Móziás 4–8

Benjámin király népe úgy tekintett magára, „mint akik kevesebbek a föld poránál”. Ez a kifejezés annak tényére világít rá, hogy a föld pora engedelmeskedik Isten parancsainak (lásd Hélamán 12:7–8), azonban Isten gyermekei nem mindig engedelmeskedtek parancsainak. Felismerték, hogy teljes mértékben Istentől függnek, hogy az embernek mindenért Istenre kell hagyatkoznia: életéért és lehelletéért, ételéért és az étel megtermelésének képességéért, egészségéért és erejéért, szabadulásáért és örök életéért. Isten és az engesztelés nélkül nagyon is valóságos értelemben semmi az ember. Az alázatosság abból ered, hogy felismerjük az Úrtól való függésünket. Nagyságunk kulcsát annak észben tartása jelenti, hogy Krisztus és engesztelése nélkül semmik vagyunk. Jákób tanítása szerint, ha nem lenne engesztelés, akkor soha többé nem élnénk újra, és az ördög angyalaivá válnánk (lásd 2 Nefi 9:7–9).

Benjámin király népe felismerte, hogy sajátjukat meghaladó erőre van szükségük bűnös állapotuk legyőzéséhez. Irgalomért imádkoztak, és kérték, hogy Mennyei Atyjuk „élj[en] Krisztus engesztelő vérével” (Móziás 4:2), hogy bocsánatot nyerhessenek a bűneikre. Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke megtanította, hogyan gyógyíthat ki minket az engesztelés a hibáinkból:

„Mindannyian követünk el hibákat. Időnként oly módon ártunk magunknak és sebesítünk meg másokat, hogy azt egyedül nem tudjuk helyrehozni. Eltörünk olyan dolgokat, amiket egyedül nem tudunk megragasztani. Természetünkből adódóan bűntudatot, megalázottságot és szenvedést érzünk tehát, amit egyedül nem tudunk gyógyítani. Ekkor siet segítségünkre az engesztelés gyógyító hatalma. […]

Ha Krisztus nem vitte volna véghez az engesztelését, akkor összeadódnának a hibákért kapott büntetések. Az élet reménytelen lenne. Ám Ő kész volt áldozatot hozni azért, hogy meg lehessen váltani minket. […]

Még meg is tarthatjuk bűneink bocsánatát [lásd Móziás 4:12]! Az alámerítéssel történő keresztelés bűneink bocsánatára való. Ez a szövetség minden héten megújítható az úrvacsoravétel által [lásd T&Sz 27:2].

Az engesztelés gyakorlati, személyes, mindennapi értékkel bír – alkalmazzátok az életetekben! Már az is működésbe hozhatja, ha egyszerűen elmondunk egy imát. Ezt követően sem lesztek mentesek a gondoktól és a hibáktól, de bűnbánat által eltörölhetitek a bűntudatot, és béke lehet bennetek” (lásd Liahóna, 2001. júl. 27.).

Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából bizonyságot tett róla, hogy a lelkiismeret békéje őszinte bűnbánatból és igazlelkű életből ered:

„Isten azt szeretné, ha minden egyes gyermeke élvezhetné a nyugodt lelkiismeret mindent felülmúló áldását [lásd Móziás 4:2–3]. A békés lelkiismeret mentességet nyújt a gyötrelemtől, a bánattól, a bűntudattól, a szégyentől és az önvádtól. Alapot nyújt a boldogsághoz. […]

Azáltal nyerhetjük vissza nyugodt lelkiismeretünket, hogy megbánjuk vétkeinket, melyek benső háborgásunkat okozzák. […]

A vétek vagy bűn általi törvényszegésből fakadó megbántott lelkismeret lelki és szívbéli gyötrelmet okoz. Mivel Örökkévaló Atyánk tudta, hogy Egyszülöttjén, Jézus Krisztuson kívül minden lélekgyermeke akarva vagy akaratlanul meg fogja szegni törvényeit, módot adott az ilyen tettek következményeinek helyrehozatalára. Akár nagy, akár kicsi legyen is a bűnünk, a megoldás mindig ugyanaz: teljes bűnbánat a Jézus Krisztusba és engesztelésébe vetett hit által, parancsolatai iránti engedelmességgel” (lásd Liahóna, 2004. nov. 15–16.).

Boyd K. Packer elnök a megbocsátás elnyeréséig tartó kitartásra biztatta azokat, akik bűnbánat által a lelkiismeret békéjére törekednek:

„Az evangélium arra tanít minket, hogy bűnbánat által kaphatunk megnyugvást a gyötrelemtől és a bűntudattól. Azon kevesek kivételével, akik a teljesség ismerete után a kárhozat felé fordultak, nincs olyan szokás, szenvedély, bűn vagy vétek, amelyre ne vonatkozna a teljes megbocsátás ígérete. […]

A megbocsátás e nagyszerű reggele talán nem köszönt be rögtön. Ha elsőre kudarcot vallotok, ne adjátok fel! A bűnbánat legnehezebb része az, hogy megbocsássatok magatoknak. Az elkeseredés részét képezi ennek a próbának. Ne adjátok fel! El fog jönni az a fényes reggel.

Akkor újra életetekbe jő »az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad« [Filippibeliek 4:7]. Akkor Őhozzá hasonlóan ti sem fogtok többé emlékezni a bűneitekre. Honnan fogjátok ezt tudni? Tudni fogjátok! [lásd Móziás 4:1–3]” (in Conference Report, Oct. 1995, 22, 24; vagy Ensign, Nov. 1995, 19–20).

James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből bizonyságot tett róla, hogy minden utolsó napi szentnek tanulmányoznia kell az engesztelést és el kell fogadnia azt:

„Szeretett testvéreim és barátaim! Ma reggel azért járulok alázatosan ide, ehhez a pulpitushoz, mert a világ történelmének legnagyszerűbb eseményéről szeretnék beszélni, amely nem más, mint Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus semmihez nem fogható engesztelése. Ez volt a valaha is megtörtént legpáratlanabb tett, s ezzel együtt ezt a legnehezebb megérteni.

Az ok, amiért mindent meg szeretnék tanulni az engesztelésről, amit csak lehet, részben önző: szabadulásunk attól függ, mennyire hiszünk az engesztelésben és mennyire fogadjuk el azt [lásd Móziás 4:6–7]. Ilyentén való elfogadásához folyamatosan törekednünk kell annak teljesebb megértésére. Az engesztelés előbbre visz a tanulás halandó iskolájában azzal, hogy lehetővé teszi természetünk tökéletesítését [lásd Moróni 10:32]. Mindannyian követtünk el bűnöket, és bűnbánatot kell tartanunk ahhoz, hogy teljes mértékben megfizessük a tartozás ránk eső részét. Ha őszinte bűnbánatot tartunk, a Szabadító nagyszerű engesztelése megfizeti a tartozás fennmaradó részét [lásd 2 Nefi 25:23]” (lásd Liahóna, 2002. jan. 19.).

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanácsolta nekünk, hogy bűneink bocsánatának megtartása végett gyakran és rendszeresen tartsunk bűnbánatot: „Benjámin király nagy hangsúlyt fektetett bűneink bocsánatának megtartására (lásd Móziás 4:26). Az egyházban nem nagyon elmélkedünk erről a felvetésről. Többet kellene gondolnunk rá. A megtartás nyilvánvalóan attól függ, mennyire rendszeres a bűnbánatunk. Az egyházban joggal aggódunk új tagjaink megtartása miatt, azonban a bocsánat megtartása miatt méginkább aggódnunk kellene” (“King Benjamin’s Sermon: A Manual for Discipleship,” in John W. Welch and Stephen D. Ricks, eds., King Benjamin’s Speech: “That Ye May Learn Wisdom” [1998], 16).

Benjámin király tanított a család fontosságáról és arról, hogy igazlelkű szülőkre van szükség. A mai próféták is bizonyságot tesznek arról, hogy az Úr megparancsolja hű tanítványainak, hogy gyermekeiket igazlelkűségben neveljék és evangéliumi tantételekre tanítsák: „A szülők szent kötelessége, hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék, gondoskodjanak fizikai és lelki szükségleteikről, arra tanítsák őket, hogy szeressék és szolgálják egymást, [és] betartsák Isten parancsolatait” (A család: Kiáltvány a világhoz. Liahóna, 2010. nov. 129.).

A szülők gyermekeik tanításáért viselt felelősségének mai tanújaként Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megnevezett jó néhány olyan szentírást, amely segít a szülőknek szerepkörük megértésében: „A szentírások arra vezérlik a szülőket, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitet, a bűnbánatot, a keresztelést és a Szentlélek ajándékát tanítsák [lásd Moróni 8:10]. A szülők tanítsák a szabadulás tervét [lásd Mózes 6:58–62] és az Isten parancsolatai szerinti élet fontosságát [lásd 3 Mózes 10:11; 5 Mózes 6:7; Móziás 4:14]. Máskülönben gyermekeik Isten megváltó és szabadító törvénye ismeretének hiányában szenvedni fognak [lásd 2 Nefi 2:26]. A szülők példájukkal azt is mutassák meg, hogyan ajánlják fel életüket – idejüket, képességeiket, tizedüket és javaikat [lásd Móziás 4:21–26; 18:27; Alma 1:27] az egyház és Isten királyságának megalapítására a földön [lásd JSF, Máté 6:38]. Ha így élnek, az szó szerint meg fogja áldani utódaikat” (lásd Liahóna, 2002. jan. 82.).

Benjámin király emlékeztetett minket, hogy mindannyian koldusok vagyunk Isten előtt, és irgalmasaknak kell lennünk másokkal szemben, ha mi is irgalmat várunk. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) is azt tanácsolta nekünk, hogy tekintsünk könyörületességgel másokra:

„Legyünk irgalmasabbak! Vessük ki életünkből a fennhéjázást, az önhittséget és az önzést! Legyünk irgalmasabbak, gyengédebbek, töltsön el minket a béketűrés és a türelem, és legyünk nagyobb tisztelettel egymás iránt! Ezt téve példánk arra késztet majd másokat, hogy legyenek irgalmasabbak, és méginkább jogot formálhatunk majd Isten irgalmára, aki szereteténél fogva nagylelkű lesz velünk.

»Mert íme, nem vagyunk-e mindannyian koldusok?« [Móziás 4:19]

– tette fel a kérdést Benjámin király. Ehhez hozzáfűzöm, hogy a Mester hatalma és szava is biztos. Be fogja tartani azoknak tett ígéretét, akik könyörületesek. »Boldogok [áldottak] az irgalmasok: mert ők irgalmassátok nyernek« (Máté 5:7).

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk számára el fog jönni az idő, amikor betegség, gyengeség, szegénység vagy elnyomás, illetve ember vagy természet által ránk mért csapás miatt irgalomra áhítozunk. És ha életünk során irgalmat adtunk másoknak, akkor mi magunk is meg fogjuk kapni azt” (in Conference Report, Apr. 1990, 89; vagy Ensign, May 1990, 70).

Neal A. Maxwell elder rámutatott, hogy korlátozott az időnk és az energiánk, ezért a legfontosabbra kell összpontosítanunk:

„Ha gyorsabban futunk annál, amire képesek vagyunk, elveszítjük a hatékonyságunkat és el is fáradunk. […]

Irodám falán kint van Anne Morrow Lindbergh egyik bölcs és hasznos emlékezetője az élet egyik valós tényére. Az áll rajta: »Nem fér bele életembe mindazon emberek igényeinek teljesítése, akik megdobbantják a szívem.« Ez mindannyiunk számára jó tanács, nem a kötelességek elhanyagolásának mentségeként, hanem hogy bölcsek legyünk abban, ahogy az iramot diktáljuk, és hogy megfelelő minőségre van szükség a kapcsolatainkban” (Deposition of a Disciple [1976], 58).

Robert D. Hales elder a Tizenkét Apostol Kvórumából elmagyarázta a folyamatot, amiként megtapasztalhatjuk a szívbéli változást: „Mihelyst tanúságot nyerünk a Szentlélektől, bizonyságunk megerősödik a tanulás, az ima és az evangélium szerinti élet által. Növekvő bizonyságunk erősíti hitünket Jézus Krisztusban és a boldogságunkra alkotott tervében. Késztetést érzünk arra, hogy bűnbánatot tartsunk és betartsuk a parancsolatokat, ami – a szív hatalmas változásával – a megtérésünkhöz vezet. Megtérésünk pedig isteni megbocsátást, gyógyulást és örömöt eredményez, illetve a vágyat, hogy másokkal is megosszuk bizonyságunkat” (Liahóna, 2003. nov. 30.).

Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) elmagyarázta, miként tarthatjuk Jézus Krisztust atyánknak:

„Nem követünk el hibát, ha Atyánkként beszélünk Jézus Krisztusról, mert lelkileg ő nemzett minket. Nem kérdéses, hogy ő egyesíti a lelket és a testet, amikor minden élő számára lehetővé teszi a feltámadást. Nem követünk el hibát, ha Istenünkként, Atyánkként, de Isten Fiaként is beszélünk Szabadítónkról, mert ő minden felhatalmazást megkapott. Jézus kijelentette, hogy az Atya minden felhatalmazást reá ruházott, tehát számunkra Atya lett. Ezen felül pedig a feltámadásban lelkileg ő nemzett minket. […]

Az ő fiai és leányai vagyunk. Atya számunkra, mert a lélek és a test egyesítésével nemzett és mentett meg minket a haláltól. Vajon nem atya-e az, aki életet ad?” (“The Fatherhood of Christ” [unpublished address to seminary and institute of religion personnel, Brigham Young University, July 17, 1962], 5–6).

Lásd a Móziás 15:1–7 szövegmagyarázatát (154. oldal).

Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából elmélyítette azt, amit Jézus Krisztus nevének magunkra vételéről tudunk:

„Látjuk, hogy amikor nevében megkeresztelkedünk, amikor egyházához tartozunk és kifejezésre juttatjuk belé vetett hitünket, és amikor királyságának munkáját végezzük, akkor magunkra vesszük Krisztus nevét.

Más jelentései is vannak azonban ennek, olyan mélyebb értelmű jelentések, amelyeket az egyház érettebb tagjainak meg kell érteniük és át kell gondolniuk, amikor az úrvacsorából vesznek.

Fontos, hogy amikor az úrvacsorából veszünk, nem arról teszünk tanúbizonyságot, hogy magunkra vesszük Jézus Krisztus nevét. Arról teszünk tanúbizonyságot, hogy készek vagyunk ennek megtételére. (Lásd T&Sz 20:77.) Annak ténye, hogy csak a hajlandóságunkról teszünk tanúbizonyságot, azt sugallja, hogy valaminek még meg kell történnie, mielőtt a leglényegibb értelmezésben valóban magunkra vennénk ezt a szent nevet. […]

Azt, hogy készen állunk magunkra venni Jézus Krisztus nevét, érthetjük úgy, hogy készen állunk magunkra venni Jézus Krisztus felhatalmazását. E jelentés értelmében az úrvacsoravétellel tanúbizonyságot teszünk arról, hogy hajlandóak vagyunk a templom szent szertartásaiban való részvételre, és a Szabadító neve és felhatalmazása által rendelkezésre álló legmagasabb áldások elnyerésére, amikor Ő úgy dönt, hogy reánk ruházza ezeket.

A hajlandóságunk, hogy Jézus Krisztus nevét magunkra vesszük, megerősíti azon elkötelezettségünket, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy azok közé számláltassunk, akiket Ő az utolsó napon kiválaszt arra, hogy a jobbján álljanak, és az Ő nevén szólíttassanak. E szent értelemben, a tanúbizonyságunk arról, hogy hajlandók vagyunk Jézus Krisztus nevét magunkra venni, képezi azon nyilatkozatunkat, hogy jelöljük magunkat a celesztiális királyságban való felmagasztosulásra. A felmagasztosulás az örök élet, »Isten minden ajándéka közül a legnagyobb« (T&Sz 14:7)” (in Conference Report, Apr. 1985, 102–3, 105; vagy Ensign, May 1985, 80–81, 83).

Az Úr hangja felismerésének és követésének megtanulása elengedhetetlen a lelki fejlődésünkhöz. M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy Isten elvárja tőlünk, hogy ebben az életben meghalljuk és ismerjük a hangját: „Amikor véget ér a szolgálatom, az Úr szemében egyik általam elmondott beszéd sem lesz igazán fontos. Az viszont fontos lesz neki, hogy meghallottam a hangját és késztetései szerint cselekedtem” (“Respond to the Prompting of the Spirit” [an evening with Elder M. Russell Ballard, Jan. 8, 1988], 4, www.ldsces.org).

Benjámin király apja után nevezte el a fiát. Benjámin király apjára tehát utalhatunk I. Móziásként, Benjámin király fiára pedig II. Móziásként. I. Móziás volt az, akinek megparancsolta az Úr, hogy a nefiták gonoszsága miatt vegye azokat, akik hajlandóak követni őt, és menjenek el Nefi földjéről a vadonba (see Omni 1:12). Móziás könyve azonban II. Móziásról kapta nevét; ő az, aki a feljegyzést vezette.

A Móziás 7–8 történelmi közegének megértéséhez hasznos átnézni az Omni 1:27–30 eseményeit, valamint a Móziás 7–8 fejezetösszefoglalóit. Ezekben szó esik Zarahemla földje népének vezetőiről (I. Móziás, Benjámin király és II. Móziás), valamint Lehi-Nefi földjének királyairól (Zeniff, Noé és Limhi). Ezenkívül utalnak különböző népcsoportok Zarahemla városa és Zeniff Lehi-Nefi földjén lévő települése közötti útjaira. E vándorlások jobb megértése végett tanulmányozd a mellékelt térképet!

Joseph Fielding Smith elnök a következő történelmi áttekintést adta a Mormon könyvében említett „fordító eszközökről”:

„Móziás király birtokolt két követ, »melyek egy ív két szegélyére voltak erősítve« [Móziás 28:13], és ezeket »fordító eszközöknek« hívták a nefiták; ezekkel fordították le a járedita feljegyzést [Móziás 28:11–14], és ezeket nemzedékről nemzedékre továbbadták, nyelvek fordításának céljából. A feljegyzések nem árulják el nekünk, hogyan került ez a »két kő«, az Urim és a Tummim, Móziás birtokába, csak azt mondják, hogy »Istentől való ajándék« [Móziás 21:28] volt. Móziásnál már azt megelőzően ott volt ez az »ajándék«, vagyis az Urim és a Tummim, mielőtt Limhi népe felfedezte volna Ether feljegyzését. Lehet, hogy akkor kapta őket Móziás, amikor hozzá vitték a »nagy követ« rajta a bevésésekkel, amit »Isten ajándéka és hatalma által« lefordított [Omni 1:20–21]. Lehet, hogy ő kapta őket, vagy valamelyik korábbi prófétának adattak, ahogyan azokat Járed fivére is kapta – az Úrtól.

A Mormon könyve következő kijelentéseiből nyilvánvalónak tűnik, hogy a Járed fivérének adott Urim és Tummim, vagyis két kő volt az, ami Móziás birtokában volt:

Járed fivére parancsot kapott, hogy pecsételje le azon látomásról szóló írásait, amelyet Krisztus neki való megjelenésekor kapott, és így népe ne olvashassa el azokat. Ez a látomás olyan nyelven íródott, amely össze lett zavarva, mert Krisztus feltámadásáig nem szabadott előkerülnie. Az Urim és a Tummim is lepecsételtetett, hogy ne lehessen felhasználni őket e látomás szent írásainak lefordítására mindaddig, amíg az Úr meg nem engedi valakinek ezek lefordítását. Kinyilatkoztatásukkor pedig ugyanazon Urim és Tummim által lesznek majd lefordítva [Ether 3:21–28]. […]

Joseph Smith megkapta a »mellvértet«, valamint Mormon könyve lemezeit, az Urimot és a Tummumot, amelyeket Moróni rejtett el, hogy az utolsó napokban az ősi feljegyzés lefordításának eszközeként előkerüljenek, és ez az Urim és Tummim adatott Járed fivérének [T&Sz 17:1]” (Answers to Gospel Questions, comp. Joseph Fielding Smith Jr., 5 vols. [1957–66], 1:160–62).

Kép

Joseph Smith próféta kézirattal a kezében

Alvin Gittins, © IRI, 1959

Howard W. Hunter elnök (1907–1995) kifejtette, milyen kivételes szerepet játszik a látnok, és milyen szempontból látja másképp a dolgokat, mint mások: „Látnok az, aki lát. Ez nem azt jelenti, hogy lát a természetes szemével, inkább azt, hogy lát a lelki szemeivel. A látnok ajándéka természetfeletti adottság” (The Teachings of Howard W. Hunter, ed. Clyde J. Williams [1997], 224).

John A. Widtsoe elder (1872–1952) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt mondta még a látnokról, hogy „felfogja annak jelentését, ami mások előtt homályosnak látszik; így hát az örök igazság tolmácsa és egyértelműsítője. A múltból és a jelenből előre látja a jövőt. Az Úr közvetlenül rajta keresztül munkálkodó hatalma által teszi ezt, vagy közvetetten isteni eszközök segítségével – ilyen az Urim és a Tummim. Röviden: ő az, aki lát, aki nyitott szemmel jár az Úr világosságában” (Evidences and Reconciliations, arr. G. Homer Durham [1960], 258).