Oda emeljétek, ahol álltok!

Néhány évvel ezelőtt a németországi Darmstadtban található gyülekezeti házunkban felkértek néhány férfitestvért, hogy vigyék ki a zongorát a kápolnából a szomszédos kultúrterembe, ahol egy zenés esemény miatt volt rá szükség. Egyikük sem volt tapasztalt költöztető, és e „gravitációbarát” hangszer áthurcolása a kápolnából a kultúrterembe szinte lehetetlen feladatnak tűnt számukra. Mindenki tudta, hogy ehhez a feladathoz nemcsak fizikai erőre lesz szükség, hanem alapos koordinálásra is. Rengeteg ötlet született, de egyik révén sem tudták megfelelő egyensúlyban tartani a zongorát. A fivéreket erő, magasság és életkor szerint újra és újra átszervezték, de sehogy sem működött a dolog.

Ahogy ott álltak tanácstalanul a zongora körül, az egyik jó barátom, Hanno Luschin testvér egyszer csak megszólalt. „Testvérek – mondta – álljatok közel egymáshoz, és oda emeljétek, ahol álltok.”

Ez az ötlet túl egyszerűnek tűnt. Mindazonáltal, mindenki oda emelte a hangszert, ahol állt. A zongora pedig felemelkedett a földről, és úgy ment át a kultúrterembe, mintha saját magától tette volna. Ez volt a válasz a kihívásra. Egyszerűen arra volt szükség, hogy közel álljanak egymáshoz, és oda emeljék, ahol állnak.

Már nagyon sokszor eszembe jutott Luschin testvér egyszerű ötlete, és nagy hatással volt rám annak mélyreható igazsága. Ma este szeretném kifejteni az „oda emeljétek, ahol álltok” egyszerű elvét.

Jóllehet egyszerűnek tűnhet oda emelni, ahol vagyunk, mégis hatalmas tantételnek számít. Az általam ismert legtöbb papságviselő ismeri ezt a tantételt, és ennek megfelelően is él. Ők azok, akik türelmetlenül várják, hogy felgyűrhessék az ingujjukat, és munkához láthassanak, bármi is legyen az a feladat. Hithűen elvégzik a papsági kötelességeiket. Felmagasztalják az elhívásaikat. Ők úgy szolgáljak az Urat, hogy másokat szolgálnak. Szorosan egymás mellé állnak, és oda emelnek másokat, ahol ők állnak.

Vannak azonban olyanok, akiknek néha meggyűlik a bajuk ezzel az elvvel. Amikor ez történik, akkor általában két táborra szakadnak: a társaság egyik fele vezető szerepre törekszik, a többiek pedig igyekeznek elbújni. Az egyik koronára vágyik, a másik pedig barlangra.

Azok, akik vezető szerepre törekszenek, úgy érezhetik, hogy többre képesek, mint amennyit jelenleg kérnek tőlük. Vannak olyanok, akik úgy gondolják: „Bezzeg, ha én lennék a püspök, biztosan jobban mennének a dolgok!” Úgy gondolják, hogy a képességeik jóval meghaladják az elhívásukat. Talán ha fontos vezetői hivatalt töltenének be, akkor keményen dolgoznának azon, hogy jobban menjenek a dolgok. De közben így tűnődnek: „Ugyan miféle hatást gyakorolhatok házitanítóként vagy tanácsosként egy kvórum elnökségében?”

Azok, akik elbújni igyekeznek, úgy érezhetik, hogy túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy szolgálni tudjanak az egyházban. Amikor ki kell takarítani a kápolnát, amikor a Mendez családnak segíteni kell a költözésben, amikor a püspök felhívja őket, hogy tanítsanak egy osztályban, akkor mindig van egy kész kifogásuk.

Húsz évvel ezelőtt Ezra Taft Benson elnök megosztott velünk néhány beszámolót, melyet püspököktől és cövekelnököktől kapott, miszerint néhány egyháztag „azzal utasítja vissza az elhívást, hogy »túlságosan elfoglalt« vagy »nincs elég ideje«. Vannak olyanok, akik elfogadják az elhívásokat, de nem akarják felmagasztalni azokat.”

Benson elnök így folytatta: „Az Úr elvárja mindannyiunktól, hogy legyen elhívásunk az egyházában, hogy a tehetségeink és az emberekre gyakorolt hatásunk által megáldjunk másokat.”¹

Érdekes módon, e két irányzat – a vezető szerepre törekvés és az elbújás – eredendő oka gyakran megegyezik. Ez pedig az önzés.

Van azonban egy jobb mód, melyet maga a Szabadító tanított nekünk: „És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.”²

Amikor mások szolgálatára törekszünk, akkor nem az önzőség, hanem a jószívűség motivál bennünket. Jézus Krisztus ilyen életet élt, és ily módon kell élnie egy papságviselőnek is. A Szabadító nem vágyott emberi rangokra; Sátán a világ összes királyságát és dicsőségét felajánlotta neki, Jézus azonban rögtön és teljes mértékben visszautasította ezt az ajánlatot.³ A Szabadítónak nagyon kevés ideje volt saját magára, pedig az élete folyamán gyakran érezhette magát fáradtnak, és gyakran óriási terhek nyomaszthatták. Ennek ellenére időt tudott szakítani a betegekre, a szomorkodókra és azokra, akiket semmibe vettek.

E fényes példa ellenére mi is túl könnyen és túl gyakran beleesünk abba a csapdába, hogy inkább az emberi rangokra törekszünk, nem pedig arra, hogy az Urat szolgáljuk teljes lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel.

Fivérek, amikor az Úr elé kell állnunk, hogy megítéljen bennünket, vajon azt nézi majd, hogy milyen pozíciót töltöttünk be a világban, sőt mi több az egyházban? Szerintetek a „férj”, az „édesapa” vagy a „papságviselő” címeken kívül érdekelni fogja bármely más cím? Szerintetek érdekelni fogja, hogy mennyire voltunk elfoglaltak, vagy hány fontos értekezleten vettünk részt? Szerintetek az, hogy a napjainkat telezsúfoltuk különböző találkozókkal, megfelelő mentség lesz arra, hogy nem tudtunk időt szakítani a feleségünkre vagy a családunkra?

Az Úr teljesen más módon ítélkezik, mint mi. Az Ő számára a nemes szívű szolga a kedves, nem pedig az önző szívű a nemes.

Azok, akik alázatosak ebben az életben, a dicsőség koronáját fogják viselni a következőben. Jézus saját maga tanította ezt a tant, amikor elmesélte a gazdag ember történetét, aki bíborszínű finom ruhába öltözve járt, drága ételeket evett minden nap, miközben a Lázár nevű koldus pusztán arra vágyott, hogy megízlelhesse a gazdag ember asztaláról lehulló morzsákat. A következő életben Lázár dicsőségben jelent meg Ábrahám oldalán, míg a gazdag ember a pokolra vettetett, ahonnan gyötrődéssel tekintett felfelé.⁴

Ebben az évben van John Rowe Moyle születésének 200. évfordulója. John az egyház megtértje volt. Elhagyta angliai otthonát, és egy kézikocsis csapattal a Sóstó-völgybe utazott. Egy Salt Lake Citytől távoli völgyben fekvő kisvárosban építette fel családja otthonát. John kiváló kőfejtő volt, ezért felkérték, hogy dolgozzon a Salt Lake templom felépítésén.

John minden hétfőn hajnali kettőkor indult el otthonról, majd hat órát gyalogolt, hogy időben a munkahelyére érjen. Pénteken öt órakor letette a munkát, és majdnem éjfél volt, mire hazaért. És így tett éveken át.

Egy nap, amikor a házkörüli munkáit végezte, egy tehén úgy megrúgta a lábát, hogy nyílt törést szenvedett. A korlátozott orvosi ellátás miatt az egyetlen megoldást az jelentette, hogy levágják a sérült lábat. Családja és barátai Johnt ezért egy ajtóhoz kötözték, majd egy félkézfűrésszel levágták a lábát néhány centiméterrel a térde alatt.

A durva műtét ellenére a sebe gyógyulni kezdett. Amikor John már fel tudott ülni az ágyában, faragni kezdett egy falábat. A boka helyére egy leleményes illesztést is készített, majd a lábhoz egy lábfejet is faragott. A műlábbal csak óriási fájdalmak árán tudott járni, de John nem adta fel. Addig küszködött, amíg képes volt megtenni a Salt Lake templomhoz vezető 36 kilométert minden egyes héten, ahol folytathatta munkáját.

Az ő keze véste kőbe a „Szentség az Úrnak” feliratot, amely egy emléktáblán áll, és mindenki láthatja, aki a Salt Lake templomba látogat.⁵

John nem az emberek dicséretéért tette mindezt. Nem hátrált meg a kötelessége elől, még így sem, hogy minden oka meg lett volna rá. Tudta, hogy mit vár el tőle az Úr.

Évekkel később John unokáját, Henry D. Moyle-t elhívták a Tizenkettek Kvórumába, aki később az Egyház Első Elnökségében is szolgált. Moyle elnök dicséretre méltón szolgált az elhívásában, de nagyapjának, Johnnak a szolgálata – igaz nem volt annyira közismert – legalább annyira kedves az Úr előtt. John jelleme, áldozatának öröksége a hithűség zászlajaként, valamint a család és az egyház iránti kötelesség lobogójaként áll. John Rowe Moyle megértette az „oda emeljétek, ahol álltok” tanács jelentését.

Az egyéni elismerés nagyon ritkán lesz szolgálatunk értékmérője. Nem tudjuk például Hélamán 2000 harcosának nevét sem. Egyénileg teljesen ismeretlenek. Csapatként azonban örökre emlékezni fognak a nevükre a becsületességük, bátorságuk és a szolgálatkészségük miatt. Olyan dolgot vittek véghez együtt, melyet egyénileg egyikük sem lett volna képes elvégezni.

Ez egy lecke a számunkra, kedves fivéreim a papságban. Amikor közel állunk egymáshoz, majd így „oda emelünk, ahol állunk”, és amikor jobban érdekel bennünket Isten királyságának dicsősége, mint a saját tekintélyünk vagy élvezetünk, akkor sokkal többet tudunk elvégezni.

Nincs olyan elhívás, amely ne lenne méltó hozzánk. Minden elhívás lehetőséget nyújt a szolgálatra és a fejlődésre. Az Úr úgy szervezte meg az egyházát, hogy minden egyes tagnak lehetőséget nyújtson a szolgálatra, amely cserében személyes lelki fejlődéshez vezet. Bármi legyen is az elhívásotok, arra buzdítalak benneteket, hogy ne csak arra lássatok benne lehetőséget, hogy megerősítsetek és megáldjatok másokat, hanem arra is, hogy azzá legyetek, amivé Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljatok.

Amikor Sion cövekeibe abból a célból utazok, hogy újraszervezzem a cövekelnökséget, gyakran meglepődök azokon a kijelentéseken, amelyeket az interjúk során hallok, miszerint egy testvér azt mondja nekem, hogy az az érzése támadt, hogy ő benne lesz a következő elnökségben.

Amikor először hallottam ezt, nem tudtam, hogyan reagáljak erre.

Eltelt egy kis idő, mire a Szent Lélek megvilágosított engem. Hiszem, hogy az Úr minden ember számára tartogat egy bizonyos elhívást. Néha az Úr ad lelki sugalmazást, amelyben elmondja nekünk, hogy érdemesek vagyunk bizonyos elhívások elnyerésére. Ez egy Istentől származó lelki áldás és gondoskodó kegyelem.

Néha azonban nem halljuk meg a másik felét annak, amit az Úr mond nekünk: „Jóllehet érdemes vagy arra, hogy ebben a hivatalban szolgálj – mondhatja nekünk –, Én most nem ezt az elhívást szánom neked. Inkább azt szeretném, hogy oda emelj, ahol állsz.” Isten tudja, mi a legjobb számunkra.

Minden papságviselő egyedi helyzetben van, és fontos feladattal bír, melyet csakis ő tud ellátni.

Már mindannyian hallottunk történeteket arról, hogy Monson elnök meglátogatja és megáldja az időseket, a betegeket, gondoskodik a szükségleteikről, felvidítja, megnyugtatja és szereti őket. Monson elnök nagyon természetesen módon képes elérni másoknál, hogy jobban érezzék magukat önmagukkal kapcsolatban. Hát nem lenne csodálatos, ha Monson elnök meg tudná látogatni az összes családot az egyházban, és ő őrködne felettük?

Biztosan az lenne. De természetesen nem tudja megtenni, és nem is szabad neki. Az Úr nem őt kérte erre. Az Úr bennünket kért meg, mint házitanítókat, hogy szeressük a számunkra kijelölt családokat, és őrködjünk felettük. Az Úr nem Monson elnököt kérte arra, hogy szervezze meg és vezesse le a családi estjeinket. Azt akarja, hogy apákként ezt mi tegyük meg.

Lehet, hogy úgy érzitek, vannak nálatok képzettebb vagy tapasztaltabb emberek, akik jobban el tudnák végezni az elhívásotokat vagy a feladatotokat, mint ti. Az Úrnak azonban megvan az oka arra, hogy azt a feladatot rátok bízta. Vannak talán olyan emberek, akiknek szívét csak ti tudjátok majd megérinteni. Talán senki más nem tudná ezt ugyanúgy megtenni, ahogyan ti.

Mennyei Atyánk arra kér minket, hogy képviseljük Őt gyermekei élete megáldásának nemes munkájában. Arra kér bennünket, hogy álljunk szilárdan, legyen a papság hatalma a szívünkben és a lelkünkben, és a tőlünk telhető legjobban szolgáljunk a jelenlegi elhívásunkban.

Fivérek, bármilyen erősek is vagytok, egyedül nem tudtok és nem is szabad felemelnetek egy zongorát. Ehhez hasonlóan egyikünk sem tudja az Úr munkáját egyedül végezni, és nem is szabad ezt tennünk. Ha azonban mindannyian szorosan egymás mellé állunk azokon a helyeken, melyeket az Úr kijelölt számunkra, és „oda emelünk, ahol állunk”, akkor semmi sem akadályozhatja meg, hogy ez a fenséges munka felfelé és előre haladjon.

Fivérek, ne a becsvágy fűtsön bennünket, és ne igyekezzünk nyugdíjba vonulni!

Emlékezzünk mindig erre a mély értelmű leckére: mi Jézus Krisztus zászlóvivői vagyunk, akiknek Isten Szent Lelke nyújt támaszt, akik hithűek és igazak, és elkötelezték magukat Sion ügye mellett; akiket szövetség köt, hogy szorosan egymás mellett álljunk, és oda emeljünk, ahol állunk.

Ezért imádkozom, valamint szeretetemet és áldásomat hagyom rátok, Jézus Krisztus nevében, ámen.