3 Nefi 27–30

Amikor Jézus Krisztus egyházának tagjaivá válunk, az Ő nevét vesszük magunkra, mert ez az Ő egyháza. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) első olyan konferenciai beszédében, amelyet az egyház elnökeként mondott, beszélt az egyház nevének és közösségének szent voltáról, valamint az ezzel járó felelősségekről:

„Ez az egyház nem annak elnökéé. Az Úr Jézus Krisztus vezeti, akinek nevét mindannyian magunkra vettük. Mi mindannyian együtt vagyunk ebben a hatalmas vállalkozásban. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk Atyánknak az Ő munkájában és dicsőségében, hogy véghezvigye »az ember halhatatlanságát és örök életét« (Mózes 1:39). Kötelességetek épp oly súllyal bír a ti feladatköreitekben, mint az én kötelességem az enyéimben. Ebben az egyházban nincs apró vagy csekély következményekkel járó elhívás. Mindannyian arra irányuló kötelességünknek teszünk eleget, hogy megérintsük mások életét. Feladatköreink tekintetében azt mondta nekünk az Úr:

»Legyél tehát hűséges; állj meg a hivatalban, amelyet kijelöltem neked; segítsd a gyengéket, emeld fel a lecsüggesztett kezeket, és erősítsd meg az ellankadt térdeket« (lásd T&Sz 81:5).

»És e dolgok megtételével a legnagyobb jót teszed majd embertársaidnak, és annak dicsőségét segíted majd elő, aki a te Urad« (T&Sz 81:4)” (in Conference Report, Apr. 1995, 94; vagy Ensign, May 1995, 71).

James E. Talmage elder (1862–1933) a Tizenkét Apostol Kvórumából leírta, milyen logikát használt az Úr, amikor megválaszolta a kérdést, hogy miként nevezzék el az egyházát: „Emlékeztek rá, hogy miután Krisztus megalapította egyházát ezen földrész őslakói között, amikor feltámadott Lényként megjelent közöttük, miután egyháza ügyeinek igazgatására kiválasztott és elrendelt tizenkét férfit, volt némi vitatkozás azt illetően, hogy kinek a nevét viselje az egyház, és a tizenkettek, emlékezve az Úr nagylelkű ígéretére, mely szerint ha egy szívvel és egy szándékkal szólítják Őt, akkor biztos meghallgatja őket, böjtöltek és imádkoztak, Ő pedig ismét megjelent közöttük, testben a tanácsgyűlésükön, és megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének. Azt mondták neki: »Urunk, szeretnénk, ha megmondanád nekünk azt a nevet, amelyen ezt az egyházat nevezzük«. Válasza, ha mai beszédmódban adjuk vissza, lényegében ez volt: Miért merülnek fel kérdések ily egyszerű dologban? Kinek az egyháza ez? Mózes egyháza? Ha az övé, akkor természetesen nevezzétek el Mózesről; vagy ha bármely más emberé, akkor nevezzétek el róla, azonban ha az én egyházam, ahogy azt állítjátok, akkor nevezzétek az én nevemen” (in Conference Report, Apr. 1922, 70).

Robert D. Hales elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, milyen kapcsolat áll fenn Krisztus nevének magunkra vétele, valamint az engedelmesség törvénye és a Szentlélek társasága áldásának elnyerése között:

„Amikor megkeresztelkedünk, magunkra vesszük Jézus Krisztus szent nevét. Nevének magunkra vétele az egyik legjelentősebb élmény, melyben az életünk során részünk lehet. Mégis, időnként úgy éljük meg ezt, hogy nem értjük meg teljesen.

Gyermekei közül – közülünk – hányan értik meg valójában azt, hogy amikor megkeresztelkedünk, nem csak Krisztus nevét vesszük magunkra, hanem az engedelmesség törvényét is?

Az úrvacsoragyűlésen minden héten – amikor megújítjuk keresztelési szövetségünket – megígérjük, hogy emlékezni fogunk Szabadítónk engesztelő áldozatára. Megígérjük, hogy azt tesszük, amit a Szabadító tett: engedelmeskedünk az Atyának, és mindig betartjuk a parancsolatait. Az áldás, amit viszonzásként kapunk, az, hogy Lelke mindig velünk lesz” (lásd Liahóna, 2001. jan. 8.).

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy egyeseknek pontosan azért okoz nehézséget az evangélium elfogadása, mert az oly egyszerű:

„Van egy kijelentés a Mormon könyvében, amelyben azt mondja az Úr: »Íme, …ez az evangélium, amit megadtam nektek«, majd leírja, hogy miből áll az evangéliuma. (Lásd 3 Nefi 27:13–18.) Egy olyan világ egyszerű története ez, amelyre elküldetett a Szabadító, akit az emberek elfogadnak vagy elutasítanak, de aki mindazonáltal maga a Messiás.

Pontosan ez az egyszerű történet az, amit nem tud elfogadni a világ, és oly mértékben egyszerű, hogy egyesek időnként meg is sértődnek az evangélium úgynevezett egyszerűsége miatt. […]

Vannak, akik osztják néhány hitelvünket és értékünket, de akik számára olyan botlást okozó kő az evangélium visszaállítása, amelyen nem tudnak átlépni. Az emberiség nagy része számára azonban »balgaság« az, amit hirdetünk” (For the Power Is in Them [1970], 47–48).

Maga a Szabadító határozta meg evangéliumát ekképp: hit, bűnbánat, keresztelkedés és a Szentlélek (lásd 3 Nefi 27:19–20), valamint mindvégig kitartás (lásd 16. vers). Azt is kijelentette, hogy az evangélium az, hogy Ő eljött a világra, hogy az Atya akaratát tegye és felemeltessen a keresztre (lásd 13–14. vers).

„A megírt és a megírandó könyvekből lesz megítélve ez a nép, mert ezek által ismerik meg majd cselekedeteiket az emberek.

És íme, az Atya minden dolgot felír” (3 Nefi 27:25–26).

Joseph F. Smith elnök (1838–1918) meghatározta, milyen szerepet játszanak majd az ítéletben a megírt feljegyzések:

„Az Úr is vezet feljegyzést, és ebből ítéltetik majd meg az egész világ. Ti pedig, férfiak, akik viselitek a szent papságot – apostolok, elnökök, püspökök és főpapok Sionban – elhívást fogtok kapni, hogy legyetek a nép bírái. Veletek szemben támasztott elvárás tehát az, hogy követendő példát állítsatok eléjük, és meggyőződjetek róla, hogy az evangélium lelkülete szerint élnek, megteszik a kötelességüket, és betartják az Úr parancsolatait. Fel fogjátok jegyezni a tetteiket. Feljegyzitek, amikor megkeresztelkednek, amikor konfirmálják őket, és amikor kézrátétel által megkapják a Szentlelket. Feljegyzitek, amikor Sionba jönnek, tagságukat az egyházban. Feljegyzitek, amikor papokként, tanítókként vagy diakónusokként, és elderekként, hetvenekként vagy főpapokként elvégzik a kötelességeiket. Leírjátok a tetteiket, amint azt az Úr itt elmondja. Feljegyzitek a tizedeiket…; de nekünk kell megítélni a népet, először elvárva tőlük kötelességük elvégzését. Ennek megtételéhez azoknak kell példát mutatniuk, akik elöl állnak” (Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 157).

John M. Madsen elder a Hetvenektől kifejezetten a kell szóra összpontosított az Úr arról szóló tanításában, hogy legyenek olyanok, mint Ő. Madsen elder leírta, hogy az Úr szavai nem csupán meghívást jelentenek, hanem szövetségeink követelményét is:

„Ahhoz, hogy befogadjuk és megismerjük őt, nekünk és az egész emberiségnek azt kell tennünk, amire Moróni buzdít: »…jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé« (Moróni 10:32; kiemelés hozzáadva). Más szóval Krisztushoz kell térnünk, és törekednünk kell arra, hogy Hozzá hasonlóvá váljunk (lásd Dallin H. Oaks, Liahóna, 2001. nov. 40–42.).

Kép

Feltámadt Urunk

Harry Anderson, © IRI

A feltámadt Úr azt mondta: »Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok« (3 Nefi 27:27). A kell szó jelentésére, ahogyan az a »milyen embereknek kell hát lennetek« kérdésben használtatik, feltétlenül szükség van ahhoz, hogy megértsük válaszát: »éppen olyannak, amilyen én vagyok«. A kell szó azt jelenti: »szükséges, elengedhetetlen, nélkülözhetetlen« (lásd Lukács 24:26), ami azt sugallja – és ezt az ősi és újkori szentírások is megerősítik –, hogy szükséges és elengedhetetlen, hogy a szövetség szerint, amint Ő kijelenti, olyanná váljunk, »amilyen én vagyok« (3 Nefi 27:27; lásd még 3 Nefi 12:48; Máté 5:48; 1 János 3:2; Moróni 7:48)” (lásd Liahóna, 2002. júl. 88.).

Joseph Smith próféta (1805–1844) és Oliver Cowdery konkrét kinyilatkoztatást kapott az Urimon és a Tummimon keresztül arra vonatkozóan, hogy milyen körülmények között kérte János a testben maradást és milyen áldások jártak ezzel. Ez az információ egy olyan „pergamenről” származott, amelyet maga János írt és rejtett el, de amely nyilvánvalóan elveszett. 1829 áprilisában Joseph és Oliver konkrét kérdést tett fel a Mormon könyvének erről a részéről, és a Tan és a szövetségek 7. szakaszában feljegyzett kinyilatkoztatást kapták.

A következő meghatározások segítenek tisztázni az átváltozás, a színeváltozás és a feltámadás tanait. Figyeld meg, miben különböznek egymástól az átváltozott lények, valamint az inkább ideiglenes jellegű színeváltozás állapotában lévők:

Átváltozott lények. „Olyan személyek, akik átváltoztak, hogy a halhatatlanságba történő feltámadásukig ne éljenek meg fájdalmat, és ne tapasztalják meg a halált” (Kalauz a szentírásokhoz: Átváltozott lények.).

„Sokan azt feltételezik, hogy az átváltozás tana olyan tan, melynek során az emberek azonnal Isten színe elé vitetnek, örök teljességre, de ez téves elképezlés. Lakhelyük a terresztriális rendhez tartozik, amelyet Ő olyan egyének számára készített el, akiket visszatart, hogy sok bolygó szolgálattevő angyalai legyenek, és akik még nem léptek be abba a nagyszerű teljességbe, mint akik feltámadtak a halálból” (Joseph Smith, History of the Church, 4:210).

Színeváltozás. „Annak állapota, amikor valakinek egy időre megváltozik a megjelenése és a mivolta – ez azt jelenti, hogy magasabb lelki szintre kerül –, hogy el tudja viselni mennyei lények jelenlétét és dicsőségét” (Kalauz a szentírásokhoz: Színeváltozás.).

Feltámadás „A lélektest és a fizikai, húsból és csontból való test halál utáni újraegyesülése. A feltámadás után soha többé nem válik el egymástól a lélek és a test, és halhatatlanok leszünk” (Kalauz a szentírásokhoz: Feltámadás.).

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából írt róla, milyen szerepet játszik a Mormon könyve Isten Izráellel kötött szövetségének beteljesítésében:

„Mormon arról tett bizonysággal fejezte be ennek a nagyszerű időszaknak [a Szabadító nefiták közötti látogatásának] a leírását…, hogy amikor [Jézus Krisztus] látogatásának feljegyzése (a Mormon könyve formájában) eljut a nemzsidókhoz, akkor mindenki tudhatja majd, hogy az Úr Izráellel kötött szövetsége és az utolsó napokra vonatkozó ígéretei »beteljesedőben« vannak…

Isten az Ő szövetséges népének minden tagjával be fogja tartani ezt a szövetséget. Senki nem tudja majd ezen a téren »balra fordít[ani] az Úr jobb kezét«. És Ő a nemzsidókat is hívja, hogy tartsanak igényt ugyanerre a szövetségre és ugyanezekre az ígéretekre – végső soron ezt jelenti ki az utolsó napokban Krisztusnak a Mormon könyvében közzétett látogatása a nefitáknál” (Christ and the New Covenant [1997], 308).

A 3 Nefi 29-ben a megvet és a sziszeg szavak figyelmeztetik a Mormon könyve utolsó napi olvasóit arra, hogy ne vegyék könnyedén az Úr Izráellel kötött szövetségeit. A megvet azt jelenti, hogy lenézéssel elutasít, a sziszeg pedig itt a nemtetszés gőgös kifejezésre juttatását jelenti A szóhasználat azt sugallja, hogy a Mormon könyve előkerülésének idején az emberek szavakkal is kifejezésre juttatják majd, hogy nem értik, nem hisznek benne és nem tisztelik a második eljövetel valóságát, valamint az Úrnak Izráel (és különösen Júda törzse) összegyűjtésére vonatkozó munkáját.

A Szabadító nefitáknál tett látogatásának végén Mormon visszatért ahhoz, ami fő témája volt az Úr útmutatásainak a nép között – hogy a nemzsidók az utolsó napokban el fogják utasítani az Úr tanításait, és gyorsan gonoszságba süllyednek, ami a pusztulásukhoz vezet (lásd 3 Nefi 16:10; 21:14–21). Úgy tűnik, 3 Nefi írásai nagy hatással voltak Mormonra. Végső bizonyságában Mormon visszatért a Szabadító tanításaihoz és próféciáihoz, amelyek elítélik az utolsó napok gonoszságát, fajtalanságát, szennyességét és képmutatását. A 3 Nefi utolsó verseiben Mormon felajánlja ezen pusztító állapotok egyetlen ellenszerét – jöjjetek Jézus Krisztushoz és higgyetek Őbenne, bánjátok meg a bűneiteket, keresztelkedjetek meg és teljetek be a Szentlélekkel, „hogy népem közé számláltathasatok, akik Izráel házából valók” (3 Nefi 30:2).