés egy baráttal, egy blogbejegyzéshez írt hozzászólás, vagy néhány megnyugtató szó valakihez, aki becsmérlő megjegyzést tett. Szeretettel válaszolhatunk azoknak, akiket téves információk és előítéletek befolyásoltak, „és akik csak azért vannak távol az igazságtól, mert nem tudják, hol találjanak rá” (T&Sz 123:12). Biztosíthatlak benneteket arról, hogy ha ilyen módon válaszolunk a bírálóinknak, az sohasem jelent gyengeséget. Ez a gyakorlatban alkalmazott keresztény bátorság.

Amikor reagálunk valamire, ne feledjük, hogy minden körülmény más és más. Szerencsére az Úr ismeri a vádlóink szívét, és tudja, mi a legjobb válasz számukra. Mikor az igaz tanítványok a Lélek útmutatására törekednek, sugalmazást nyernek az adott helyzetre vonatkozóan. Az igaz tanítványok így minden esetben úgy fognak reagálni, hogy az meghívja az Úr Lelkét. Pál arra emlékeztette a korinthusbelieket, hogy prédikálása „nem emberi bölcseségnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában” (1 Korinthusbeliek 2:4). Mivel ez az erő az Úr Lelkében lakozik, soha nem szabad vitatkoznunk, amikor valakivel a hitünkről beszélünk. Ahogy azt szinte minden misszionárius megtanulta, a szentírásbeli idézetekkel való csatározás mindig elűzi a Lelket. A Szabadító megmondta, hogy „akiben ott van a viszálykodás lelke, az nem tőlem való” (3 Nefi 11:29). Amikor az egyházat azzal vádolják, hogy nem keresztény, annál csak az sajnálatosabb, mikor az egyháztagok az ilyen bírálatokra éppen hogy nem krisztusi módon reagálnak. A másokkal folytatott beszélgetéseinket a Lélek gyümölcsei kell, hogy kísérjék: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség [és] mértékletesség” (Galátziabeliek 5:22–23). A Webster nagyszótár szerint szelídnek lenni a következőt jelenti: „türelmet és hosszútűrést mutatni, a becsmérlést neheztelés nélkül elviselni”². A szelídség nem gyengeség, hanem a keresztény bátorság szimbóluma.

Ez különösen fontos a más keresztény felekezetek tagjaival történő beszélgetéseink során. Mennyei Atyánk bizonyosan szomorú, az ördög pedig kacag, amikor keresztény szomszédainkkal a tanbéli különbségeinken vitázunk.

Ezzel nem azt tanácsoljuk, hogy legyünk megalkuvók a tantételeinkben vagy tompítsunk hitelveinken. Nem változtathatjuk meg a visszaállított evangélium tanait, még akkor sem, ha az azoknak való engedelmesség népszerűtlenné tesz minket a világ szemében. Azonban még akkor is, amikor késztetést érezünk arra, hogy Isten szavát merészen hangoztassuk, mindig imádkoznunk kell azért, hogy telve legyünk a Szentlélekkel (lásd Cselekedetek 4:29, 31). A merészséget soha ne keverjük össze Sátán hamisítványával: a fanatizmussal (lásd Alma 38:12). Az igaz tanítványok csendes magabiztossággal és nem kérkedő büszkeséggel szólnak.

Igaz tanítványokként elsődlegesen mások jólétével és nem a személyes önigazolással kell foglalkoznunk. A kérdések és a kritikák lehetőséget adnak nekünk arra, hogy kezet nyújtsunk másoknak, és kimutassuk, hogy értékesek Mennyei Atyánk számára, mint ahogy számunkra is. Az a célunk, hogy segítsünk megérteniük az igazságot, nem pedig, hogy megvédjük saját egónkat vagy pontokat szerezzünk egy teológiai vitában. A bírálóinknak adható legerőteljesebb válaszok a saját, szívből jövő bizonyságaink. Az ilyen bizonyságokat pedig csak szeretettel és szelídséggel lehet megosztani. Olyanoknak kell lennünk, mint Edward Partridge, akiről az Úr ezt mondta: „Szíve tiszta énelőttem, mert olyan ő, akár az ősi Nátánael, akiben nincs álnokság” (T&Sz 41:11). A jámborság egyfajta gyermeki ártatlanságot jelent, mikor nem hajlunk arra, hogy megtámadjuk a másikat, ugyanakkor könnyedén megbocsátunk.

E tulajdonságokat először otthon és a családban tanuljuk meg, majd azokat minden kapcsolatunkban gyakorolhatjuk. Jámbornak lenni azt jelenti, hogy először a saját hibánkra tekintünk. Amikor megvádolnak minket, azt kell kérdeznünk, amit a Szabadító apostolai is kérdeztek: „Én vagyok-é az, Uram?” (Máté 26:22). Ha odafigyelünk a Lélek által adott válaszra, képesek leszünk arra, hogy amennyiben szükséges, kijavítsuk és beismerjük hibáinkat, bocsánatot kérjünk, és majd jobban igyekezzünk.

Az igaz tanítványok jámbor módon, kerülik mások nézeteinek indokolatlan bírálását. Sokan közülünk erős barátságokat ápolnak olyanokkal, akik nem tagjai az egyházunknak – iskolatársakkal, munkatársakkal, valamint barátokkal és szomszédokkal világszerte. Szükségünk van rájuk, és nekik is ránk. Ahogy Thomas S. Monson elnök is tanította, „tanuljunk meg tisztelni másokat… Nem egyedül élünk a világon, mint ahogy nemzetünkben és városunkban sem”³.

Ahogy azt a Szabadító is megmutatta Heródesnek, az igaz tanítványoknak néha azáltal kell keresztény bátorságot mutatniuk, hogy semmit sem szólnak. Egyszer golfozás közben épp hogy csak hozzáértem egy nagy cholla kaktuszhoz, amely a tarajos sülhöz hasonlóan tüskéket lövell ki magából. A növényből kirepülő tüskék az egész ruhámat beborították, pedig tényleg alig értem a kaktuszhoz. Néhány helyzet hasonlít ehhez a növényhez: csupán kisebb sérüléseket okoz. Néhány esetben azonban jobb, ha tartjuk a távolságot, és egyszerűen továbbállunk. Amikor így teszünk, néhányan megpróbálnak majd vitára ingerelni minket. A Mormon könyvében olvashatunk Lehontiról és embereiről, akik a hegytetőn vertek tábort. Az áruló Amalikiás arra kérte Lehontit, hogy „jöjjön le” és találkozzon vele a völgyben. Amikor azonban Lehonti elhagyta a biztos helyet, „apránként” addig mérgezték, amíg meg nem meghalt, serege pedig Amalikiás kezére került (lásd Alma 47). Néhányan vitákkal és vádakkal próbálnak meg csalit dobni elénk, hogy elhagyjuk a „magasabban fekvő” helyet. A magasabban fekvő hely az, ahol világosság van. Ott, ahol megpillantjuk a hajnal első fénysugarait, és az est utolsó fényeit. Az a biztonságos terület. Ott van az igazság és a tudás. Időnként néhányan azt akarják, hogy ereszkedjünk le a magasabban fekvő területről, és szálljunk be mi is a teológiai iszapbirkózásba. Őket az hozza lázba, ha vallási csatározásokba kezdhetnek, akár az interneten, akár személyesen. Jobban tesszük, ha mindig a kölcsönös tisztelet és szeretet nyújtotta magasabban fekvő területen maradunk.

Így követhetjük Nehémiás próféta példáját, aki falat épített Jeruzsálem köré. Nehémiás ellenségei kérlelték őt, hogy találkozzon velük a völgyben, ahol „gonoszt gondoltak ellen[e]”. Lehontival ellentétben Nehémiás azonban bölcsen a következő üzenettel utasította vissza az ajánlatukat: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá; megszünnék e munka, ha attól eltávozván, hozzátok mennék” (Nehémiás 6:2–3). Mi is hatalmas munkát végzünk, mely nem lesz elvégezve, ha megállunk vitatkozni, és elterelik a figyelmünket. Ehelyett keresztény bátorságunkat összeszedve tovább kell állnunk. Ahogyan az a Zsoltárokban könyvében áll: „Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irígykedjél a gonosztevőkre” (Zsoltárok 37:1).

Ebben a világban a gonosz mindig körülvesz bennünket. A halandóság hatalmas próbatételének része az, hogy úgy éljünk a világban, hogy nem válunk ahhoz hasonlóvá. Közbenjáró imájában az Úr ezt kérte Mennyei Atyjától: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János 17:15). Bár a Szabadító figyelmeztetett az üldöztetésre, békét is ígért: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14:27). Bizonyságomat teszem, hogy ha az Ő békességének palástja borítja be vállunkat, úgy az Első Elnökség ígérete betöltetik, és „az elviselhetetlennek tűnő ellenállás áldást hoz majd Isten királyságára a földön”⁴.

A kérdést feltevő nőtestvérnek és mindazoknak, akik szeretnék tudni, hogy miként reagáljanak a vádaskodásokra, a válaszom ez: szeressük őket! Származásuktól, felekezetüktől, vallásuktól vagy politikai meggyőződésüktől függetlenül, ha Krisztust követjük és az Ő bátorságát képviseljük, szeretnünk kell őket. Nem érezzük azt, hogy jobbak vagyunk náluk. Szeretetünkkel inkább egy jobb utat szeretnénk mutatni nekik: Jézus Krisztus útját. Az Ő útja vezet el a keresztelkedés kapujához, az igazlelkű élet keskeny és szoros ösvényére, valamint Isten templomába. Ő „az út, az igazság és az élet” (János 14:6). Minden fivérünkkel és nővérünkkel együtt csakis Ő általa örökölhetjük az elnyerhető legnagyszerűbb áldást: az örök életet és az örök boldogságot. Segíteni őket és példaként állni számukra, nem a gyengéknek való. Ez az erősek dolga. A mi dolgunk, utolsó napi szenteké, akik azáltal fizetik meg a tanítványság árát, hogy vádlóiknak keresztény bátorsággal válaszolnak.

Befejezésképpen Mormon bizonyságát saját bizonyságommá teszem: „Íme, én Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a tanítványa vagyok. Ő hívott el engem, hogy hirdessem igéjét a népe között, hogy örökké tartó életük lehessen” (3 Nefi 5:13). Különleges tanúságomat teszem Róla, és arról, hogy a mi életünk is örökkévaló lehet, mivel az Ő szeretete is örök. Alázattal azért imádkozom, hogy fivéreinkkel és nővéreinkkel mindenhol megoszthassuk az Ő örök és feltétel nélküli szeretetét. Jézus Krisztus nevében, ámen.