Szívünk egybefonódik

Drága fivéreim és nőtestvéreim, öröm számomra, hogy együtt lehetünk ezen a sabbat reggelen. Különböző körülmények közepette élünk. Minden nemzetből és sokféle etnikai háttérrel érkeztünk Isten királyságába. És ez a megjövendölt gyülekezés fel fog gyorsulni.

Növekvő viszályt látni mindenfelé a világ népei közt. Ezek a széthúzások és nézeteltérések ránk is hatással lehetnek. Ezért mai reményteli üzenetem arról szól, hogy közeleg az egység nagy napja. Jehova, az Úr, visszatér majd, hogy azokkal éljen, akik az Ő népévé váltak, és ők egységesek és egy szívből valók lesznek, és egyesülnek Vele és Mennyei Atyánkkal.

Már többször hallottátok tőlem az egységről szóló üzenetemet. Meglehet, hogy a jövőben is fogok róla beszélni. Életem során Isten minden prófétájától hallottam már az egységről. A legutóbbi üzenetben, amit David O. McKay elnöktől olvastam, arra kért minket, hogy legyünk egységesek. Az Úr prófétái mindig is egységre szólítottak. Egyre nagyobb szükségünk lesz erre az ajándékra, és egyre nagyobb kihívás lesz fenntartani azt az eljövendő napokban, mialatt népként felkészítenek bennünket dicső rendeltetésünkre.

Üzenetem arról szól, hogy egyre jobbak vagyunk ezen a téren. Édesanyák és édesapák könyörögnek otthonukban, hogy nagyobb legyen az egység, és választ kapnak ezekre az imákra. A családok reggel és este együtt imádkoznak. Egyszer egy család, akiknél épp vendégségben voltam, meghívott, hogy térdeljek le velük az esti imánál. A legkisebb gyermeket kérték meg az imára. Úgy imádkozott a család minden egyes tagjáért, név szerint, mint egy pátriárka. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, hogy lássam a többi gyermek és a szülők arcát. Tudtam, hogy ennek a kisfiúnak az imájában összeforrt a hitük és a szívük.

A segítőegyletből néhány nőtestvér nemrégiben együtt imádkozott arra készülve, hogy először látogassanak meg egy fiatal özvegyet, akinek férje váratlanul elhunyt. Tudni szerették volna, mit tegyenek, és hogyan dolgozzanak össze, hogy segíthessenek előkészíteni a házat a temetésre érkező családok és barátok számára. Tudniuk kellett, milyen vigasztaló szavakat mondjanak majd az Úr nevében. Választ kaptak az imájukra. Amikor megérkeztek a házba, minden nőtestvér nekiállt elvégezni egy feladatot. A ház olyan gyorsan kész lett, hogy néhány nőtestvér azon kesergett, hogy nem tehetett többet. Vigasztaló szavak hangzottak el tökéletes összhangban. Az Úr szolgálata során szívük összefonódott és eggyé vált.

Láttátok már a bizonyítékát, ahogy én is, hogy haladunk az eggyé válás felé. Az egység csodájában részesülünk, amikor az Úr módján imádkozunk és dolgozunk – a szívünk egységben fonódik majd össze. Isten megígérte ezt az áldást hithű szentjeinek, függetlenül attól, milyen háttérrel rendelkeznek, és milyen viszályok dúlnak körülöttük. Értünk és a tanítványaiért egyaránt imádkozott, amikor arra kérte Atyját, hogy egyek lehessünk.¹

Ugyanazon okból imádkozunk és kérjük ezt az áldást, amiért az Atya is meg akarja adni nekünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy amikor egységgel áldatunk meg, örömben van részünk. Mennyei Atyánk lélekgyermekeiként vágyunk arra az örömre, melyben akkor volt részünk, amikor Vele éltünk az ez előtti életben. És mivel szeret bennünket, az Ő vágya az, hogy teljesíthesse ezt az egységgel kapcsolatos szent kívánságunkat.

Külön-külön azonban nem tudja megadni nekünk. Az egység öröme, mellyel oly nagyon meg szeretne ajándékozni, nem létezhet mások nélkül. Másokkal együtt kell rá törekednünk és elnyernünk. Nem meglepő hát, ha Isten sürgeti a gyülekezésünket, hogy megáldhasson bennünket. Azt kívánja, hogy gyűljünk családokba. Létrehozott osztályokat, egyházközségeket, gyülekezeteket, és megparancsolta, hogy gyakran találkozzunk. Ezekben a közösségekben, melyeket Isten miattunk tervezett meg, nagy lehetőségek rejlenek. Imádkozhatunk és dolgozhatunk az egységért, amely örömet hoz, és megsokszorozza a szolgálathoz szükséges erőnket.

A Szabadító a hűséges szolgálatuk végső jutalmaként a Vele való egység örömét ígérte a három nefitának. Így szólt: „És ezért részetek lesz az öröm teljességében; és le fogtok ülni Atyám királyságában; igen, teljes lesz az örömötök, éppen úgy, ahogy az Atya megadta nekem az öröm teljességét; és éppen olyanok lesztek, amilyen én vagyok, és én éppen olyan vagyok, mint az Atya: és az Atya és én egyek vagyunk.”²

Az Úr útmutatásokat adott nekünk, hogy tudjuk, mit kell tennünk az egyre tökéletesebb egység áldásának és örömének elnyeréséért. A Mormon könyve beszámol egy ilyen sikeres időszakról. Alma napjaiban történt a Mormon vizeinél. Amit az emberek ama nehéz és veszélyes körülmények között tettek, útmutatást és biztatást is ad számunkra.

Mindazon dolgok, amelyek megtételére Alma és népe sugalmazást kapott, arra szolgáltak, hogy segítsenek az embereknek úgy dönteni, megváltoztatják a szívüket Jézus Krisztus engesztelése által. Ez az egyetlen módja annak, hogy Isten megadhassa nekünk azt az áldást, hogy egy szívből valók legyünk.

Móziás könyvében ezt olvashatjuk:

„És attól az időtől kezdve Isten egyházának nevezték őket, vagyis Krisztus egyházának. És lőn, hogy aki Isten hatalma és felhatalmazása által megkeresztelkedett, azt az ő egyházához adták. […]

És megparancsolta nekik, hogy semmi mást ne tanítsanak, csak azon dolgokat, amiket ő tanított, és amit a szent próféták szája szólott…

Igen, méghozzá megparancsolta nekik, hogy semmit ne prédikáljanak, csak bűnbánatot és hitet az Úrban, aki megváltotta népét.

És megparancsolta nekik, hogy ne legyenek viszálykodások egymással, de hogy egy szemmel tekintsenek előre, egy hittel és egy keresztséggel rendelkezvén, szívüket egységbe és szeretetbe összefonva egymás iránt.

És ezt parancsolta nekik, hogy így prédikáljanak. És így Isten gyermekeivé lettek.”³

Ezért parancsolta meg Alma a népnek, hogy a hitről és bűnbánatról tanítsanak. Ezért van az, hogy a gyermekeim számítottak rá, hogy minden családi esten megtalálom majd a módját, hogy valakit arra buzdítsak, hogy tegye bizonyságát a Szabadítóról és az Ő küldetéséről. Néha a szülők tették. De azok voltak a legjobb estéink, amikor valahogyan sikerült arra biztatnunk a gyermekeinket, hogy ők tegyék meg, akár úgy, hogy ők tanították a leckét, akár úgy, hogy válaszoltak a kérdésekre. Amikor valaki bizonyságát tette a Szabadítóról, a Szentlélek megerősítette azt. Ezeken az estéken éreztük, hogy a szívünk összefonódik.

A szertartásokon kívül vannak olyan tantételek is, melyeket népként követve szintén nagyobb egységhez vezetnek bennünket.

Az egyik ilyen tantétel a kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás az egyetlen módja annak, hogy tudjuk, hogyan kövessük együtt az Úr akaratát. Ehhez fentről kapott világosságra van szükségünk. Ő bizonyságot tesz majd a szívünkben és mindazokéban, akik körénk gyűltek arról, hogy mit szeretne, hogy megtegyünk. És a szívünk azáltal fonódhat egybe, ha betartjuk az Ő parancsolatait.

A második tantétel, amely az egység felé mozdítja a fejlődésünket az, hogy alázatossá kell lennünk. Az egység legnagyobb ellensége a büszkeség. Ti is láttátok és éreztétek már szörnyű hatásait. Napokkal ezelőtt tanúja voltam, mikor két – amúgy jó – embernek egy kis nézeteltérése támadt. Mindez csak egy beszélgetésnek indult arról, hogy mi az igazság, de rövidesen heves vitába torkollott. Azon csatáztak, hogy kinek van igaza. Egyre hangosabbak lettek. Arcuk kipirult. És ahelyett, hogy a vita tárgyáról értekeztek volna, mindketten magukról kezdtek beszélni. Egyre csak azt bizonygatták egymásnak, hogy mennyire hozzáértők és milyen mélyek az ismereteik, épp ezért inkább az ő meglátásuk a helyes és az igaz.

Ti is megriadtatok volna, akárcsak én. Láttuk már az effajta tragikus ellentét pusztító hatásait. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik sértett büszkeségük miatt hagyták el a szentek közösségét.

Szerencsére egyre több tehetséges béketeremtővel találkozom, akik lecsendesítik a háborgó vizeket, mielőtt baj történne. Ti is lehettek ilyen béketeremtők, akár résztvevői vagytok a konfliktusnak, akár csak külső szemlélői.

Tapasztalatom szerint, az egyik módja ennek az, hogy keressünk bármi olyat, amiben mindenki egyetért. Ahhoz, hogy béketeremtők legyetek, fontos, hogy higgyetek abban, hogy Isten gyermekeiként minden különbözőségünk ellenére valószínű, hogy nincs olyan határozott vélemény, melyben ne lenne némi igazság. Az a legjobb béketeremtő – aki épp ezért vissza tudja állítani az egységet –, aki tudja, hogyan segítsen az embereknek meglátni ezt a közös igazságot. Az igazság, amelyben egyetértenek, mindig nagyobb és fontosabb számukra, mint a különbségek. Ha Istentől kértek segítséget, majd a szerint cselekedtek, megláthatjátok, mi lesz ez a közös nevező, és másoknak is segíthettek ebben. Ő megválaszolja az imátokat, ahogyan az enyémet is megválaszolta, hogy segítsen visszaállítani a békét.

Ugyanez az elv vonatkozik arra is, amikor olyan emberek között próbálunk egységet teremteni, akik rendkívül különböző háttérrel rendelkeznek. Isten gyermekeiben sokkal több a közös vonás, mint az eltérés. És még a különbségek is felfoghatók lehetőségként. Isten segít majd, hogy a másokban meglévő különbözőségekre ne a bosszúság forrásaként, hanem egyfajta pluszként tekintsünk. Az Úr hozzásegíthet ahhoz, hogy meglássátok és értékelni tudjátok azt, amit a másik fél tehet hozzá, amivel esetleg ti nem rendelkeztek. Az Úr többször megmutatta már a jóságát azáltal, hogy olyasvalakit adott mellém, aki pont olyan eltérő tulajdonsággal rendelkezett, amire akkor szükség volt. Ez volt az Úr módszere arra, hogy hozzám tegyen valamit, amely hiányzott ahhoz, hogy jobban szolgálhassam Őt.

Ez elvezet az egység egy másik tantételéhez. Ez pedig az, hogy csak jókat mondjunk egymásról. Gondoljatok csak az utolsó olyan alkalomra, mikor megkérdezték tőletek, hogy mit gondoltok valakiről a családotokban vagy az egyházban. A múlt héten ez többször is megtörtént velem. Nos, előfordul, hogy meg kell ítélnünk másokat. Néha kell hoznunk ilyen ítéleteket másokról, és ki kell mondanunk. De a legtöbbször van választásunk. Képzeljétek el például, hogy valaki megkérdezi, mit gondoltok az új püspökről.

Amint egyre jobbá válunk az egység létrehozásában, miután feltették nekünk ezt a kérdést, a következő szentírás jut majd eszünkbe: „És most, testvéreim, tekintettel arra, hogy megismertétek a világosságot, mely által ítéljetek, mely világosság Krisztus világossága, vigyázzatok, hogy ne ítéljetek helytelenül; mert ugyanazon ítélettel ítéltettek majd meg, amellyel ti is ítéltek.”⁴

Mikor rájöttök, hogy csak tökéletlen megvilágításban látjátok a másikat, valószínűbb, hogy kicsit elnézőbben nyilatkoztok majd róluk. Ezen a szentíráson kívül talán hallottátok már az édesanyátoktól – mert én hallottam az enyémtől –, hogy „ha valakiről nem tudsz jót mondani, inkább ne mondj semmit sem”.

Ez segít majd, hogy a legjobbat keressétek püspökötök teljesítményében és jellemében. Szerető bíránkként a Szabadító is bizonyára ezt teszi majd, amikor a mi teljesítményünket ítéli meg. A szentírás, és az édesanyátoktól hallott tanács talán arra indítanak majd, hogy megfogalmazzátok, mi a legjobb a püspök teljesítményében, és beszéljetek jó szándékáról. Megígérem, hogy békét és örömet fogtok érezni, amikor másokról nagylelkűen, Krisztus világosságának fényében beszéltek. Például egységben érzitek majd magatokat ezzel a püspökkel, és azzal, aki a véleményeteket kérte. De nem azért, mert a püspök tökéletes, vagy mert a kérdező személy osztozik nagylelkű értékítéletetekben. Hanem azért, mert az Úr érezteti majd veletek a nagyrabecsülését amiatt, hogy nem ültettétek el az ellentét magját.

Ugyanezt az alapelvet kell követnünk, amint az Úr egyre több és több embert gyűjt körénk, akik nem olyanok, mint mi. Egyre nyilvánvalóbbá válik majd számunkra, hogy az engesztelés ugyanolyan változást visz végbe mindannyiunkban. Szelíd, szeretetteljes, és megközelíthető tanítványokká válunk, ugyanakkor mindenben bátrak és hithűek leszünk. Még mindig különböző országokban élünk, de a folyamat, mely által az egyházba jövünk, megváltoztat bennünket. A Lélek ajándékai által azzá válunk, amiről Pál így vélekedett:

„Mert Ő általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.

Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek.”⁵

A növekvő egység segítségével az Úr képes lesz véghezvinni azt, amit a világ csodának tekint majd. A szentek képesek véghezvinni az Úr bármely szándékát, amikor teljesen eggyé válnak az igazlelkűségben.

Országok elnökei, kormányzói és jótékonysági világszervezetek vezetői – tudomásom szerint – ehhez hasonló szavakkal dicsértek bennünket: „Az Önök egyháza volt az első olyan csoport, akik segítettek a katasztrófa idején. Az embereik közül több százan érkeztek a helyszínre, minden olyasmit magukkal hozva, amire a túlélőknek szüksége volt. Még a saját sátraikat és eszközeiket is elhozták. Fáradhatatlanok és vidámak voltak. Úgy tűnt, mindig tudják, hová menjenek és mikor.” Majd általában valami hasonlóval folytatták: „Az Önök egyháza tudja, hogyan kell úgy megszervezni a dolgokat, hogy minden el legyen végezve.”

Megköszönöm nekik anélkül, hogy elmondanám, hogy a csoda nemcsak magában a szervezetben, hanem az emberek szívében rejlik. A szentek az Úr nevében jöttek, hogy olyan segítséget nyújtsanak, amilyet Ő adna. Úgy jöttek el, hogy hallgattak az Úr által választott vezetők utasításaira. Mivel a szívük összefonódott, ezért az erejük is megsokszorozódott.

Ünnepélyes bizonyságomat teszem arról, hogy az egység, melyet most tapasztalunk, egyre tovább fog növekedni. Isten, az Atya él. Ő hallja, és szeretettel megválaszolja az imáinkat. Feltámadt és megdicsőült Szabadítónk, Jézus Krisztus él és könyörülettel nyújtja felénk a kezét. Ez az Ő igaz egyháza. Monson elnök Isten élő prófétája. Ha egységesen és teljes szívből támogatjuk őt, és hajlandók vagyunk engedelmesen megtenni mindazt, amit Isten kíván tőlünk, akkor együttes erővel indulunk majd meg, és oda megyünk, ahová Isten akarja, hogy menjünk, és azzá válunk, amivé Ő szeretné, hogy váljunk.

Megáldalak benneteket, hogy élvezzétek az egységet családjaitokban és az egyházban egyaránt. És veletek hagyom az Úr ígéretét, miszerint megkapjátok majd mindazt, amire igazlelkűen vágytok, vagyis az egység örömét. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.