Mindig imádkozzatok!

Egyszerűen fogalmazva, az ima Mennyei Atyánkkal való kommunikáció, melyet az Ő földi fiaiként és leányaiként folytatunk. „Amint felismerjük az Istenhez fűződő valóságos kapcsolatunkat (ugyanis Isten az Atyák, mi pedig az Ő gyermekei vagyunk), az ima egy csapásra természetessé és ösztönössé válik a részünkről” (Bible Dictionary, “Prayer,” 752). Megparancsolták nekünk, hogy mindig imádkozzunk az Atyához a Fiú nevében (lásd 3 Nefi 18:19–20). Ígéretet kaptunk, hogy ha őszintén imádkozunk azért, ami helyes és az összhangban áll Isten akaratával, akkor áldottak és védettek leszünk, valamint irányítást nyerünk (lásd 3 Nefi 18:20; T&Sz 19:38).

Mennyei Atyánk kinyilatkoztatás útján kommunikál az Ő földi gyermekeivel. Amikor hittel kérünk, kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásra és tudást tudásra kaphatunk, hogy megismerjük a rejtelmeket és a békés dolgokat, amelyek örömet és örök életet hoznak (lásd T&Sz 42:61). A rejtelmek olyan ügyek, melyeket csakis a Szentlélek hatalma által tudhatunk és érthetünk meg (lásd Harold B. Lee, Ye Are the Light of the World, [1974], 211).

Az Atya és a Fiú kinyilatkoztatásait az Istenség harmadik tagja, a Szentlélek közvetíti. A Szentlélek az Atya és a Fiú tanúja és hírnöke.

Azok a módszerek, melyeket Isten a föld teremtésekor alkalmazott, számunkra is tanulságosak, mert segítenek megértenünk, hogyan tehetjük jelentőségteljessé az imát. Mózes könyvének harmadik fejezetében megtudjuk, hogy először minden lelkileg lett megteremtve, mielőtt természetes állapotában a földre került volna.

„És most, íme, azt mondom neked, hogy ezek az ég és a föld nemzedékei, amikor sor került a megteremtésükre, azon a napon, amikor én, az Úristen, megalkottam az eget és a földet;

És a mező minden növénye, mielőtt a földön lett volna, és a mező minden maghozó füve, mielőtt kinőtt volna. Mert én, az Úristen, minden dolgot, amelyről beszéltem, lelkileg teremtettem meg, mielőtt természetben a föld színén lettek volna” (Mózes 3:4–5).

Ezekből a versekből megtudjuk, hogy a lelki teremtés megelőzte a fizikai teremtést. Hasonlóképpen, a jelentőségteljes reggeli imának fontos szerep jut az adott nap megteremtésében, megelőzve napunk tényleges fizikai megteremtését és megvalósítását. Ugyanúgy, ahogyan a fizikai teremtés kapcsolódott a lelki teremtéshez és annak egyenes folytatása volt, a jelentőségteljes reggeli és esti imák is kapcsolódnak egymáshoz, és egymás folytatásai.

Gondolkozzatok el ezen a példán! Lehetnek olyan dolgok a személyiségünkben, a viselkedésünkben, vagy a lelki növekedésünkkel kapcsolatban, amelyekről tanácskoznunk kell Mennyei Atyánkkal a reggeli imánkban. Miután megfelelőképpen megköszöntük a kapott áldásokat, megértésért és útmutatásért esedezünk, valamint azért, hogy segítsen megtennünk azon dolgokat, melyeket a saját erőnkből nem vagyunk képesek. Például, miközben imádkozunk,

• emlékezzünk vissza azokra az alkalmakra, amikor durván vagy nem helyénvalóan beszéltünk azokkal, akiket a legjobban szeretünk;

• ismerjük el, hogy ennél többre vagyunk képesek, de nem mindig cselekszünk azzal összhangban, amit tudunk;

• fejezzük ki bűntudatunkat a gyengeségeinkért, és azért, hogy nem vetkőztük le magunkról mélyebb őszinteséggel a természetes embert;

• határozzuk el, hogy életünket még jobban hozzáigazítjuk a Szabadítóhoz;

• kérjünk több erőt ahhoz, hogy még jobban végezzük a teendőinket, és jobbá válhassunk.

Az ilyen ima kulcsfontosságú részét képezi az adott napra való lelki felkészülésünknek.

A nap folyamán is tartogassunk egy imát a szívünkben, hogy további segítséget és útmutatást kaphassunk, ahogyan azt Alma javasolta: „Minden gondolatod az Úrra irányuljon” (Alma 37:36).

Ezen a napon különösen érzékeljük majd, hogy egy bizonyos helyzetben ilyenkor már hajlanánk arra, hogy durván beszéljünk, de most mégsem tesszük; vagy már haragosak lennénk, de most mégsem vagyunk azok. Észrevesszük a mennyei segítséget és erőt, és alázatosan felismerjük az imáinkra kapott válaszokat. A felismerés eme pillanatában elmondunk egy csendes hálaimát.

A nap végén újra letérdelünk, és mindenről beszámolunk Mennyei Atyánknak. Felidézzük a nap eseményeit, és hálatelt szívvel köszönetet mondunk az áldásainkért és a kapott segítségért. Bűnbánatot tartunk, és az Úr Lelkének segítségével kigondoljuk, hogy másnap hogyan és miben lehetünk jobbak. Így az esti imánk a reggeli imánkra épül, és annak folytatása lesz, egyúttal pedig egy felkészülés a jelentőségteljes reggeli imánkra.

A reggeli és az esti imák – valamint a köztes imák – nem összefüggéstelen, különálló események, hanem összekapcsolódnak egész nap, vagy akár napokon, heteken, hónapokon, sőt, éveken át. Részben így tehetünk eleget annak a szentírásbeli felszólításnak, miszerint „mindig imádkozzunk” (lásd Lukács 21:36; 3 Nefi 18:15, 18; T&Sz 31:12). Az ilyen tartalmas imák hozzájárulnak ahhoz, hogy elnyerjük Isten legnagyobb áldásait, melyeket hithű gyermekei számára tartogat.

Az ima akkor válik jelentőségteljessé, mikor emlékezünk az Istenséghez fűződő viszonyunkra, és megfogadjuk a figyelmeztetést, miszerint:

„Istenhez fohászkodj teljes fenntartásodért; igen, minden cselekedeted az Úrnak legyen, és ahová csak mész, az Úrban legyen az; igen, minden gondolatod az Úrra irányuljon; igen, örökre az Úrra legyenek helyezve szíved érzelmei.

Minden dolgodban tanácskozz az Úrral, és ő jóra fog vezetni; igen, amikor éjjel lefekszel, az Úrban feküdj le, hogy őrködjön feletted az álmodban; és amikor reggel felkelsz, legyen tele szíved köszönettel Istennek; és ha megteszed ezeket a dolgokat, akkor felemeltetsz az utolsó napon” (Alma 37:36–37; kiemelés hozzáadva).

A Brigham Young Egyetem – Idahón végzett szolgálatunk során Bednar nőtestvér és én rendszeresen vendégül láttunk általános felhatalmazottakat az otthonunkban. A családunk fontos leckét tanult a jelentőségteljes imáról, miközben egyik este együtt térdeltünk a Tizenkét Apostol Kvórumának egyik tagjával.

Aznap kaptuk a hírt, hogy egy kedves barátunk váratlanul meghalt, és azonnal úgy éreztük, imádkoznunk kell az életben maradt házastársáért és a gyermekeikért. Mikor megkértem a feleségemet, hogy mondja ő az imát, a Tizenkettek tagja – nem tudva a tragédiáról – jóindulatúan azt javasolta, hogy Bednar nőtestvér az imájában csak adjon hálát a kapott áldásokért, és ne kérjen semmit. A tanácsa hasonló volt Alma utasításához, melyet az ősi egyház tagjainak adott, hogy „szüntelenül imádkozzanak, és minden dologban adjanak hálát” (Móziás 26:39). A tudomásunkra jutott váratlan tragédia miatt először fontosabbnak tűnt számunkra, hogy áldásokat kérjünk a barátainkra, mint hogy kifejezzük a hálánkat.

Bednar nőtestvér hittel válaszolt a kapott utasításra. Megköszönte Mennyei Atyánknak, hogy nagyszerű és emlékezetes élményekben lehetett részünk ezzel a drága barátunkkal. Őszinte háláját fejezte ki a Szentlélekért és a Vigasztalóért, valamint a Lélek ajándékaiért, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy szembenézzünk a csapásokkal és szolgáljunk másokat. És ami a legfontosabb: köszönetet mondott a szabadulás tervéért, Jézus Krisztus engesztelő áldozatáért, a feltámadásáért, valamint a visszaállított evangélium szertartásaiért és szövetségeiért, melyek lehetővé teszik, hogy a családok örökre együtt lehessenek.

A családunk ebből az élményből egy nagyszerű leckét tanult arról, hogy a jelentőségteljes imában milyen ereje van a hálának. Ennek az imának köszönhetően a családunk csodálatos áldásban részesült. Sugalmazást kaptunk az elménket nyomasztó és a szívünket nyugtalanító számos dologgal kapcsolatban. Rájöttünk, hogy a boldogság terve és a Szabadító küldetése iránti hálánk megadta nekünk a szükséges megnyugvást, és megerősítette bizalmunkat abban, hogy drága barátainkkal minden rendben lesz. Emellett bepillantást nyertünk azon dolgokba is, amelyekről imádkoznunk kell, és amelyeket az alkalomhoz illően, hittel kell kérnünk.

A legjelentőségteljesebb és leginkább lelki imák, amelyekben részem volt, rengeteg köszönetet és kevés vagy semennyi kérést sem tartalmaztak. Most, mikor abban az áldásban lehet részem, hogy az apostolokkal és prófétákkal együtt imádkozhatok, a Szabadító egyházának újkori vezetőiben ugyanolyan jellemvonásokat fedezek fel, mint amelyekkel a Mormon könyvében szereplő Moróni kapitány is rendelkezett: olyan emberek ők, akiknek szíve hálától duzzad Istenük iránt azért a sok kiváltságért és áldásért, amellyel népét elhalmozta (lásd Alma 48:12). Nem szaporítják a szót, mert megadatott nekik, hogy mit imádkozzanak, és telve vannak vágyakozással (lásd 3 Nefi 19:24). A próféták imái gyermekien egyszerűek és erőteljesek – mert imáik őszinték.

Miközben igyekszünk imáinkat még jelentőségteljesebbé tenni, ne feledjük el, hogy „semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét, és nem engedelmeskednek a parancsolatainak” (T&Sz 59:21). Hadd javasoljam, hogy időnként mondjunk olyan imát, melyben csak köszönetünket és hálánkat fejezzük ki. Ne kérjünk semmit. Egyszerűen engedjük, hadd örvendezzen a lelkünk, és szívünk minden erejével igyekezzünk hangot adni nagyrabecsülésünknek.

Jó és helyénvaló dolog Mennyei Atyánkhoz folyamodni, ha személyes életünkben bizonyos áldásokra vágyunk. Azonban a másokért való őszinte imádkozás – akár olyanokért tesszük, akiket szeretünk, akár olyanokért, akik rosszindulatúak velünk –, szintén fontos része a jelentőségteljes imának. Ugyanúgy, ahogy a kinyilatkoztatás csatornái kiszélesednek, ha minél gyakrabban adunk hálát az imáinkban, a lelkünk minden erejével másokért elmondott imák hatására is megnövekszik az Úr szava iránti halló- és befogadóképességünk.

Létfontosságú leckét tanulhatunk a Mormon könyvebeli Lehi példájából. Lehi hittel cselekedett a Jeruzsálem pusztulásával kapcsolatos prófétai utasításra és figyelmeztetésre. Ezután imádkozott az Úrhoz „teljes szívével, népe érdekében” (1 Nefi 1:5; kiemelés hozzáadva). Buzgó imájára kapott válaszként Lehinek egy dicsőséges látomásban lehetett része Istenről és az Ő Fiáról, valamint a Jeruzsálemet fenyegető pusztulásról (lásd 1 Nefi 1:6–9, 13, 18). Lehi örvendezett, és túlcsordult a szíve azon dolgok miatt, melyeket az Úr megmutatott neki (lásd 1 Nefi 1:15). Figyeljétek meg, hogy a látomás egy másokért mondott ima következtében érkezett, nem pedig a személyes épüléséért vagy útmutatásért elmondott kérése miatt.

A Szabadító a tökéletes példa az igaz szándékkal másokért elmondott imára. Nagyszerű közbenjáró imájában, melyet a megfeszítése előtti éjszakán mondott, Jézus az apostolaiért és az összes szentért imádkozott.

„Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál, mert a tiéid. […]

„De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem;

…hogy az a szeretet legyen ő bennök, a mellyel engem szerettél, és én is ő bennök legyek” (János 17:9, 20, 26).

A Szabadító az amerikai földrészen végzett szolgálata során arra utasította az embereket, hogy gondolkodjanak el az Ő tanításain, és imádkozzanak megértésért. Meggyógyította a betegeket, és olyan szavakkal imádkozott az emberekért, amelyeket le sem lehetett írni (lásd 3 Nefi 17:1–16). Imája mély hatással volt mindenkire: „Senki nem képes elképzelni, mily nagy öröm töltötte be a lelkünket, amikor hallottuk őt értünk az Atyához imádkozni” (3 Nefi 17:17). Képzeljétek el, milyen érzés lehetett volna hallani, amint a világ Szabadítója értünk imádkozik!

A házastársunk, a gyermekeink és más családtagjaink vajon ugyanígy érzik-e imáink erejét, melyeket az ő szükségleteikért és vágyaikért mondunk az Atyának? Azok, akiket szolgálunk, hallanak-e bennünket hittel és őszintén értük imádkozni? Ha szeretteink, és azok, akiket szolgálunk, nem hallották és érezték még az őértük mondott őszinte imáink hatását, akkor itt az ideje a bűnbánatnak. Ha követjük a Szabadító példáját, az imáink valóban jelentőségteljesebbé válnak.

Megparancsolták nekünk, hogy „mindig imádkozz[unk]” (2 Nefi 32:9; T&Sz 10:5; 90:24) „hangosan…, éppen úgy, mint a szív[ünkben] …a világ előtt éppen úgy, mint titokban, nyilvánosan éppen úgy, mint mag[unkban]” (T&Sz 19:28). Bizonyságot teszek arról, hogy az ima sokkal jelentőségteljesebbé válik, ha minden tettünkről tanácskozunk az Úrral, ha szívből jövő hálát mondunk, és amikor igaz szándékkal és őszinte szívvel imádkozunk másokért.

Tanúságomat teszem arról, hogy Mennyei Atyánk él, és hogy ő hall és megválaszol minden őszinte imát. Jézus a Krisztus a mi Szabadítónk és Közbenjárónk. A kinyilatkoztatás valóságos. Az evangélium teljessége ebben az adományozási korszakban visszaállíttatott a földre. Erről teszek bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.