Alma 17–22

Akik az Úr szőlőskertjében dolgoznak, azokat összeköti a közös „aratás” munkájából fakadó szeretet. Ezt a köteléket elmélyítik a hittel és a bizonysággal kapcsolatos közös élmények. L. Tom Perry elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megosztotta egy személyes élményét, amikor jó néhány évvel később újra találkozott első misszionárius-társával:

„Pár évvel ezelőtt történt ez meg velem, amikor felhívott a fiam, Lee. Azt mondta, hogy első misszionárius-társam ott van a környéken, és szeretne pár percet velem tölteni. […] Különleges élmény volt ismét együtt lenni, sok olyan év után, amikor nem láttuk egymást.

Misszionáriusokként lehetőségünk volt megnyitni egy új várost Ohióban a misszionáriusi munka számára. E feladat miatt tíz hónapon át együtt dolgozhattunk. Ő volt a trénerem, az első társam. […] Nehéz volt lépést tartanom vele, de ahogy együtt szolgáltunk, társakként közelebb kerültünk egymáshoz.

Társaságunk nem ért véget ezzel a tíz hónapos feladattal. Tombolt a második világháború, és amikor hazaértem, csak kevés időm maradt beilleszkedni, máris besoroztak katonának. A kiképzőtáborban töltött első vasárnapon elmentem egy UNSZ istentiszteletre. Hátulról megláttam egy fejet, amely nagyon ismerősnek tűnt. Első misszionárius-társamé volt. A következő két és fél év nagy részét együtt töltöttük.

Bár a katonai szolgálat során nagyon mások voltak a körülmények, megpróbáltuk folytatni a misszionáriusi szolgálat szokásait. Amilyen gyakran csak tudtunk, együtt imádkoztunk. Ha a körülmények lehetővé tették, közösen tanulmányoztuk a szentírásokat. […]

Mindkettőnket elválasztottak csoportvezetőnek, így újra lehetőségünk volt a szolgálatra és arra, hogy együtt tanítsuk Urunk és Szabadítónk dicső evangéliumát. Sikeresebbek voltunk a hadseregben, mint teljes idejű misszionáriusi szolgálatunkban. Miért? Mert tapasztalt visszatért misszionáriusok voltunk.

Első társammal való ezen találkozásom volt az utolsó alkalom, amikor vele lehettem. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és alig pár hónappal később meghalt. Csodálatos élmény volt közös misszióink felidézése és az, hogy aztán meséltünk egymásnak a misszionáriusi szolgálat utáni életünkről. Felidéztük szolgálatainkat püspökségekben, főtanácsokban, cövekelnökségekben, és természetesen dicsekedtünk egymásnak a gyermekeinkkel és az unokáinkkal. Amint ott ültünk, felvillanyozva az együttlét lehetőségétől, önkéntelenül is eszembe jutott Alma könyve 17. fejezetének beszámolója” (lásd Liahóna, 2002. jan. 88–90.).

Móziás fiai misszionáriusi felkészülésük elengedhetetlen részeként kutatták a szentírásokat. Hyrum Smithnek is azt tanácsolta az Úr, hogy először szavának elnyerésével készüljön fel a misszionáriusi szolgálatra (lásd T&Sz 11:21–22). A Prédikáljátok evangéliumomat misszionáriusi kézikönyv a hatékony evangéliumi tanulmányozás kulcsfontosságú összetevőiként kihangsúlyozza a Szentlélek keresésének és annak fontosságát, hogy legyen erős tanulás iránti vágyunk, és hogy váltsuk tettekre a tanultakat:

„Az evangélium tanulása akkor a leghatékonyabb, amikor a Szentlélek tanít téged. Az evangélium tanulását mindig azzal kezdd, hogy a Szentlélekért imádkozol, hogy segítsen tanulni! Tudást és meggyőződést hoz majd, ami megáldja az életedet, és lehetővé teszi, hogy te is megáldd mások életét. Jézus Krisztusba vetett hited gyarapodni fog. Jobban vágysz majd a bűnbánatra és a fejlődésre.

Az ilyen tanulás felkészít a szolgálatra, enyhülést hoz, megoldja a problémákat, és erőt ad a mindvégig kitartáshoz. A sikeres evangéliumi tanuláshoz vágyra és tettekre van szükség. »Mert aki szorgalmasan keres, az talál; és a Szentlélek hatalma által Isten rejtelmei feltárulnak neki, ezekben az időkben éppúgy, mint a régi időkben« (1 Nefi 10:19). Énóshoz hasonlóan, amikor az örök élet szavait éhezed, és hagyod, hogy ezek a szavak mélyen a szívedbe vésődjenek (lásd Énós 1:3), a Szentlélek nagyobb világosság és megértés felé nyitja meg az elmédet és szívedet.

Az evangélium tanulmányozása a kinyilatkoztatás elnyerésének is a folyamata (lásd Jákób 4:8)” ([2004], 18).

A Prédikáljátok evangéliumomat emellett azt javasolja, hogy szentírás-tanulmányozásod hatékonysága növelésének egyik módszereként használj szentírás-naplót. A szentírások tanulmányozása során felmerülő gondolataid és benyomásaid feljegyzése a személyes kinyilatkoztatás elnyerésének új és széles csatornáit nyithatja meg:

„A tanulmányi napló… segít[het] megérteni és tisztán látni a tanultakat, valamint emlékezni rájuk. Richard G. Scott elder azt tanította: »A gondosan feljegyzett tudás a szükség idején is tudás marad. A lelki szempontból érzékeny információt szent helyen kell tárolni, ami jelzi az Úr felé, hogy mennyire megbecsülitek. Az ilyen gyakorlat növeli annak valószínűségét, hogy további világosságban részesüljetek« (‘Acquiring Spiritual Knowledge,’ Ensign, Nov. 1993, 86). Tekintsd át tanulmányi naplódat, hogy felidézz lelki élményeket, új meglátásokra tegyél szert, és észrevedd növekedésedet!

Tanulmányi naplód lehet egy összefűzött napló, egy jegyzetfüzet vagy egy iratrendező. A tanulásodnak leginkább megfelelő módon jegyezd fel és rendszerezd gondolataidat és benyomásaidat! Fejlessz ki saját rendszert, mellyel könnyen megtalálod a fontos információkat a jövőben! Használd gyakran a tanultak áttekintésére, elérésére és alkalmazására! Tanulmányi naplódban készíts jegyzeteket és jegyezd fel a… benyomásokat” (X. oldal).

M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következő történettel szemléltette a böjt és az ima erejét az Úr szolgálatában: „Néhány évvel ezelőtt egy hithű megtért, George McLaughlin testvér, elhívást kapott, hogy egy kis 20 tagú gyülekezet felett elnököljön a Maine állambeli Farmingdale-ben. Alázatos ember volt, aki tejesautó-sofőrként kereste a kenyerét. Böjtölésén és őszinte imáján keresztül a Lélek megtanította neki, mit kell tennie neki és a gyülekezet tagjainak ahhoz, hogy területükön növekedhessen az egyház. Hatalmas hitén, állandó imáján és erőteljes példáján keresztül megtanította az egyháztagoknak, hogyan osszák meg az evangéliumot. Bámulatos történet ez – az egyik legnagyszerűbb misszionáriusi történet ebben az adományozási korszakban. Egyetlen év alatt 450 megtértet kereszteltek meg a gyülekezetben. A következő évben további 200 megtért volt” (lásd Liahóna, 2003. máj. 38–39.).

Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) minden egyháztagnak azt tanácsolta, hogy munkálkodjon és imádkozzon misszionáriusi lehetőségekért: „Minden egyháztag szívében fejlesszük ki azt a felismerést, hogy képesek másokkal megismertetni az igazságot! Hadd dolgozzon ezen! Nagy komolysággal imádkozzon erről!” (lásd Találjátok meg a bárányokat, és tápláljátok a juhokat. Liahóna, 1999. júl. 120.).

M. Russell Ballard elder arra biztatott minket, hogy imádkozzunk útmutatásért az Úr munkájának végzésében: „Az evangélium-megosztó otthonokban magunknak iránymutatásért, mások számára pedig fizikai és lelki jólétért imádkozunk. Imádkozunk azokért az emberekért, akiket a misszionáriusok tanítanak, az ismerőseinkért, valamint azokért, akik nem a hitünkhöz tartoznak. Alma idejében az evangélium-megosztó otthonokban az emberek csatlakoztak egymáshoz »böjtben és buzgó imádkozásban azok lelkének jólétéért, akik nem ismerték Istent« (Alma 6:6)” (lásd Liahóna, 2006. máj. 85.).

Ammon és fivérei megtanultak békében élni a lámánitákkal, mielőtt megoszthatták volna velük az evangéliumot. M. Russell Ballard elder felvetett három fontos dolgot, amit megtehetünk azért, hogy jobb szomszédai legyünk azoknak, akik nem a mi hitünkön vannak:

„Először is, ismerjük meg a szomszédainkat! Ismerjük meg családjukat, munkájukat, nézeteiket! Járjunk össze egymással, ha ők is akarják, úgy, hogy közben ne legyünk erőszakosak és ne legyenek hátsó szándékaink! A barátság soha ne alakuljon ki egyéb cél érdekében; a barátság maga legyen a cél! […]

Törekedjünk kölcsönös bizalomra épülő és egymást megértő, tartalmas kapcsolatokra különböző családi hátterű és más vallású emberekkel!

Másodszor: úgy vélem, helyes volna, ha kivennénk pár kifejezést a szókincsünkből. Például azt, hogy nem egyháztag és nem mormon. Az ilyen kifejezések lekicsinylők, sőt, lealacsonyítók lehetnek. Én személy szerint nem tartom magamat »nem katolikusnak«, vagy »nem zsidónak«. Keresztény vagyok. Tagja Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának. Jobban szeretem, ha az alapján azonosítanak, aki és ami vagyok, nem pedig az alapján, ami nem vagyok. Terjesszük ki ugyanezt az udvarias gesztust azokra, akik közöttünk élnek! Ha általános kifejezés használatára van szükség, akkor a legtöbb esetben elboldogulhatunk a »felebarátok« szóval.

Harmadszor pedig: ha szomszédaitok idegesek vagy feszültek lesznek, mert nem értenek egyet Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházával, vagy néhány erkölcsi vonatkozású, általunk támogatott törvénnyel, ne javasoljátok nekik – még viccesen sem –, hogy akkor talán fontolóra vehetnék az elköltözést. Nem is értem, egyházunk bármely tagjának hogy juthat egyáltalán eszébe ilyesmi! Pionír őseinket egyik helyről a másikra űzték tudatlan és türelmetlen szomszédaik. Rendkívüli nehézségekben és üldöztetésben volt részük, mert másképp gondolkoztak, cselekedtek, és másban hittek, mint a többiek. Ha mást nem is tanulunk a történelmünkből, annyit akkor is le kell szűrnünk, hogy tisztelnünk kell minden ember békés együttéléshez való jogát” (lásd Liahóna, 2002. jan. 42.).

L. Tom Perry elder szemléltette, példánk hogyan vezethet másokat közelebb az Úrhoz:

„A tizenkilenc éves misszionárius… soha nem fogja elfelejteni a missziója területén töltött első napját, mert az nagyszerű leckét tanított neki arról, hogyan használja tehetségeit az evangélium tanítására.

Idősebb társával együtt azt a feladatot kapták, hogy nyissanak meg egy új, a misszió központjától távolabb eső várost. Amikor ebbe a városba érkezve az utcán sétáltak, elhaladtak egy egyházi épület mellett, ahol a lelkész kint állt a kapuban. Amikor elmentek mellette, a lelkész bement és egész gyülekezetét kihívta az utcára. Nyomába eredtek a misszionáriusoknak, gúnyneveket kiabáltak rájuk; aztán erőszakosabbá váltak, és kővel kezdték dobálni őket.

A fiatal eldert igencsak felizgatta ez az élmény – első nap a misszió területén, és máris megkövezik, gondolta. Aztán egy nagy kő hirtelen a háta közepén találta, és érzései haragra váltottak. Missziója előtt igen jó baseball dobójátékos volt, és mivel elöntötte a düh, sarkon fordult, felvette a földről az első követ, felvette jellegzetes dobóállását, és már épp eldobta volna a követ a tömegbe, amikor hirtelen ráeszmélt, miért is van ott. Nem azért küldték erre a nagy utra Brazíliába, hogy köveket hajigáljon az emberek közé; azért jött, hogy az evangéliumot tanítsa nekik. Igen ám, de akkor mihez kezdjen a kezében ezzel a kővel? Ha a földre ejti, akkor azt a gyengeség jelének veszik, és valószínűleg tovább folytatják a dobálást. A tömegbe azonban nem dobhatta. Ekkor meglátott egy távolabb álló telefonpóznát. Ezzel megmentheti a helyzetet! Lendületet vett, majd a telefonpózna felé dobta a követ, pontosan a közepébe találva.

A tömegben az emberek tettek néhány lépést hátrafelé. Egy pillanat alatt felismerték, hogy a kővel bármelyiküket szemközt dobhatta volna. Megváltozott a hangulat, már nem a misszionáriusokra dobáltak köveket, hanem a telefonpóznára. Ezután ha az elder kiment az utcára, mindig kihívták egy kődobáló versenyre. A kődobáló versenyek evangéliumi beszélgetésekhez vezettek, azok pedig megtérésekhez, majd az egyház egyik gyülekezetének megalapításához ebben a közösségben” (“Prophecies, Visions, and Dreams,” in 1979 Devotional Speeches of the Year [1980], 3).

Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből kifejtette, hogyan enyhítheti meg a szíveket és eredményezhet csodát a világi szolgálat:

„Amikor a többi szolga bizonyítékot szolgáltatott Ammon tettéről, Lamóni király azt kérdezte: »Hol van«? Mire azt felelték: »Ó, hát az istállóban. A legkisebb dolgokat is rendre megteszi azért, hogy szolgáljon téged« (lásd Alma 18:8–9).

Hát nem fura? Elhívást kapott a szabadulás tanainak tanítására, mégis az istállóban volt. Mit gondoltok, nem imádkoznia és böjtölnie kellett volna, na meg a tanítási tervét csiszolgatnia? Nem, az istállóban volt.

Lamóni király abban a hitben nőtt fel, hogy van Isten, de bármit tesz is a király, az úgy helyes. Konkrétan olyan hamis tanokat is tanítottak neki, amelyek bizonyára érzéketlenné tették a bűntudatra. De talán emlékeztek rá, hogy amikor meghallotta, hol van Ammon, bűntudat fogta el, attól való félelem, hogy rosszat tett, amikor megölte a szolgáit (lásd Alma 18:5). […]

Korábban mindig is arra összpontosítottam, mennyire bele volt zavarodva Lamóni a tanaiba, és nem láttam meg a csodát. A csoda pedig abból állt, hogy egy emberben lelki szükséglet támadt, hogy tanítani lehessen neki Jézus Krisztus evangéliumát. Megtört a szíve. Bűntudatot érzett. És mindez Ammon világi cselekedeteiből eredt. […]

Soha, de soha ne becsüljétek alá az általatok szolgált emberekért végzett világi dolgok lelki értékét!

[…] Legyetek a szolgáik, és megszeretitek őket! Ők pedig érezni fogják a szereteteteket. Ami pedig még ennél is fontosabb, érezni fogják Isten szeretetét” (“The Book of Mormon Will Change Your Life,” Ensign, Feb. 2004, 13–14).

Sok egyháztagot aggaszt, hogy nem tudja, hogyan kezdjen evangéliumi beszélgetéseket. Ammon úgy közelítette meg a dolgot, hogy Istenbe vetett hitéről kérdezgette Lamónit. Mások azt találják természetesnek, hogy egyszerűen csak beszélni kezdenek barátaiknak az „egyházi életükről”. M. Russell Ballard elder értékes tanácsot adott arról, hogyan kezdjünk evangéliumi beszélgetéseket a barátainkkal:

Kép

Ammon prédikál

Jerry Thompson, © IRI

„Az evangélium-megosztó otthon megteremtése nem jelenti azt, hogy rengeteg időt kell majd szánnunk arra, hogy olyan barátokat szerezzünk és olyanokkal tartsuk fenn a kapcsolatot, akikkel megoszthatjuk az evangéliumot. Ezek a barátok természetes módon bukkannak majd fel az életünkben; és ha kezdettől fogva nyíltan beszélünk az egyháztagságunkról, akkor könnyedén bele tudjuk vinni kapcsolatunkba az evangéliumi beszélgetéseket, és csak kicsi lesz annak kockázata, hogy félreértenek bennünket. A barátaink és az ismerőseink elfogadják, hogy ez hozzánk tartozik, és bátran tesznek majd fel kérdéseket. […]

Egy franciaországi nőtestvértől megkérdezték, hogy mi a sikere titka. Ezt válaszolta: »Egyszerűen megosztom az örömömet. Mindenkivel úgy bánok, mintha már az egyház tagja lenne. Ha sorban állok és elkezdek valakivel beszélgetni, megosztom vele, mennyire élveztem a vasárnapi egyházi gyűléseket. Amikor a munkatársaim megkédezik, hogy „Mit csináltál a hétvégén?”, nem ugrok rögtön a szombat estéről a hétfő reggelre. Megosztom velük, hogy elmentem istentiszteletre, hogy mit hallottam ott, valamint a szentekkel való élményeimet. Beszélek arról, hogy hogyan élek, gondolkodom és érzek«” (lásd Liahóna, 2006. máj. 86.).

Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Loren C. Dunn elder (1930–2001) beszélt róla, milyen fontos tiszteletet mutatni mások hitelvei iránt, és közös alapra építeni: „Manapság az összetűzések, a széthúzás, a véleménykülönbségek, a vádak, a viszontvádak és a nézeteltérések idejét éljük. Talán az eddigieknél méginkább magunkba kell tekintenünk, és hagynunk kell, hogy a jószívűséggel és megbocsátással fűszerezett kölcsönös megbecsülés tulajdonsága legyen hatással cselekedeteinkre; hogy ellenszenv nélkül tudjunk eltérő állásponton lenni; hogy hangunkat lehalkítva közös alapra építsünk annak felismerésével, hogy miután elvonult a vihar, akkor is együtt kell majd élnünk a másikkal” (in Conference Report, Apr. 1991, 109; vagy Ensign, May 1991, 82).

Amikor Ammon tanítani kezdte Lamóni királyt, először azt kérdezte tőle: „Hiszed-e, hogy van Isten?” (Alma 18:24). Amikor Ammon megtudta, hogy Lamóni a Nagy Lélekben hisz, így tett bizonyságot: „Ő az Isten” (Alma 18:28). A szó szoros értelmében Isten nem egy „nagy lélek”. Ammon azonban távolabbra tekintett, és inkább arra összpontosított, hogy mindketten hisznek egy Legfelsőbb Lényben, majd innen kezdte el tanítani. Lamóninak a Teremtőbe vetett alapvető hitéből kiindulva olyan örök igazságokat tanított neki, amelyek megvilágosították elméjét (lásd Alma 19:6).

Gordon B. Hinckley elnök kifejtette, hogyan építsünk mi is a mások által már birtokolt jóra: „A szeretet szellemében azt mondjuk, hozzátok magatokkal mindazt a jóságot és igazságot, amivel már rendelkeztek, bármilyen forrásból is kaptátok és jöjjetek, nézzétek meg, hozzátehetünk-e mi is valamit! Ezt a felhívást intézem minden férfihoz és nőhöz, legyenek bárhol is” (lásd Liahóna, 2002. nov. 81.).

Amikor Ammon Lamónit tanította, „a világ teremtésénél… kezdte”, majd az ember bukásáról tanított (Alma 18:36); végül pedig „kifejtette nekik [a királynak és szolgáinak] a megváltás tervét”, különös tekintettel a „Krisztus eljövetelét illető” dolgokra (Alma 18:39). Áron is a szabadulás tervének ezeket a fontos alapvető tantételeit tanította Lamóni apjának (lásd Alma 22:12–14). A teremtés, a bukás és az engesztelés valóságának megismerése által meg tudjuk érteni, hol a helyünk a halandóságban és lehetőségeinket az örökkévalóságban.

Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából ezeket az alapvető tanokat – a teremtést, a bukást és az engesztelést – az „örökkévalóság három oszlopának” nevezte, és „az egész örökkévalóságban bekövetkezett események legnagyszerűbbjeinek”. Azt mondta:

„Ha meg tudjuk érteni őket, akkor az örökkévalóság tervének minden részlete helyére kerül, és olyan helyzetbe kerülünk, ahol ki tudjuk munkálni a szabadulásunkat. […]

Minden ennek a háromnak az alapzatán nyugszik. Akár csak egyikük nélkül is minden elveszítené a célját és a jelentését, és semmivé válnának az Istenség tervei és szándékai” (“The Three Pillars of Eternity,” in Brigham Young University 1981 Firesides and Devotional Speeches [1981], 27).

Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, miért alapvető fontosságú minden egyes összetevő: „A tervhez szükség volt a teremtésre, az viszont szükségessé tette mind a bukást, mind pedig az engesztelést. Ez a terv három alapvető összetevője. A paradicsomi bolygó teremtése Istentől ered. Ádám bukásával érkezett a világba halandóság és halál. Jézus Krisztus engesztelése adta meg a halhatatlanságot és az örök élet lehetőségét. A teremtés, a bukás és az engesztelés sokkal korábban el lett tervezve, mintsem elkezdődött volna a teremtés valós munkája” (lásd Liahóna, 2000. júl. 102.).

Ammon és Áron segített Lamóninak és atyjának megérteni, mily nagyon szükségük van életükben Krisztus megváltására. Ha megértjük, hogy Krisztustól függünk, az megtéréshez vezet. Lamóni és atyja is tudatára ébredt bukott természetének és annak, hogy segítségre van szüksége. Megtudták, hogy csakis a Krisztus által véghezvitt engesztelésen keresztül remélhetnek megváltást.

Kép

Lamóni király betegágyon

Walter Rane, az Egyháztörténeti és Művészeti Múzeum jóvoltából

Lásd Ezra Taft Benson elnök kijelentését a Móziás 27:25 szövegmagyarázatában (lásd 167–168. oldal).

A feljegyzés kijelenti, hogy Áron és társai egy „makacsabb és merevnyakúbb nép” között szolgáltak (Alma 20:30). Tapasztalataik hasonlóak mindazok tapasztalatához, akik olyanokat próbálnak tanítani, akiket vagy nem érdekel az evangélium, vagy ellenségesek azzal szemben. Henry B. Eyring elnök elmagyarázta, miért kell mégis megpróbálnunk, hogy minden lelket elérjünk:

„Miért kellene nekem az evangéliumról beszélnem azoknak, akik elégedettek? Milyen veszély leselkedik rájuk vagy rám, ha nem teszek és mondok semmit?

Nos, a veszélyt nehéz észrevenni, de attól az még valóságos. Számukra ugyanúgy, mint a mi számunkra. Például az eljövendő világban egyszer majd mindenki, akivel itt találkoztatok, tudni fogja azt, amit ti most. Tudni fogják, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy örökre együtt éljünk családunkkal Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus jelenlétében. Ez pedig az, ha úgy döntünk, hogy belépünk a kapun, megkeresztelkedve egy olyan ember keze által, akit Istent hatalmazott fel arra, hogy ezt megtegye. Tudni fogják, hogy a családok csak akkor lehetnek örökre együtt, ha elfogadják és betartják a szent szövetségeket, melyeket Isten templomaiban kínálnak fel számukra itt a földön. Az is nyilvánvaló lesz előttük, hogy ti tudtátok mindezt. És emlékezni fognak rá, vajon felajánlottátok-e nekik azt, amit azelőtt valaki felajánlott nektek” (lásd Liahóna, 1999. jan. 38.).

Lamóni atyjához hasonlóan nekünk is hajlandónak kell lennünk minden dolog feláldozására azért, hogy Istentől szülessünk. A Lectures on Faith című könyv megtanítja nekünk, milyen fontos örök fejlődésünkben az áldozathozatal: „Figyeljük meg, hogy az a vallás, amely nem követeli meg minden dolog feláldozását, soha nem rendelkezik elegendő erővel az élethez és a szabaduláshoz szükséges hit kifejlesztéséhez; mert az ember létezésének kezdete óta minden földi dolog feláldozása nélkül soha nem volt elnyerhető az élet és a szabadulás birtoklásához szükséges hit. Isten elrendelte, hogy az ember ezen és csak ezen áldozathozatal által élvezhet örök életet; és az emberek csakis minden földi dolog feláldozásának eszközén keresztül tudhatják az emberek igazán, hogy megteszik azokat a dolgokat, amelyek Istennek igencsak kedvére valók. Ha valaki mindenét feláldozza az igazságért, még életét sem tartva vissza, és Isten előtt hisz abban, hogy elhívást kapott erre az áldozathozatalra, mert az Ő akaratának megtételére törekszik, akkor egészen biztosan tudhatja, hogy Isten mindig is elfogadja az áldozatát és a felajánlását, és nem keresi hiábavalóan az Ő orcáját. Ilyen körülmények között aztán övé lehet az az örök élet megragadásához szükséges hit” ([1985], 69).

Míg a Hetveneknél szolgált, Alexander B. Morrison elder tanított azokról az áldozatokról, amelyeket meg kell hoznunk, hogy Krisztushoz jöjjünk:

„Nevének magunkra vétele azt jelenti, hogy készen állunk megtenni mindazt, amit kér tőlünk.

Valaki azt mondta, hogy a keresztény élet ára napjainkban is ugyanaz, mint mindig: egyszerűen odaadunk mindent, amink van, semmit nem tartva vissza, és minden bűnünkkel felhagyunk, hogy megismerjük Őt (lásd Alma 22:18). Amikor tunyaság, közömbösség vagy gonoszság miatt nem felelünk meg ennek a normának; amikor gonoszak, irigyek, önzők, érzékiek vagy felszínesek vagyunk, akkor bizonyos értelemben újra megfeszítjük Őt. Amikor pedig következetesen megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból, amikor törődünk másokkal, gondoskodunk másokról, amikor szeretettel győzzük le az önzést, amikor mások jólétét a magunké elé helyezzük, amikor viseljük egymás terheit és gyászolunk »azokkal, akik gyászolnak«, amikor megvigasztaljuk »azokat, akik vigasztalásra szorulnak«, és Isten tanújaként állunk »mindig és mindenben, és minden helyen« (Móziás 18:8–9), akkor tiszteljük Őt, akkor merítünk az erejéből, akkor méginkább hasonlóvá válunk Őhozzá, egyre »több világosságot« kapva, »a tökéletes napig« (T&Sz 50:24)” (lásd Liahóna, 2000. jan. 31–32.).