Az angyalok szolgálata

Amikor Ádám és Éva saját akaratukból beléptek a halandóságba, tudták, hogy ez a telesztiális világ tele lesz tövisekkel, bogáncsokkal és mindenféle gondokkal. A legnagyobb erőpróbát talán nem is az jelentette számukra, hogy nehézségekkel és veszélyekkel kell szembenézniük, hanem az a tény, hogy attól kezdve távol lesznek Istentől. El kellett válniuk az Atyától, akivel addig együtt jártak és beszélgettek, és akitől szemtől szembe állva kaphattak tanácsokat. E megfontolt választás után, a feljegyzések szerint, Ádám és Éva „nem látták őt; mert ki voltak rekesztve a színe elől”¹. Azon dolgok közül, amelyek aggasztották őket, bizonyos, hogy leginkább e miatt volt nehéz a szívük.

Isten azonban tudta, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és bizonyosan tisztában volt azzal is, hogy mennyire magányosnak és szomorúnak fogják magukat időnként érezni. Ezért állandóan figyelemmel kísérte halandó családját, mindig meghallgatta imáikat, és prófétákat (később pedig apostolokat) küldött, hogy tanítsák és vezessék, valamint tanácsokkal lássák el őket. A különösen nehéz időszakokban Isten azonban angyalokat küldött, isteni hírnököket, hogy megáldják gyermekeit, és újra megerősítsék bennük, hogy a menny mindig nagyon közel, az Ő segítsége pedig mindig elérhető távolságra van. Nem sokkal azután, hogy Ádám és Éva az elhagyott és kietlen világban találta magát, egy angyal jelent meg nekik², aki megtanította őket az áldozathozatal és az eljövendő, Megígért Megváltó engesztelő szerepének jelentésére.

Amikor elérkezett az idő a Szabadító eljövetelére, egy angyalt küldtek, hogy bejelentse Máriának, ő lesz Isten Fiának az édesanyja.³ Később angyalok seregét küldték el, hogy énekeljenek a kis Jézus születésének éjszakáján.⁴ Nem sokkal ezután egy angyal jelentette ki Józsefnek, hogy az újszülött gyermek veszélyben van, ezért biztonságuk érdekében a kicsiny családnak Egyiptomba kell menekülnie.⁵ Amikor már biztonságosan visszatérhettek, egy angyal vitte el ezt a hírt a családnak, ők hárman pedig visszamentek örökségük földjére.⁶

A kezdetektől fogva, végig az adományozási korszakokon át, Isten angyalokat bízott meg, hogy közvetítsék gyermekeinek az irántuk érzett szeretetét és törődését. Az idő rövidsége nem engedi, hogy akár csak röviden is megvizsgáljuk a szentírásainkat vagy a saját utolsó napi szent történelmünket, amely egyébként tele van olyan beszámolókkal, amikor angyalok szolgálták a földön élő embereket. Pedig ez valóban nagyon értékes tan, és nagyon sokszor előfordul a történelemben.

Ezeket a lényeket általában nem látjuk. Néha azonban igen. Akár láthatók, akár nem, azért ők mindig a közelünkben vannak. Olykor óriási jelentőségű feladatot kapnak, amely fontos az egész világ számára. Van úgy, hogy az üzenetük sokkal személyesebb. Néha az az angyalok célja, hogy figyelmeztessenek. De a leggyakrabban az, hogy a nehéz időkben vigasztaljanak, kegyes figyelmet és útmutatást nyújtsanak. Lehi álmában egy félelmetes helyen találta magát, leírása szerint egy „sötét és kietlen pusztaságban”. Itt találkozott egy angyallal: egy „férfi[val], fehér köntösbe… öltözve…, [aki] szólt hozz[á], és utasított[a], hogy kövess[e]”⁷. Lehi követte őt egy biztonságos helyre, végül pedig a szabadulás ösvényéhez.

Életünk folyamán mindegyikünknek el kell töltenünk valamennyi időt „sötét és kietlen” helyeken, a pusztaságban, szomorú, félelmetes vagy éppen csüggesztő körülmények között. Napjainkat világméretű aggodalmak terhelik, melyeket a pénzügyi válságok, az energiaproblémák, a terrortámadások és a természeti katasztrófák okoznak. Ezek egyéni és családi aggodalmakhoz vezetnek, amelyek nem csupán abban nyilvánulnak meg, hogy lesz-e otthonunk vagy ennivalónk, hanem abban is, hogy mi lesz az alapvető biztonságunkkal, a gyermekeink jólétével, és a bolygónkat érintő utolsó napi próféciákkal. Ennél is komolyabb ügynek számítanak – és néha ezekkel kapcsolatosak – a nagy és kis közösségek etikai, erkölcsi és lelki hanyatlása, hazánkban és külföldön egyaránt. Én azonban bizonyságomat teszem, hogy továbbra is küldenek hozzánk angyalokat, hogy segítsenek nekünk, úgy ahogy Ádámhoz és Évához is küldtek, hogy segítsék őket, és segítsék a prófétákat, sőt még azért is, hogy segítsenek magának a világ Szabadítójának. Máté feljegyezte evangéliumában, hogy miután Sátán megkísértette Krisztust a pusztában, „angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki”⁸. Még Isten Fiának is, aki maga is Isten, szüksége volt mennyei vigasztalásra, amíg a halandóság útját járta. És ilyen szolgálatban lesz része az igazlelkűeknek az idők végezetéig. Mormon azt mondta fiának, Moróninak, akiből később angyal lett:

„Elmúlt-e a csodák napja?

Vagy nem jelennek már meg többé angyalok az emberek gyermekeinek? Vagy megvonta már tőlük a Szentlélek hatalmát? Vagy meg fogja-e vonni valamikor is, amíg az idő idő lesz és a föld fennáll, vagyis amíg egyetlen megszabadítható ember él annak színén?

Íme, azt mondom nektek, hogy nem; mert… hit által van az is, hogy angyalok jelennek meg és szolgálnak az embereknek…

Mert íme, azok [Krisztus] alárendeltjei, és parancsának szava szerint szolgálnak, megmutatva magukat azoknak, akiknek erős a hitük és szilárd az elméjük, az isteniség minden formájában.”⁹

Aki most hallja a hangomat, megkérem arra, hogy merítsen bátorságot, legyen hite, és emlékezzen arra, hogy az Úr azt mondta, Ő fogja megharcolni csatáinkat, „gyermeke[ink] csatáit, és gyermeke[ink] gyermekeinek csatáit”¹⁰. És mit kell ahhoz tennünk, hogy ilyen védelemben részesüljünk? Szorgalmasan kell kutatnunk, mindig imádkoznunk, és hinnünk. És akkor minden dolog összefog a javunkért, ha egyenes derékkal járunk és emlékezünk a szövetségre, amellyel szövetséget kötöttünk.¹¹ Nem kell félnünk és remegnünk az utolsó napoktól. Ez az az időszak, amikor hinnünk kell, és emlékeznünk kell a szövetségeinkre.

Eddig mennyei segítségről beszéltem, arról, hogy angyalokat küldenek hozzánk, hogy áldást hozzanak nekünk, amikor segítségre szorulunk. Amikor azonban azokról beszélünk, akik eszközök Isten kezében, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem minden angyal a fátyol túloldaláról érkezik. Néhányuk közöttünk jár és beszélgetünk velük – itt, most és minden egyes nap. Néhányuk a saját környezetünkben él. Vannak közöttük olyanok, akiknek az életünket köszönhetjük. Az én esetemben pedig az egyik ilyen angyal beleegyezett abba, hogy hozzám jöjjön feleségül. A mennyet akkor érezhetjük igazán közel magunkhoz, amikor olyan emberek kedvességén és odaadásán keresztül látjuk Isten szeretetének megnyilvánulását, akik annyira jók és tiszták, hogy csakis az angyali szóval jellemezhetjük őket. James Dunn elder néhány perccel ezelőtt ennél a pulpitusnál imájában ezzel a szóval illette az Elemi kórust. És miért is ne? Még mindig magam előtt látom ezeknek a gyermekeknek a lelkiségét, arcocskáikat és hangjukat. Ennek szellemében hadd osszak meg veletek egy történetet, melyet a néhai Clyn D. Barrus mesélt, aki barátom és kollégám volt a Brigham Young Egyetemen. Ezt a felesége, Marilyn, és a családja engedélyével teszem meg.

Gyermekkorára utalva, melyet egy hatalmas idahói farmon töltött, Barrus testvér mesélt arról a feladatáról, hogy esténként, amikor elérkezett a fejés ideje, össze kellett terelnie a teheneket. Mivel a tehenek legelőjének határa az időnként alattomos Teton-folyó volt, a Barrus család szigorú szabályt hozott, miszerint a tavaszi áradások idején a gyerekek soha nem mehettek át a folyó túlpartjára, akkor sem, ha egy tehén elkóborolt. Ilyen esetben haza kellett jönniük, egy felnőtt segítségét kérni.

Egy szombati napon, nem sokkal a hetedik születésnapja után, Barrus testvér szülei megígérték a gyerekeknek, hogy ha mindenki elvégzi a feladatát, akkor este elmennek moziba. Amikor a fiatal Clyn kiért a legelőre, annak ellenére, hogy a folyó erősen áradt, a rábízott tehenek már a folyó túloldalán legelésztek. Tudta, hogy emiatt veszélybe kerülhet a ritka mulatságnak számító mozizás, ezért elhatározta, hogy maga megy a tehenek után, még akkor is, ha számtalanszor figyelmeztették arra, hogy ezt soha ne tegye.

A hétéves kisfiú arra buzdította öreg lovát, Bannert, hogy gázoljon bele a hideg, sebesen áradó folyóba, amely annyira mély volt, hogy a ló nyakig merült benne. Egy lovon ülő felnőtt biztonságban lett volna, de Barrus testvér annyira fiatal volt még, hogy a folyó teljesen ellepte. Clyn feje csak akkor került a víz fölé, amikor a ló lendületet vett, de akkor is csak annyira, hogy épp levegőt tudott venni.

Innentől Barrus testvér saját szavait idézem:

„Amikor Banner végül kimászott a túlparton, akkor jöttem rá, hogy óriási veszélyben volt az életem, és borzasztó dolgot tettem: tudatosan nem engedelmeskedtem édesapámnak. Úgy éreztem, csak akkor tudom magam kimenteni, ha a teheneket biztonságban hazaviszem. Akkor talán az édesapám is megbocsát nekem. Ekkora azonban már sötétedni kezdett, és nem tudtam pontosan, hol vagyok. Teljesen kétségbeestem. Vizes voltam, és fáztam. Nem tudtam, hol vagyok és nagyon féltem.

Leszálltam öreg lovamról, Bannerről, a földre roskadtam lábainál, és zokogni kezdtem. Hangosan zokogtam, s közben próbáltam elmondani egy imát, azt ismételgetve Mennyei Atyámnak, hogy nagyon sajnálom. »Bocsáss meg! Sajnálom. Bocsáss meg!«

Hosszú-hosszú ideig imádkoztam. Amikor végül felnéztem, a könnyeimen keresztül egy fehérbe öltözött alakot láttam, aki felém közeledett. Ott a sötétben, biztos voltam abban, hogy egy angyal jött el, akit válaszként küldtek az imámra. Annyira lenyűgözött a felém közeledő alak látványa, hogy mozdulni sem mertem, és egy hang sem jött ki a torkomon. Az Úr tényleg elküldte hozzám az egyik angyalát? Hozzám, mikor ennyire szófogadatlan voltam?

Ekkor egy ismerős hang azt mondta: »Fiam, téged kereslek!« A sötétben felismertem édesapám hangját, majd kitárt karjaiba vetettem magam. Szorosan magához ölelt, majd azt mondta: »Annyira aggódtam. Örülök, hogy megtaláltalak.«

Megpróbáltam elmondani neki, hogy mennyire sajnálom a történteket, de csak néhány zaklatott szó hagyta el az ajkamat: »Köszönöm… sötét volt… féltem… a folyó… egyedül.« Később megtudtam, hogy amikor nem tértem vissza időben a legelőről, az édesapám a keresésemre indult. Amikor nem talált sem engem, sem pedig a teheneket, akkor már tudta, hogy átmentem a folyó túloldalára, és veszélybe kerültem. Mivel sötét volt, és az idő rendkívül sürgette, levette a ruháját, csak fehér színű, meleg alsóneműje maradt rajta. Nyakába kötötte cipőjét, majd átúszta az áradó folyót, hogy önfejű fiát megmentse.”¹²

Drága testvéreim, tanúságomat teszem az angyalokról, a mennyeiekről és a halandókról egyaránt. Egyben arról is, hogy Isten soha nem hagy minket egyedül, vagy segítség nélkül, amikor kihívásokkal kell szembenéznünk. És ezt nem is fogja megvonni tőlünk, „amíg az idő idő lesz és a föld fennáll, vagyis amíg egyetlen megszabadítható [férfi vagy nő vagy gyermek] él annak színén”¹³. Alkalmanként úgy érezhetjük – az egész világra kiterjedően vagy éppen személyesen –, hogy távol vagyunk Istentől, hogy ki lettünk zárva a mennyből, elvesztünk és egyedül vagyunk a sötét és kietlen helyeken. Gyakran épp elégnek érezzük azt a fájdalmat is, melyet saját tetteink okoznak, de mindannyiunk Atyja még ekkor is figyel és segít. És mindig vannak angyalok, akik eljönnek és körülvesznek bennünket, láthatók és láthatatlanok, ismertek és ismeretlenek, halandók és halhatatlanok.

Igyekezzünk jobban hinni és hálásabb szívvel megfogadni az Úr ígéretét: „Az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.”¹⁴ Amikor azért imádkozunk, hogy azok az angyalok eljöjjenek hozzánk, próbáljunk meg mi is egy kicsit angyalibbak lenni, egy kedves szó, egy segítő, erős kar által, valamint a hit és azon „szövetség… [által], amellyel szövetséget kötött[ünk]”¹⁵. Akkor talán mi is olyanokká lehetünk, mint akiket akkor küld el Isten, amikor így sír valaki, talán egy elemis gyermek: „Sötét van… félek… a folyó… egyedül”. Ezért imádkozom alázatosan Jézus Krisztus szent nevében, ámen.