A bizonyság mint folyamat

Néhány éve, mikor Brazíliában területi hetvenesként szolgáltam, családommal egyszer Florianopolis gyönyörű városában nyaraltunk. Vasárnap, szokás szerint elmentünk a legközelebbi gyülekezetbe. Feleségemmel és legidősebb lányommal részt vettünk a vasárnapi iskolai órán, ahol az evangéliumról való személyes bizonyságot tárgyalták.

A lecke egy pontján a tanár megkérdezte a tanulókat, megosztanának-e olyan erőteljes vagy lelki élményt, melyet az egyházról való bizonyságuk megszerzése során éltek át. Míg néhány testvér megosztotta történetét, én is átgondoltam a saját élményeimet, hátha megtértként meg tudnék velük osztani valamit, de semmi különösen említésre méltó nem jutott eszembe a bizonyságszerzésem folyamata kapcsán.

Míg gondolkodtam, s hallgattam mások élményeit, rájöttem, hogy a tanár szerette volna, ha én is hozzászólok. Míg hallgatta a többi egyháztagot, értésemre adta, hogy rám vár. Elvégre területi hetvenes lévén meg kellett volna osztanom velük valamilyen lenyűgöző élményt. Éreztem, hogy múlik az idő, a tanár pedig egyre csak várt. Így még jobban próbáltam valami olyat találni, amit hatalmas eseményként lehetne jellemezni, de a tanár legnagyobb csalódására semmi nem jutott az eszembe. Bármennyire is szerettem volna segíteni, nem tudtam megfelelni az elvárásainak.

Szerencsére aznap böjti vasárnap volt. Az úrvacsoragyűlés alatt éltem a lehetőséggel, hogy bizonyságomat tegyem a gyülekezetnek, és különösen annak a nőtestvérnek, aki a vasárnapi iskolán tanított, és az osztályának. Nem egy rendkívüli élményt osztottam meg, hanem egy őszinte bizonyságot a visszaállított evangélium igazságairól.

Néha azt gondoljuk, ahhoz, hogy bizonyságunk legyen az egyházról, valami nagyszerű, hatalmas élményre van szükségünk, vagy egy olyan páratlan eseményre, mely kétségkívül bebizonyítja, hogy választ vagy megerősítést nyertünk.

Boyd K. Packer elnök azt tanította: „A szentírások úgy jellemzik a Lélek hangját mint ami se nem »hangos«, se nem »éles«. Nem a »mennydörgés hangja… se nem nagy zajos lárma hangja«. Hanem »egy tökéletesen szelíd, halk hang… mintha suttogás… volna«, mely »egészen a [lélek] legmélyéig hatol« és »lángra gyújt[ja] a szív[et]« (3 Nefi 11:3; Hélamán 5:30; T&Sz 85:6–7). Emlékezzetek rá, hogy Illésnek sem a szélben, a földrengésben vagy a tűzben nyilvánult meg az Úr hangja, mert az egy »halk és szelíd hang« volt” (1 Királyok 19:12).

Packer elnök így folytatta: „A Lélek nem úgy kelti fel figyelmünket, hogy kiabál vagy erős kézzel megráz minket. Inkább suttog. Oly gyengéden simogat, hogy ha túl elfoglaltak vagyunk, meg sem érezzük azt. […]

Néha elég erősen hat majd ránk ahhoz, hogy odafigyeljünk. Legtöbbször azonban, ha nem figyelünk a gyengéd érzésre, a Lélek visszahúzódik, és vár, amíg el nem kezdünk keresni és figyelni, és a régi idők Sámueljéhez hasonlóan azt nem mondjuk a magunk módján: »Szólj [Uram], mert hallja a te szolgád!« (1 Sámuel 3:10)” (“The Candle of the Lord,” Ensign, Jan. 1983, 53).

A nagyszerű események nem garantálják, hogy a bizonyságunk erős lesz. Lámán és Lemuel jó példák erre. Angyalok jöttek el hozzájuk, de még akkor is, szinte a rákövetkező percben, már megkérdőjelezték az Úr akaratát. Az utolsó napok néhány nagyszerű vezetője is ezen alapelv tanúságaként tanít bennünket. Bár a magasságból kaptak tanítást a visszaállítás korai napjaiban, de mégsem voltak elég erősek, hogy mindvégig kitartsanak. Ezek az élmények megmutatják, hogy a „halk és szelíd hang” tanúságtétele nagyobb hatással lehet bizonyságunkra, mint egy angyal látogatása.

Emlékszem, amikor fiatal férfiként a brazíliai Porto Alegrében tanultam az egyházról két nővértől, és úgy képzeltem, hogy imáimra a válasz „valami nagy és megkérdőjelezhetetlen” lesz. Erre azonban soha nem került sor. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyertem elég bizonyosságot ahhoz, hogy csatlakozzam a visszaállított egyházhoz.

Alma is tanít a bizonyság táplálásának folyamatáról: „De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek [és ez volt velem is a helyzet, mikor érdeklődő voltam], engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének” (Alma 32:27).

Azóta számomra, az egyház érdeklődőjeként, később misszionáriusként, majd pedig édesapaként és vezetőként ezek az élmények együttesen alakították ki az élmények és érzések egyfajta láncolatát. Általában kicsik voltak, de kétség nélkül bizonyították, hogy „ez egy jó mag” (Alma 32:30).

Alma így folytatja a bizonyságról szóló tanítását: „Most egy maghoz fogjuk hasonlítani az igét. Most, ha helyet adtok, hogy a magot el lehessen ültetni a szívetekben, íme, ha az igaz mag, vagyis ha jó mag, és ha hitetlenségetek által ki nem vetitek, és ezáltal ellen nem álltok az Úr Lelkének, íme, az duzzadni kezd majd a kebletekben; és amikor érzitek ezeket a duzzadó mozgásokat, akkor kezditek majd azt mondani magatokban: Szükségképpen úgy kell lennie, hogy jó mag ez, vagyis hogy jó az ige, mert… kezdi megvilágosítani az értelmemet, igen, kezd élvezetes lenni számomra” (Alma 32:28).

A bizonyságot tehát néhány ember egy egyszeri, megkérdőjelezhetetlen esemény által nyeri el. Mások azonban talán sorozatos élmények által, melyek talán nem oly figyelemre méltók, de egymás mellé illesztve őket már kétségtelenül bizonyítják, hogy amit tanultunk és megéltünk, az igaz.

Mostanra, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként eltöltött sok-sok év után, már nem tudom felidézni minden olyan élményemet, amely a bizonyságomat formálta. Mindezek az élmények mégis nyomot hagytak bennem, és hozzájárultak a visszaállított egyházról való bizonyságomhoz. Ma tökéletes bizonyossággal rendelkezem Jézus Krisztus evangéliumának igazságairól.

Befejezésül ezt a bizonyságot szeretném elmondani, nemcsak annak a vasárnapi iskolát tanító nőtestvérnek, hanem mindannyiótoknak is. Tudom, hogy Mennyei Atyánk él. Tudom, hogy szeret minket. Mi az Ő gyermekei vagyunk. Meghallgatja az imáinkat. Tudom, hogy Jézus Krisztus a Szabadítónk. Meghalt, feltámadt és engesztelést végzett a bűneinkért. Engesztelése életem minden napján megáldott engem.

Bizonyságom teszem, hogy Jézus Krisztus egyháza Joseph Smith prófétán keresztül visszaállíttatott ezekben az utolsó napokban. Ő Isten prófétája volt. Tudom, hogy ma egy élő próféta vezet minket, Thomas S. Monson elnök. Tudom, hogy ő napjaink prófétája, csakúgy, mint Mózes, Ábrahám és Ésaiás voltak az ő idejükben.

A Mormon könyve Isten szava, csakúgy, mint a Biblia, és egy másik bizonyság a Szabadítóról. Tudom, hogy a papság hatalma visszaállíttatott, és világszerte számos szentet áld meg. Erről teszek tanúbizonyságot Jézus Krisztus szent nevében, ámen.