Jákób 5–7

Az allegória jelképekkel közvetít erkölcsi vagy lelki mondanivalót. Ezek a jelképek további jelentést adnak a történetnek, ha tanulmányozzuk azt. Az allegória értéke annak megértésében rejlik, amit jelképez. Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából feltárta Zénós allegóriájának fő témáját:

„Ez a Jákób által idézett allegória már kezdettől fogva Krisztusról szól. […]

Akkor is, amikor a kert Ura és munkásai fáik táplálására, megmetszésére, megtisztítására és termővé tételére törekednek, melyben megjelenik Izráel szétszóratásának és összegyűjtésének egy fejezetnyi rövid története, munkájuk mögött meghúzódik és azon átível az engesztelés mélyebb jelentése. Annak ellenére, hogy a többszöri kivágás, beoltás és táplálás a fákat a kert lényegében minden részébe eljuttatja és azok összekeverednek, ez az allegória elsősorban arról szól, hogy visszahozatnak oda, ahonnan származnak. Visszatérés, bűnbánat, újra egyesülés – az üzenet mindvégig az engesztelésről szól.

[…] A kert Ura legalább tizenöt alkalommal kifejezésre juttatja azt a vágyát, hogy a kertet és annak termését vissza akarja hozni »saját mag[ának]«, és nem kevesebb, mint nyolc alkalommal ki is jelenti: »elkeserít, ha elveszítem ezt a fát«. Valaki, aki tanulmányozta ezt az allegóriát, azt mondta, hogy a tékozló fiú példázata mellett lenne a helye, mert mindkét történet »szívbe markolóan emlékezetünkbe vési az Úr irgalmát«.

Az engesztelés nyilvánvalóan nehéz, sokat követelő, és időnként mélyen fájdalmas munka, mert a megváltás munkája mindig ilyen. Ásni kell és trágyázni. Öntözni, táplálni és metszeni. Na és ott van a beoltással való vég nélküli próbálkozás – a szabadítás célját tartva szem előtt, hogy a kert fái »rendkívül« növekedjenek, és olyanokká legyenek, »mint egy test; …a gyümölcsök egyenlők«, mert a kert Ura »megőrizte magának a… gyümölcsöt«. Krisztusnak (és tanítványainak) minden adományozási korszakban az volt és ma is az a munkája, hogy összegyűjtse, meggyógyítsa és Mesterével egyesítse az Atya gyermekeit, legyenek bár a bűn és az elidegenedés bármennyire is távoli helyein” (Christ and the New Covenant [1997], 165–66).

További információkért Izráel szétszórását illetően lásd: „Izráel szétszórásának rövid története” a függelékben (423. oldal). További információkért Izráel összegyűjtését illetően lásd: „Izráel összegyűjtése” a függelékben (424. oldal).

Zénós izráelita próféta volt, akinek írásai rajta voltak a rézlemezeken, azonban az Ószövetség nem említi őt. Valamikor Ábrahám próféta után, de Ésaiás próféta előtt élt (lásd Hélamán 8:19–20). Tudjuk, hogy tanúbizonyságot tett Isten Fia haláláról és feltámadásáról (lásd 1 Nefi 19:10; Alma 8:19). Zénóst leginkább az olajfa híres allegóriája miatt ismerjük. Ebből az allegóriából nyilvánvaló, hogy próféta és látnok volt (lásd Jákób 5).

Az ősi Izráelben élő emberek számára hétköznapi tevékenységnek számított az olajfák gondozása és nevelése. Jeffrey R. Holland elder elmagyarázta, miért jelképezte hatásosan a Zénos által használt olajfa képe Isten Izráel háza iránti szeretetét:

„Egy író azt mondta erről a szerteágazó jelképes ábrázolásról: »Egy zsidó legenda az olajfát nevezi meg az élet fájaként, és jó okkal teszi ezt. Az olajfa örökzöld, nem lombhullató fa. Levelei nem sárgulnak el vagy hullanak le az évszakváltással. Perzselő forróságban és a téli hidegben is folyamatosan új erőre kapnak. Gondozás hiányában az olajfa vad, rakoncátlan, könnyen kárba vesző fa. Csak hosszú, türelmes, általában nyolc-tíz évig tartó gondozás után kezd gyümölcsöt hozni. Ezt követően viszont még sokáig sarjadnak ki új hajtások látszólag elhalt gyökerekből. [A göcsörtös gyökerek látványa] a vajúdás képzetét kelti – az ősi élet és a megújuló élet közötti vajúdásét« [Truman Madsen, “The Olive Press: A Symbol of Christ,” in The Allegory of the Olive Tree, ed. Stephen D. Ricks and John W. Welch (1994), 2.].

Ahogy maga Lehi tanította, semmi más szimbólum nem jeleníthetné meg az olajfánál hatásosabban és alaposabban Isten kiterjedt, állandó, megváltó szeretetét, különösen azt a szeretetet, amelyet Egyszülött Fiának ajándéka jelképez” (Christ and the New Covenant, 163–64).

Kép

Gecsemáné kertje

© Richard Cleave

Az allegóriát vagy példázatot nem szabad túlságosan kitágítani azért, hogy minden eleme megfeleljen valamilyen jelképes tartalomnak. Néhány fő elemet azonban meg kell határozni azért, hogy érthessük a példázatot. Zénós allegóriájának vezérmotívuma az, hogy az Úr szeretetteljesen törődik népével. Emellett a következő dolgok segítenek megérteni az allegóriát (lásd még „Izráel szétszórásának rövid története” a függelék 423. oldalán és „Izráel összegyűjtése” a függelék 424. oldalán).

Beoltáskor egészséges, élő ágakat vágnak le a fáról, és egy másik fa törzsébe illesztik, hogy ott nőjön tovább. Ebben az allegóriában az ágak olyan népcsoportokat jelképeznek, akiket az Úr egyik helyről a másikra visz. Izráel visszaoltásához végül az is hozzá fog tartozni, hogy eljutnak „az igazi Messiás… megismeréséhez” (1 Nefi 10:14).

Zénós allegóriája segít nekünk annak megértésében, hogy Izráel egész világon való szétszórása Izráelnek és Mennyei Atyánk többi gyermekének is áldás volt. Joseph Fielding Smith elnök azt tanította: „Ebben a példázatban az olajfa Izráel háza. […] Szülőföldjén haldokolni kezdett. Az Úr tehát vett olyan ágakat, mint a nefiták, mint az elveszett törzsek és mint mások, akikről semmit nem tudunk, és elvezette őket a föld más részeibe. Elültette őket szerte a szőlőskertjében, amely a világ” (Answers to Gospel Questions, 4:204).

James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből elmagyarázta, mi célból szóratott szét Izráel szerte a világon: „Izráelnek a világban történő szétszórása mindenhová elhintette a hívő vért, így most sok nemzet vesz részt az evangélium tervében” (in Conference Report, Oct. 1982, 127; vagy Ensign, Nov. 1982, 87).

Az Úr három alkalommal is megkérdezi: „Mi mást tehettem volna még a kertemért?” (Jákób 5:41, 47, 49). Jeffrey R. Holland elder a következőket mondta arról, ahogyan ez a kérdés segít nekünk Isten valódi természetének és annak megértésében, hogy soha nem szűnik meg fáradozni a gyermekeiért:

„Az ásás, trágyázás, öntözés, gazolás, metszés, átültetés és beoltás után a szőlőskert nemes Ura ledobja ásóját és metszőollóját, és sírva fakad, ezt kiáltva mindazoknak, akik hallják: »Mi mást tehettem volna még a kertemért?«

Milyen felejthetetlen képe ez Isten gondoskodásának az életünkben! Mily fájdalom a szülőnek, amikor gyermekei nem Őt választják, sem nem »Isten evangyéliomát« [Rómabeliek 1:1], amit Ő küldött!” (lásd Liahóna, 2003. nov. 72.).

Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) elmagyarázta, miért kell az ágak és a gyümölcs növesztése előtt mély lelki gyökérrendszert ereszteni:

„Véleményem szerint nagy tanulságot rejt e tekintetben a Mormon könyvében, Jákób ötödik fejezetében található szőlőskert példázata. […]

»Az ágak elnyomták annak gyökereit, íme, gyorsabban nőttek, mint a gyökerek ereje, maguknak nyervén erőt. Íme, azt mondom: Nem ez-e az oka annak, hogy kerted fái megromlottak?« (Jákób 5:47–48; kiemelés hozzáadva).

Úgy tűnik nekem, hogy vannak közöttünk ilyen problémával küszködő [utolsó napi szentek]. Bőséges – lelki és fizikai – aratást akarnak, de nem hozzák létre az azt lehetővé tevő gyökérrendszert. Túlságosan kevesen vannak azok, akik fegyelem és munka terén hajlandók megfizetni a szívós gyökerek eresztésének árát. Ennek gyakorlásához már fiatal korunkban hozzá kell kezdeni. Kisfiúként keveset tudtam arról, hogy a mindennapos kerti feladatok, a jószágok etetése, a vízhordás, a favágás, a kerítésjavítás, és a kis gazdaság minden munkája fontos részét képezi a gyökerek eresztésének, mielőtt még ágakat kellett volna növesztenem. Nagyon hálás vagyok azért, hogy szüleim átlátták a gyökerek és az ágak közötti kapcsolatot. Eresszünk hát mély gyökereket, hogy begyűjthessük jóléti munkálataink vágyott gyümölcsét” (in Conference Report, Oct. 1978, 113; vagy Ensign, Nov. 1978, 74–75).

Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Dean L. Larsen elder kijelentette, hogy mindannyian részesei vagyunk ennek az utolsó erőfeszítésnek, hogy előkészítsük a világot Jézus Krisztus eljövetelére:

„[Most], ebben az időszakban tesz az Úr szolgáival együtt még egy utolsó, nagy erőfeszítést arra, hogy az igazság üzenetét a föld minden népéhez elvigye, és visszaszerezze az ősi Izráel leszármazottait, akik már nem tudják, kik is valójában.

Zénós próféta, akit Jákób a Mormon könyvében idéz, azok munkájához hasonlítja ezt az erőfeszítést, akik utolsó alkalommal metszik meg és gondozzák a kertet, majd gyűjtik be annak gyümölcsét. Zénós a kert mesteréhez hasonlítja a Szabadítót, aki azt mondja segítőinek: »Induljunk tehát, és dolgozzunk szívvel-lélekkel, ezen utolsó alkalommal, mert íme, közeleg a vég, és ez az utolsó alkalom, hogy megmetszem a kertemet« (Jákób 5:62).

Olyankor jöttetek a földre, amikor már lefektették e nagyszerű munka alapjait. Az evangélium visszaállíttatott, most utoljára. A világ majdnem minden részén sor került az egyház megszervezésére. A színpad készen áll az utolsó, drámai felvonásra. Ti lesztek a főszereplők. Ott vagytok az utolsó munkások között a kertben. Ez az iga került a nyakatokba. Erre a szolgálatra lettetek kiválasztva” (in Conference Report, Apr. 1983, 47; vagy Ensign, May 1983, 33).

A „tüzes és kénköves tó” kifejezést újra és újra megemlítik a szentírások (Jelenések 19:20; 20:10; 2 Nefi 9:16, 19, 26; 28:23; Jákób 3:11; 6:10; Móziás 3:27; Alma 12:17; 14:14; T&Sz 76:36). A kifejezés általában vagy azt a helyet írja le, amely a bűnét meg nem bánó egyénre vár az ítélet után, vagy a bűnhöz kötődő gyötrelmet az elmében.

Azon hellyel kapcsolatban, amely a bűneiket meg nem bánókra vár, azt mondja a mai kinyilatkoztatás: „[A gonoszok] elmennek a tüzes és kénköves tóba, az ördöggel és az ő angyalaival” (T&Sz 76:36).

A gyötrelemmel kapcsolatban az elmében azt mondta Joseph Smith próféta (1805–1844): „Az ember saját maga kínzója és kárhoztatója. Innen származik a mondás: Bemennek abba a tóba, amely tűzzel és kénkővel ég. Az ember elméjében a csalódottság kínja oly rendkívüli, mint egy tűzzel és kénkővel égő tó” (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 234.).

A Jákób 7 bemutatja a Mormon könyvében az első antikrisztust (lásd Alma 30:6 szövegmagyarázatát a 216. oldalon). Sérem az utána következőkhöz hasonlóan „igen meggyőző beszédet” és hízelgő szavakat használva tanította azt, „hogy nem lesz Krisztus” (Jákób 7:2, 4).

Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) azt tanította, hogy a Mormon könyve egyik fő célja, hogy segítsen nekünk az igazság és a tévedés közötti különbségtételben, és felfedje a Séremhez hasonló egyének indítékait: „A Mormon könyve felfedi Krisztus ellenségeit. Meghazudtolja a hamis tanokat, és… Krisztus alázatos követőit felvértezi napjaink gonosz tervei, stratégiái és tanai ellen. A Mormon könyvében megjelenő hitehagyók nagyon hasonlóak a mai hitehagyókhoz. Isten végtelen előrelátásában úgy formálta meg a Mormon könyvét, hogy láthassuk a tévedést, és tudhassuk, hogyan szálljunk szembe napjaink téves nevelési, politikai, vallási és filozófiai nézeteivel” (in Conference Report, Apr. 1975, 94–95; vagy Ensign, May 1975, 64).

Ezra Taft Benson elnök azt mondta, hogy elkerülhetjük a megtévesztést, ha feltesszük magunknak a következő három kérdést:

„1. Mit mondanak erről az alapművek? […]

Brigham Young szavai szerint a Mormon könyve szívének tábláira volt vésve, és ez kétségkívül segített neki, hogy ne tévesszék meg. […]

2. A második útjelző: mit mondanak erről a témáról az egyház utolsó napi elnökei – különös tekintettel a most élő elnökre? […]

3. A harmadik és utolsó próba pedig a Szentlélek, a Lélek próbája. […] Ez a próba csak akkor lehet teljes mértékben hatékony, ha tiszták és erényesek az illető Istenhez kötődő kommunikációs csatornái, és nem zárja el ezeket a bűn. Brigham Young azt mondta:

»Tudhatjátok, hogy jó vagy rossz irányba visznek-e benneteket…, mert minden Isten által kinyilatkoztatott tantétel magában hordozza igazságának bizonyítékát és elviszi azt az ember elméjéhez. […]

Mily sajnálatos is lenne az, ha egy ember teljes pusztulásba vezetne minket!«” (in Conference Report, Oct. 1963, 16–17).

Az Úr azt mondta, hogy „gonosz és parázna nemzetség” kíván jelt (Máté 12:39). Akik anélkül kívánnak jelt, hogy először hitet gyakorolnának, felfedik, milyen állapotban vannak lelkileg.

Joseph Smith próféta mai példát hozott erre a tantételre: „Amikor Philadelphiában prédikáltam, egy kvéker jelt követelt. Mondtam neki, hogy maradjon nyugton. A beszéd után újra jelt kért. Megmondtam az egybegyűlteknek, hogy a férfi házasságtörő; hogy egy gonosz és házasságtörő nemzedék kíván jelt; és az Úr kinyilatkozatásban megmondta nekem, hogy aki jelt akar, az házasságtörő. »Így van – kiáltotta valaki –, én tetten is értem«, amit később be is vallott az illető, amikor aztán megkeresztelkedett” (History of the Church, 5:268).

Joseph F. Smith elnök (1838–1918) elmagyarázta a hitet alátámasztó jel követelésében rejlő gyengeséget: „Mutassatok nekem olyan utolsó napi szenteket, akiket csodákkal, jelekkel és látomásokkal kell táplálni, hogy szilárdak maradjanak az egyházban, és én olyan egyháztagokat mutatok nektek, akiknek nem áll jól a szénája Isten előtt, és akik csúszós utakon járnak. Nem bámulatos jelenések ágyaznak be minket az igazságba, hanem az alázatosság, valamint Isten parancsolatainak és törvényeinek hű betartása” (in Conference Report, Apr. 1900, 40).

Az Úr kijelentette: „nem jelek által érkezik a hit, hanem a jelek azokat követik, akik hisznek” (T&Sz 63:9; lásd még 10–12. vers). Bruce R. McConkie elder (1915–1985) kifejtette, hogy az igazlelkűek életében hitük eredményeként lesznek jelek:

„Hitből erednek a jelek. Talán esetenként azok hitét is megerősítik, akik eleve lelki beállítottságúak, azonban elsődleges céljuk nem az emberek igazsághoz való térítése, hanem azok megjutalmazása és megáldása, akik már megtértek. […]

A jelek az isteni kegy szent adományai a hűeknek fenntartva, és akik részesülnek ebben, azok parancsot kapnak rá, hogy ne dicsekedjenek vele” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 713–14).

Egyesekben kérdéseket vetett fel az, hogy az angol szöveg a francia adieu szót használja a Jákób 7:27-ben. Egy író ezt így magyarázta:

„A szóhasználatot Joseph Smith beszédmódja határozta meg, hogy érthessük. Ezért van az, hogy a lefordított szövegben olyan szavak is vannak, amelyek a Mormon könyve idején nem voltak ismertek.

Az adieu szót Joseph Smith napjainak egyik szótára így határozza meg: »elköszönés; jókívánság kifejezése barátok elválásakor« [azt jelenti, hogy Istennek ajánllak] (Noah Webster, An American Dictionary of the English Language, 1828). Bár a szó francia eredetű, New England vidékén közhasználatban volt a tizenkilencedik század elején” (Edward J. Brandt, “I Have a Question,” Ensign, Oct. 1985, 17).