Jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt!
Az, ahogyan a nehézségekre reagálunk, meghatározó tényező lehet abban, hogy az életben mennyire leszünk boldogok és sikeresek.
Fiatal koromban imádtam sportolni. Sok kedves élményt szereztem akkoriban, de olykor felvillannak előttem a kevésbé kellemes események is. Emlékszem, amikor egy nap a futballcsapatom veszített egy nehéz mérkőzésen. Teljesen lesújtva tértem haza. Édesanyám otthon meghallgatta szomorú történetemet. Azt tanította gyermekeinek, hogy bízzanak magukban és egymásban, ne másokat okoljanak saját szerencsétlenségükért, és minden általuk végzett dologban a tőlük telhető legjobb formájukat adják.
Amikor elestünk, elvárta tőlünk, hogy összeszedjük magunkat, és újra elinduljunk. Éppen ezért az édesanyám által adott tanács lényegében nem ért váratlanul, és elkísért egész életemben.
Ezt mondta: „Joseph, jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt!”
Gyakran eszembe jutott ez tanács.
Azt hiszem, talán azt értette ez alatt, hogy minden életnek megvannak a maga derűs és árnyoldalai egyaránt, és bizony vannak olyan időszakok is, amikor úgy tűnik, elhallgatott körülöttünk a madárdal és elnémult a harangszó. Azonban az elkeseredettség és a nehézségek ellenére is azok, akik a legboldogabbak, úgy tűnik, valahogyan tanulnak a nehéz időszakokból, aminek eredményeként erősebbé, bölcsebbé és boldogabbá válnak.
Lehet, hogy vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy az általános felhatalmazottak szinte alig tapasztalják meg a fájdalmat, a szenvedést vagy a bánatot. Bárcsak igaz lenne ez! Az ennél a szószéknél álló minden férfi és nő ma ugyan az öröm bőséges kiáradását tapasztalta meg, de már mindegyikőjük mélyen belekortyolt a csalódás, a bánat és a veszteség poharába is. Az Úr az Ő bölcsességében senkit sem véd meg a gyásztól vagy bánattól.
Számomra az Úr megnyitotta a mennyek ablakait, és olyan áldásokkal halmozta el a családomat, hogy ki sem tudom fejezni. Mégis, mindenki máshoz hasonlóan voltak olyan időszakok is az életemben, amikor azt éreztem, szívemet nagyobb fájdalom járja át, mint amelyet el tudnék viselni. Az ilyen időszakok alatt visszagondolok fiatalkorom azon napjaira, amikor a legnagyobb bánatot egy elveszített futballmérkőzés jelentette.
Milyen keveset tudtam akkor arról, hogy később mi vár még rám! Amikor azonban lépteimet szomorúság és bánat övezte, édesanyám szavai gyakran visszacsengtek: „Jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt!”
Hogyan szerethetjük a bánattal teli napokat? Sehogy sem – legalábbis az adott pillanatban nem. Nem hiszem, hogy édesanyám azt sugallta, hogy el kell nyomnunk az elkeseredettséget, vagy meg kell tagadnunk a fájdalom valóságát. Nem hiszem, hogy arra gondolt, hogy a kellemetlen igazságokat söpörjük a tettetett boldogság szőnyege alá. Hiszem azonban, hogy az, ahogyan a nehézségekre reagálunk, meghatározó tényező lehet abban, hogy az életben mennyire leszünk boldogok és sikeresek.
Ha a nehézségeket bölcsen közelítjük meg, akkor a legnehezebb időszakokban növekedhetünk a legtöbbet, ami pedig cserébe boldogsággal teli időszakokhoz vezethet bennünket.
Az évek során megtanultam néhány olyan dolgot, ami átsegített a próbatételekkel teli időszakokon. Szeretném ezeket megosztani veletek.
Tanuljunk meg nevetni
Az első dolog, melyet tehetünk, hogy megtanulunk nevetni. Láttatok már olyan dühös sofőrt, aki egy másik ember hibájára úgy reagál, mintha az illető megsértette volna a becsületét, családját, kutyáját, és minden ősét egészen Ádámig visszamenőleg? Vagy láttatok-e olyat, amikor egy rossz helyen és rosszkor nyitva hagyott szekrényajtót szidott és átkozott a sajgó fejű áldozat?
Van ellenszer az ilyen alkalmakra: tanuljunk meg nevetni!
Emlékszem egy alkalomra, amikor a gyermekeinket bepakoltuk az autóba és elindultunk Los Angelesbe. Legalább kilencen voltunk a kocsiban, és mindig eltévedtünk. Ahelyett azonban, hogy mérgesek lettünk volna, folyton nevettünk. Minden alkalommal, amikor rossz irányba fordultunk, egyre jobban kacagtunk.
Az eltévedés nem volt szokatlan dolog számunkra. Egyszer, amikor délre, a utahi Cedar City felé vettük az irányt, rosszkor kanyarodtunk le, de ezt csak két óra múlva vettük észre, amikor megláttuk az „Üdvözöljük Nevada államban!” táblát. Nem lettünk dühösek, hanem inkább nevettünk, így a harag és a bosszankodás ritkán talált ránk. Nevetésünk édes emlékekkel tett minket gazdagabbá.
Emlékszem egy alkalomra, amikor lányunk egy vakrandira ment. Szépen felöltözött, és várta a fiút, amikor megszólalt a csengő. Az ajtón egy kissé idősebb férfi lépett be, lányom azonban megpróbált udvarias lenni. Bemutatta nekem, a feleségemnek és a gyerekeknek a férfit, majd vette a kabátját és kiment az ajtón. Néztük, ahogy beszáll az autóba, az azonban nem mozdult. Végül a lányunk kipattant az autóból, és lángvörös arccal visszafutott a házba. A férfi, akiről azt hitte, hogy a randevúra érkezett, tulajdonképpen egy másik lányunkért jött, aki megígérte neki, hogy vigyáz a gyermekükre, míg feleségével elmennek otthonról.
Mindannyian jót nevettünk ezen. Sőt, alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Később, amikor a lányunk igazi partnere megérkezett, nem tudtam üdvözölni, mert még mindig a konyhában nevettem. Mostanra már rájöttem arra, hogy a lányunk mennyire kellemetlenül és zavarban érezhette magát. Ő azonban velünk együtt nevetett, aminek eredményeként még ma is jókat derülünk ezen a történeten.
Legközelebb, amikor legszívesebben morgolódnátok, próbáljatok meg mégis inkább nevetni. Lehet, hogy meghosszabbítja életeteket, a körülöttetek élőkét pedig élvezetesebbé teszi.
Törekedjünk örökkévaló dolgokra
A második dolog, melyet tehetünk, hogy az örökkévaló dolgokra törekszünk. Amikor nehézségek zúdulnak rátok, talán azt érzitek, csak nektek jut ki belőlük ilyen bőségesen. A fejeteket rázva eltűnődtök: „Miért én?”
A szomorúság azonban egyszer mindannyiunkra rátalál. Előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell tapasztalnia a bánatot. Ez alól senki sem kivétel.
Szeretem a szentírásokat, mert nagyszerű és nemes férfiak és nők példáját állítják elénk, úgy mint Ábrahám, Sára, Énok, Mózes, Joseph, Emma és Brigham. Mindannyian megtapasztalták azokat a nehézségeket és fájdalmakat, melyek próbára tették, megerősítették és csiszolták jellemüket.
Az, hogy megtanuljunk kitartani a csalódással, szenvedéssel és fájdalommal teli időszakokban, része életünk gyakorlati kiképzésének. Ezek az események, bár az adott időben gyakran nehezen elviselhetők, olyan élményekhez vezetnek, melyek kiterjesztik értelmünket, építik jellemünket, és növelik a mások iránti együttérzésünket.
Mivel Jézus Krisztus hatalmas gyötrelmeken ment keresztül, így képes megérteni a mi szenvedéseinket. Ő ismeri fájdalmunkat. Mi is azért tapasztalunk meg nehéz dolgokat, hogy ezáltal nagyobb együttérzésre és megértésre tegyünk szert mások iránt.
Emlékezzünk a Szabadító Joseph Smith prófétához intézett fenséges szavaira, amikor társaival együtt a Liberty börtön fojtogató sötétjében szenvedett: „Fiam, béke legyen lelkedben! Gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz.
És azután, ha hűségesen kitartasz, Isten felemel a magasságba, és győzedelmeskedni fogsz minden ellenségeden.”1
Joseph ezzel az örökkévaló szemlélettel merített vigaszt e szavakból, és mi is követhetjük példáját. Néha elfeledjük, hogy éppen azok a pillanatok, melyekben látszólag erőt vesz rajtunk a szenvedés, lesznek majd azok, melyek végül győzelemre vezetnek bennünket.
A kárpótlás elve
A harmadik dolog, melyet tehetünk, hogy megértjük a kárpótlás alapelvét. Az Úr a hithű embereket minden veszteségért kárpótolja. Minden olyan dolog, mely elvétetik az Urat szeretőktől, az Ő módján vissza lesz szolgáltatva nékik. Bár lehet, hogy ez nem akkor fog bekövetkezni, amikor mi szeretnénk, a hithűek tudják, hogy minden ma ejtett könnyük az öröm és hála könnyeivel végül százszorosan vissza lesz térítve.
Az evangélium egyik áldása az, hogy tudhatjuk, amikor a halál fátyla meglebben, jelezve halandó utazásunk végét, annak túloldalán életünk folytatódik. Ott új lehetőségeket fogunk kapni. Még a halál sem veheti el tőlünk a szerető Mennyei Atyánk által ígért örökkévaló áldásokat.
Mivel Mennyei Atyánk irgalmas, a kárpótlás alapelve érvényesül majd. Láttam ezt a saját életemben is. Joseph unokám autista. Szívszorító dolog volt édesanyjának és édesapjának szembenézni e nehézség következményeivel.
Tudták, hogy Joseph valószínűleg sosem lesz olyan, mint a többi gyerek. Megértették, hogy mivel jár ez Joseph, és a család számára is. Mégis, mekkora örömet jelent ő a számunkra! Az autista gyermekek gyakran nehezen mutatják ki érzelmeiket, de minden alkalommal, amikor vele vagyok, Joseph hatalmas öleléssel fogad. Igaz, voltak kihívások, de Joseph végül rengeteg örömmel töltötte el az életünket.
Szülei arra biztatták, hogy sportoljon valamit. Amikor elkezdett baseballozni, a pálya külső részén játszott. Nem hiszem, hogy megértette, hogy ott az eltévedt labdák után kellett volna szaladnia. Ő ennél sokkal hatékonyabb módját találta ki a játéknak. Amikor felé ütöttek egy labdát, Joseph nézte, ahogy az elhalad mellette, majd elővett a zsebéből egy másikat, és azt passzolta a dobójátékosnak.
Minden fenntartás, melyet a család Joseph felnevelésével kapcsolatban esetleg érzett, és minden meghozott áldozat százszorosan kárpótolva lett. E kiválasztott lélek miatt édesanyja és édesapja sokat tanult a fogyatékkal élő gyermekekről. Első kézből tapasztalták meg a családtagok, szomszédok és barátok nagylelkűségét és szeretetét. Együtt örültek Joseph fejlődésének, és csodálták jóságát.
Bízzunk az Atyában és a Fiúban
A negyedik dolog, melyet tehetünk, hogy bizalmunkat Mennyei Atyánkba és Fiába, Jézus Krisztusba helyezzük.
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.”2 Az Úr Jézus Krisztus a mi társunk, segítőnk és szószólónk. Azt akarja, hogy boldogok legyünk. Azt akarja, hogy sikeresek legyünk. Ha megtesszük a saját részünket, Ő majd mellénk áll.
Ő, aki mindenek alá szállt, a segítségünkre siet majd, vigaszt és támaszt nyújtva nekünk. Meg fog minket erősíteni gyengeségeinkben és gyötrelmeinkben, és erőssé teszi majd a gyenge dolgokat3.
Egyik lányunk, miután életet adott gyermekének, súlyosan megbetegedett. Imádkoztunk érte, papsági áldásban részesítettük, és a tőlünk telhető legjobban támogattuk őt. Reméltük, hogy elnyeri a gyógyulás áldását, a napok azonban hónapokba, a hónapok pedig évekbe fordultak. Egy idő után azt mondtam neki, hogy ezzel a megpróbáltatással lehet, hogy egész életében küzdenie kell majd.
Emlékszem, hogy az egyik reggelen elővettem egy kis kártyát, és befűztem az írógépembe. Többek között ezeket írtam neki: „A titok nyitja a következő: helyezd bizalmad az Úrba, tégy meg minden tőled telhetőt, a többit pedig bízd Rá.”
Ő pedig valóban Istenbe helyezte bizalmát. A nehézségei nem tűntek el, mert még évekig szenvedett, de mikor eljött az ideje, az Úr megáldotta őt, és végül visszanyerte egészségét.
Lányomat ismerve úgy vélem, hogy még ha nem is enyhültek volna szenvedései, akkor is bízott volna Mennyei Atyjában, és a többit pedig Rá hagyta volna.
Következtetés
Bár édesanyám már régen elnyerte örök jutalmát, szavai mindig velem maradnak. Még mindig emlékszem arra a tanácsra, melyet azon a napon adott nekem, amikor a csapatom elvesztette a mérkőzést. „Jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt!”
Tudom, hogy miért kell minden dologban ellentétnek lennie. A megpróbáltatás, amennyiben helyesen viszonyulunk hozzá, áldás lehet az életünkben. Megtanulhatjuk szeretni.
Miközben a dolgokban a humort keressük, örökkévaló szemléletre törekszünk, megértjük a kárpótlás alapelvét és ezek által közelebb kerülünk Mennyei Atyánkhoz, úgy képesek vagyunk kitartani a nehézségekben és a megpróbáltatásokban. Mi is azt mondhatjuk majd, amit az édesanyám: „Jöjjön, aminek jönnie kell, és szeresd azt!” Erről teszem tanúbizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.