„Hát tudod, kemény helyzet volt!”

A most felidézett esemény, bár nehéz közlekedési helyzet volt, nem tartott sokáig, és nem járt maradandó következményekkel. A sok megpróbáltatás és nehézség, amikkel életünk során szembesülünk, azonban súlyos és látszólag tartós következményekkel jár. Az élet viszontagságai közepette néhányat mindannyian megtapasztalunk ezekből. Sokan azok közül, akik most ezt a konferenciát hallgatják, jelenleg is súlyos problémákkal küzdenek.

Joseph Smith azon fohásza visszhangzik elménkben, amikor hamis vádakkal hónapokra bezárták a Liberty börtönbe: „Ó Isten! Hol vagy? És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi?”

Az Úr biztató válasza így szólt:

„Fiam, békesség lelkednek; gyötrelmed és sanyargattatásaid csak egy rövid pillanatnyiak;

És aztán, ha jól kitartasz azokban, Isten fel fog magasztalni téged a magasban.”¹

A visszaállítás által kihangsúlyozott egyik alapvető tan az, hogy az igazlelkűség megmutatkozásához minden dologban ellentétnek kell lennie.² Ez az élet nem mindig könnyű, de nem is ez volt vele a cél. Ez a próbatétel és megpróbáltatás ideje. Ahogy Ábrahám könyvében olvashatjuk: „És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik.”³ Harold B. Lee elder azt tanította: „Az adott pillanatban néha azok a dolgok látszanak a legkeserűbbnek, melyek a legjobbak számunkra, és melyek örökkévaló jutalmakat hoznak, a legkívánatosabbnak pedig sokszor a tiltott dolgok tűnnek.”⁴

A Két város című Dickens-regény gyakran idézett nyitómondata így hangzik: „Derüs napok jártak, de viharosak is.”⁵ A szentírások világosan leírják, hogy minden nemzedéknek megvannak a maga legnagyszerűbb és legnehezebb időszakai. Mindannyian ki vagyunk téve a jó és rossz⁶ közötti harcnak, valamint a fény és a sötétség, a remény és reménytelenség közötti éles ellentét megtapasztalásának. Neal A. Maxwell elder ezt így magyarázta: „Az édes és a keserű kétoldalú, éles ellentéte mindvégig nélkülözhetetlen a röpke halandóság élményei során.”⁷ Tanainkból tudjuk, hogy a jó felül fog kerekedni a gonoszon,⁸ akik pedig bűnbánatot tartanak és megszenteltetnek, örök életet⁹ fognak nyerni.

A korai szentek hősies erőfeszítések közepette éppen akkoriban telepedtek le a nyugati hegyek között, amikor Dickens a regényét írta.

A szentek egységes hitük ellenére is sok nehézségen mentek keresztül, Nauvoo elhagyását pedig különösen sokféle várakozás előzte meg. Néhányan derűlátóan tekintettek előre, másokat aggodalom töltött el. Helen Mar Whitney és Bathsheba Smith két remek példával szolgál ennek bemutatására. Mindketten lenyűgöző feljegyzéseket hagytak hátra érzéseikről.

Whitney nőtestvér így írt a Nauvoo elhagyásával kapcsolatos várakozásairól: „Össze fogom csomagolni minden kis szalagomat, galléromat és csipkémet is, mert olyan helyre megyünk, ahol nem kapni ilyeneket. A világ végére megyünk, a Sziklás-hegységen túlra, ahová a többiek közül senki sem akar menni. Nem lesz közöttünk sem szegény, sem pedig gazdag, hanem csak olyan, aki erényes és becsületes.”¹⁰ Whitney nőtestvér szavaiból eszmei derűlátás árad.

A Batsheba Smith nőtestvér által lejegyzett érzések szintén teljes hitet sugároznak, de kiérezni belőlük zaklatottságát is. Látta, amikor a csőcselék megrohamozta a szenteket Missouriban, és jelen volt David W. Patten apostol halálakor is.

Nauvoo elhagyására így emlékezett vissza: „E drága földön tett utolsó cselekedetem az volt, hogy rendbe tettem a szobákat, felsepertem a padlót, a seprűt pedig visszatettem a helyére, az ajtó mögé. Majd mély érzésekkel a szívemben, finoman becsuktam az ajtót és szembenéztem az ismeretlen jövővel. Szembenéztem vele Istenbe vetett hittel, nem kevesebb bizonyossággal a szívemben, mint amelyet a Missouriban átélt megpróbáltatások alatt éreztem, hogy az evangélium és annak igaz és örök tantételei végül nyugaton is gyökeret fognak verni.”¹¹

Mindkét utolsó napi szent pionír asszony egész életén át erős maradt az evangéliumban, és csodálatos szolgálatot teljesített Sion felépítésében. Bár sok további megpróbáltatáson és nehézségen mentek keresztül, ezekben mindketten hithűen kitartottak.¹² Optimizmusa ellenére Whitney nőtestvér első három gyermeke a születéskor vagy röviddel az után meghalt – ketten közülük még a Nauvooból Salt Lake-be tartó hosszas vándorlás során.¹³ Whitney nőtestvér hitünket védelmező írásaival azonban áldást hozott ránk; Orson F. Whitney nevű fia pedig később apostol lett.

Smith nőtestvér feljegyezte azt a szegénységet, valamint betegségeket és ínséget, melyet a nyugatra tartó szenteknek el kellett szenvedniük.¹⁴ 1847 márciusában elhunyt édesanyja. A rákövetkező hónapban született meg második fia, John. Feljegyzéseiben csak röviden ír erről: „Ő volt az utolsó gyermekem, és csupán négy órát élt”¹⁵. Később, élete során a Salt Lake templom vezetőnővéreként és a Segítőegylet negyedik általános elnökeként szolgált.

Mélyen megérintenek minket a korai szentek által átélt nehézségek. Brigham Young ezt kissé humorosan fogalmazta meg 1856 februárjában, amikor ezt írta: „Mondanék valamit a nehéz időkről. Tudjátok, hogy megmondtam nektek: ha van olyan, aki fél az éhhaláltól, az menjen el oda, ahol bőven van étel. Én nem érzékelem az éhenhalás legkisebb veszélyét sem, mert amíg a füle hegyétől a farka bojtjáig meg nem ettük az utolsó öszvérünket, addig nem félek az éhhaláltól.”

Majd így folytatta: „Sokan vannak most, akik nem tudnak munkát szerezni, de nagyon is hamar itt lesz a tavasz, és nem fogunk többet szenvedni annál, mint ami a javunkra válik.”¹⁶

Azok a kihívások, melyekkel napjainkban nézünk szembe, a maguk módján hasonlítanak a múltbéli kihívásokhoz. A jelenlegi gazdasági válság jelentős gondot okoz világszerte. Gyakoriak a munkahelyi és pénzügyi problémák. Sokan fizikai és mentális egészségi problémákkal küzdenek. Egyeseknek házasságbeli problémáik vannak, másoknak a gyermekeik adnak okot aggodalmakra. Van, aki elvesztette szeretteit. A függőségek és a nem helyénvaló vagy ártalmas hajlamok szívfájdalmat okozhatnak. Bármi legyen is a megpróbáltatások forrása, jelentős fájdalmat és szenvedést okoznak az egyénnek és azoknak is, akik őket szeretik.

A szentírásokból tudjuk, hogy néhány próbatétel a javunkat szolgálja, és személyes fejlődésünkhöz van szabva.¹⁷ Azt is tudjuk, hogy az eső az igazakra és a gonoszokra egyformán hullik.¹⁸ Az is igaz, hogy nem mindegyik felhő hoz esőt magával. Az átélt kihívások, próbatételek és nehéz-ségek ellenére a Jézus Krisztus által véghezvitt engesztelés biztató tana magában foglalja Alma tanítását is, miszerint a Szabadító magára fogja venni gyengeségeinket és „népét a gyengeségeik szerint”¹⁹ segíti meg.

A szentírások és újkori próféták világosan megmondták, hogy az éhség és a bőség ideje is el fog jönni.²⁰ Az Úr elvárja tőlünk, hogy készen álljunk az előttünk álló számos kihívásra. Kijelentette, hogy „ha fel vagytok készülve, akkor nem fogtok félni”²¹. Az évekkel ezelőtti hóviharral kísért Sierra Nevada-i átkelésünk során átélt megpróbáltatás részben azért köszöntött rám, mert nem voltam felkészülve erre a váratlan eseményre. A szentírások egyik legnagyobb áldása az, hogy figyelmeztetnek a váratlan, de gyakori kihívásokra. Jól tennénk, ha felkészülnénk rájuk. A felkészülés egyik módja a parancsolatok betartása.

A Mormon könyvében az embereknek számos alkalommal megígérték, hogy amennyiben betartják a parancsolatokat, boldogulni fognak ezen a földön.²² Ezzel az ígérettel gyakran együtt jár egy figyelmeztetés is, hogy amennyiben nem tartják be Isten parancsolatait, kivágatnak az Ő színe elől.²³ Világosan szólva az, hogy részesüljünk a Lélek áldásaiban – a Szentlélek szolgálatában –, elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy boldoguljunk a földön és felkészültek legyünk.

A próbatételektől függetlenül, hálátlanok lennénk, ha a bőség időszakában, melyet napjainkban élvezünk, nem méltányolnánk az áldásainkat. A pionírok által átélt nehézségek nyilvánvaló természete ellenére Brigham Young elnök a hála jelentőségéről beszélt. Ezt mondta: „A megbocsáthatatlan bűnön kívül nem tudok olyanról, mely nagyobb lenne a hálátlanság bűnénél.”²⁴

Hálát legfőképp a Szabadítóért és az Ő engeszteléséért kell éreznünk. Tudjuk, hogy a konferenciát hallgatók közül sokan olyan mértékű próbatételekkel és nehézségekkel néznek szembe, hogy amikor Mennyei Atyánkhoz fordulnak imában, a szívük mélyén azt mondják: „Hát tudod, kemény helyzetben vagyok!”

Hadd osszam meg veletek egy nőtestvér, Ellen Yeates igaz történetét a utahi Grantsville-ből. Tíz évvel ezelőtt, október elején férjének, Leonnak, búcsúcsókot adott, amikor az elindult Salt Lake Citybe dolgozni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy férjét életben látta. Karambolozott egy 20 éves fiatal-emberrel, aki késésben volt a munkahelyéről, ezért megpróbált megelőzni egy lassabb járművet. A manővernek egy frontális ütközés lett a vége, melyben mindketten azonnal meghaltak. Yates nőtestvér elmondta, hogy amikor a két rendőr, biztosítva őt együttérzésükről, elmondta neki, hogy mi történt, sokkot kapott a fájdalomtól.

Ezt írta: „Amikor megpróbáltam előre tekinteni az életben, semmi mást nem láttam, csak sötétséget és fájdalmat.” Kiderült, hogy férje legjobb barátja a fiatalember püspöke volt. A püspök felhívta Yates nőtestvért, és elmondta neki, hogy a fiatal-emberrel, édesanyja, Jolayne Willmore, beszélni szeretne vele. Így emlékszik vissza: „A sokk miatt annyira csak a saját gyászomra és fájdalmamra összpontosítottam, hogy nem is gondoltam a fiatalemberre és a családjára. Hirtelen rájöttem, van egy anya, aki ugyanolyan vagy még nagyobb fájdalmat érez, mint én. Azonnal beleegyeztem a látogatásba.”

Amikor Willmore testvér és felesége megérkeztek, kifejezték mély sajnálatukat amiatt, hogy a fiuk volt a vétkes Leon halálában, és átadtak neki egy képet, mely a Szabadítót ábrázolta, amint egy kislányt tart a karjaiban. Yates nőtestvér ezt mondta: „Amikor olyan időszak jön, melyet nehéz elviselni, rápillantok erre a képre és eszembe jut az, hogy Krisztus személyesen ismer engem. Ismeri magányomat és próbatételeimet.” Egy szentírás pedig, mely Yates nőtestvér vigaszául szolgál, így szól: „Bízzatok tehát, és ne féljetek, mert én, az Úr, veletek vagyok, és mellettetek fogok állni.”²⁵

Yates és Wilmore nőtestvér (akik ma mindketten itt vannak a Konferencia-központban) minden októberben együtt mennek el a templomba, hogy hálát adjanak Jézus engeszteléséért, a szabadulás tervéért, az örökkévaló családokért, valamint azokért a szövetségekért, melyek a férjeket, feleségeket és családokat a fátyol mindkét oldalán összekötik. Yates nőtestvér ezzel zárta sorait: „E próbatétel során Mennyei Atyám és Szabadítóm szeretetét sokkal mélyebben éreztem, mint életemben azelőtt bármikor.” Bizonyságát tette arról, hogy „nincs az a gyász, fájdalom vagy betegség, melyet Krisztus engesztelése és szeretete meg ne tudna gyógyítani”²⁶. A megbocsátás és szeretet mily csodás példáját mutatta meg e két nőtestvér. Lehetővé tették, hogy Jézus Krisztus engesztelése kifejtse erejét az életükben.

Gondoljunk csak a Szabadítóra, aki a Gecsemáné kertjében az engesztelés során olyan gyötrelmeket élt át, hogy minden pórusából vérzett.²⁷ Atyjához intézett fohászába Jézus beleszőtte az Abba²⁸ megszólítást. Ez leginkább egy olyan fiú felkiáltása, aki nagy fájdalmai közt az atyját hívja: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.”²⁹ Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus engesztelése minden olyan próbatételt és nehézséget magába foglal, mellyel ebben az életben bármelyikünk is szembe fog nézni. Időnként, amikor azt lenne kedvünk mondani: „Hát tudod, kemény helyzetben voltam!”, biztosak lehetünk abban, hogy Ő ott van, mi pedig biztonságban vagyunk az Ő szerető karjában.

Amikor szeretett prófétánktól, Thomas S. Monson elnöktől a születésnapján idén augusztusban megkérdezték, hogy mi lenne a legjobb ajándék, amelyet az egyháztagok világszerte adhatnának neki, ő gondolkodás nélkül ezt válaszolta: „Keressetek valakit, akire most nehéz idők járnak, és tegyetek érte valamit.”³⁰

Veletek együtt én is végtelenül hálás vagyok Jézus Krisztusért, az emberiség Megmentőjéért. Tanúságomat teszem arról, hogy Ő a világ Szabadítója és Megváltója. Jézus Krisztus nevében, ámen.