Móziás 1–3

A Mormon könyve első könyveiben fellelhető első személyű fogalmazásmód Móziás könyvében harmadik személyűre vált. Az 1 Nefi és Omni közötti könyvek Nefi kislemezeiről lettek lefordítva, és az eredeti írók írásait tartalmazzák, így első személyben foglamaznak. A Móziás és 4 Nefi közötti könyvek azonban Mormon kivonatolását tartalmazzák Nefi nagylemezeiről. Ezekben a könyvekben Mormon kivonatolja az eredeti írók feljegyzéseit.

Az „Isten rejtelmei” kifejezés a Mormon könyve szóhasználatában (Móziás 1:3) Jézus Krisztus evangéliumának szabadító tantételeit foglalja magában. Nem azért nevezi rejtelmeknek, mert rejtélyesek vagy nehezen érthetőek lennének, hanem azért, mert Isten hitünk és engedelmességünk alapján nyilatkoztatja ki őket. Céljuk az, hogy elvezessék Isten gyermekeit az örök élethez. „A rejtelem olyan igazság, amely csakis isteni kinyilatkoztatás által ismerhető meg – szent titok. […] Napjainkban azok a nagyszerű igazságok, amelyek a papság visszaállításával, a halottakat illető munkával, valamint az egyház újbóli megalapításával vannak kapcsolatban, »rejtelmek«, mivel kinyilatkoztatás nélkül nem lehetett volna felfedezni ezeket” (Hyrum M. Smith and Janne M. Sjodahl, The Doctrine and Covenants Commentary, rev. ed. [1972], 141).

Benjámin, Nefi (lásd 1 Nefi 1:2), és Moróni (lásd Mormon 9:32) is utaltak az egyiptomi nyelvre. A Móziás 1:4–6-ban Benjámin király világossá teszi, hogy volt oka annak, amiért fiainak meg kellett tanulniuk „az Egyiptomiak nyelvé[t]”. Szükség volt rá ahhoz, hogy tanulmányozni tudják a rézlemezeken és Nefi lemezein található parancsolatokat (lásd Móziás 1:6). A nefiták Nefi és Moróni ideje között végig rendelkeztek az egyiptomi nyelv egyik formájával (lásd az 1 Nefi 1:2 szövegmagyarázatát a 11–12. oldalon, és a Mormon 9:32–34 szövegmagyarázatát a 366. oldalon).

A Mormon könyve figyelmes vizsgálata számos olyan hagyományt és szokást felfed, amely az ősi Izráelből ered. Megdöbbentő hasonlóság van aközött, ahogyan Móziás, könyvének első fejezeteiben, a nefita trónra lépett, és aközött, ahogyan az Ószövetségben koronázták a királyokat (lásd Stephen D. Ricks, “King, Coronation, and Covenant in Mosiah 1–6,” in John L. Sorenson and Melvin J. Thorne, ed., Rediscovering the Book of Mormon [1991], 209).

A Mormon könyvében és az Ószövetségben leírt koronázási szertartások közötti figyelemre méltó hasonlóságok között vannak a következők: (1) az abba vetett hit, hogy a királyokat a menny választja (lásd Móziás 1:9–10; 6:3, 5; 1 Királyok 2:15; 2 Királyok 15:5); (2) a koronázás helye a szentély (lásd Móziás 1:18; 1 Királyok 1:39–45); (3) szent relikviák, alkotások és egyéb tárgyak átadása koronázáskor (lásd Móziás 1:15–16; 2 Királyok 11:12); (4) felkenés (lásd Móziás 6:3; 1 Királyok 1:33–34) (lásd Ricks, in Rediscovering the Book of Mormon, 210, 213–14).

„Ehhez társul az elképezés, mely szerint az új király még a régi halála előtt átveszi hivatalát, és a hatalomátadás olyan szertartáshoz társul, amelynek során a nép szövetséget köt Istennel, illetve megújítja azt” (Ricks, in Rediscovering the Book of Mormon, 216). Erre kicsit később került sor, amikor Benjámin király népe kijelentette: „hajlandóak vagyunk Istenünkkel szövetségre lépni, hogy… az ő akaratát tesszük és… engedelmeskedünk a parancsolatainak” (Móziás 5:5).

Benjámin király elsősorban azért hívta össze népét, hogy nevet adjon nekik. Fel akarta őket emelni lelkileg. Más szent prófétákkal együtt éveken át prédikált a népnek, és előkészítette őket arra, hogy lelkileg készen álljanak Krisztus nevének magukra vételére (lásd Mormon szavai 1:5–18). Beszédében Benjámin király végig kihangsúlyozta, hogyan fogadhatják érdemesen a nevet, amit adni kíván nekik. A Móziás 5:8–11-ben aztán világosan meghatározza, hogy a név Jézus Krisztusé.

Howard W. Hunter elnök (1907–1995) azt tanította, hogy minden általunk nyújtott szolgálat középpontjában igazlelkűségnek kell állnia: „Továbbra is keressetek szolgálati lehetőségeket! Ne törődjetek túlságosan a ranggal. […] Fontos, hogy értékeljenek minket. De az igazlelkűségre kell összpontosítanunk, nem az elismerésre; a szolgálatra, nem a rangra. A hűséges látogatótanító, aki hónapról hónapra csendben elvégzi a dolgát, éppen olyan fontos az Úr munkájában, mint azok, akik néhányak szemében előkelőbb pozíciókat foglalnak el az egyházban. A láthatóság nem egyenlő az értékkel” (“To the Women of the Church,” Ensign, Nov. 1992, 96–97).

Robert J. Whetten elder a Hetvenektől elmagyarázta, hogy az általunk másoknak nyújtott szolgálat megmutathatja, mennyire mély a személyes megtérésünk:

„A megtérés azt jelenti, hogy életünket azok szolgálatára és az azokkal való törődésre szenteljük, akiknek szükségük van a segítségünkre, és megosztjuk az ajándékainkat és az áldásainkat. […]

Minden önzetlen, kedves cselekedet és szolgálat növeli a lelkiségünket. Isten mások megáldására szeretne használni minket. További lelki fejlődésünk és örök előre haladásunk nagyon is be van csomagolva kapcsolatainkba – attól függ, ahogyan másokkal bánunk. Valóban szeretjük az embereket és áldást jelentünk az életükben? Vajon nem az mutatja-e megtérésünk mértékét, ahogyan másokkal bánunk? Aki csak azokat a dolgokat végzi el az egyházban, amelyek rá vonatkoznak, soha nem éri el a tökéletesség célját. Nem másról, mint a másoknak nyújtott szolgálatról szól az evangélium és a felmagasztosult élet” (lásd Liahóna, 2005. máj. 91.).

Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából segített nekünk megérteni, hogy az általunk végzett szolgálat mellett az is nagyon fontos, hogy miért szolgálunk:

„Véleményem szerint a legutolsó motiváció a legfőbb indíték. A szolgálat vonatkozásában a szentírások így utalnak rá: »kiváltképen való út« (1 Korinthusbeliek 12:31). […]

Ha azt akarjuk, hogy szolgálatunk a lehető leghatékonyabb legyen, Isten és a gyermekei iránti szeretettel kell végeznünk azt” (in Conference Report, Oct. 1984, 16; vagy Ensign, Nov. 1984, 14).

Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy minden napunkat az örök életre való törekvéssel kell töltenünk, kimutatva ezzel hálánkat azért az adósságért, amit Jézus Krisztus fizetett ki helyettünk:

„Hogyan is fizethetjük vissza valaha is az adósságot, amivel a Szabadítónak tartozunk? Ő olyan adósságot fizetett meg, amivel nem tartozott, hogy megszabadítson minket egy olyan adósságtól, amit soha nem tudnánk megfizetni. Őmiatta fogunk örökké élni. Végtelen engesztelése miatt bűneink eltöröltethetnek, ami lehetővé teszi számunkra Isten legnagyobb ajándékának a megtapasztalását: az örök életet [lásd T&Sz 14:7].

Lehet ára az ilyen ajándéknak? Viszonozhatunk-e valaha is ilyen ajándékot? A Mormon könyvebeli próféta, Benjámin király azt tanította, hogy »ha minden köszönetet és dicséretet, amit teljes lelketeknek hatalmában áll birtokolni, megadnátok… [és] teljes lelketekkel szolgálnátok… őt, akkor is csak haszontalan szolgák lennétek« [Móziás 2:20–21]” (lásd Liahóna, 2004. máj. 43.).

A Mennyei Atyánktól és Jézus Krisztustól kapott dolgok iránti hálánk kimutatásának egyik legjobb módja az, ha betartjuk a parancsolatokat. Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) azt tanította:

„Rendkívül hálátlanok vagyunk Atyánkkal és Szeretett Fiával szemben, ha teljes alázatosságban, »megtört szívvel és töredelmes lélekkel« vonakodunk betartani a parancsolatokat. Bármely isteni parancsolat megszegése rendkívül hálátlan tett, ha figyelembe vesszük mindazt, amit Szabadítónk engesztelése tett meg értünk.

Az adósságot soha nem tudjuk megfizetni. Szívünk hálájának túl kellene csordulnia szeretetben és engedelmességben az ő nagy és gyengéd irgalmasságáért. Mivel ezt tette értünk, soha nem szabadna hátat fordítanunk neki. Áron vett meg minket, nagy szenvedése és vérének ontása árán, amikor a kereszten feláldozta magát.

Most arra kér, hogy tartsuk be a parancsolatait. Azt mondja, ezek nem gyötrelmesek, mégis oly sokan vannak köztünk, akik nem hajlandók megtenni ezt. Ez alatt a föld népeit értem, általánosságban. Nem vagyunk hajlandók megtenni ezt. Ez bizony hálátlanság. Hálátlanok vagyunk.

Ezen egyház minden olyan tagja, aki megszegi a Sabbat napját, aki nem őszinte a tized fizetésében, aki nem hajlandó betartani a Bölcsesség szavát, aki szándékosan megszegi az Úr bármely más parancsolatát, hálátlan Isten Fiával szemben, és ha hálátlan Isten Fiával szemben, akkor az Atyával szemben is hálátlan, aki elküldte őt” (Doctrines of Salvation, comp. Bruce R. McConkie, 3 vols. [1954–56], 1:131–32).

Móziás 2:25 az Úr válasza azoknak, akik azt állítják, hogy „ez az én testem, és azt csinálok vele, amit akarok”. Benjámin király kijelentése, mely szerint a testünk Istenhez tartozik, megfelel Pál tanításainak, aki azt írta: „Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, a melyek az Istenéi” (1 Korinthusbeliek 6:20).

Ha valaki tudja, mi helyes, és nem teszi meg azt, akkor nem csak az adott törvényt szegi meg, hanem Istennel is szembe helyezkedik, ami már önmagában is komoly vétek. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) a következő egyszerű példával szemléltette az ilyen lázadást: „Emlékszem, amikor az egyik püspök mesélt egy asszonyról, aki azért jött, hogy ajánlást kapjon. Amikor megkérdezte tőle, hogy betartja-e a Bölcsesség szavát, azt felelte, hogy időnként iszik egy csésze kávét. Azt mondta: »Nos, püspök, ugye nem hagyod, hogy emiatt ne mehessek a templomba.« Mire ő így válaszolt: »Nőtestvérem, bizonyára te nem hagyod majd azt, hogy egy csésze kávé teközéd és az Úr háza közé álljon«” (in Conference Report, Apr. 1990, 67; vagy Ensign, May 1990, 51).

A Mormon könyvében feljegyzett próféták közül csak Benjámin király használja a mindenható kifejezést, melyet Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőképpen határozott meg: „Krisztus a Mindenható Úr (Móziás 3:5, 17–18, 21; 5:2, 15; Jelenések 19:6), ami azt jelenti, hogy mindenek Uraként minden hatalommal rendelkezik” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 452).

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából „az engesztelés rettenetes számtanaként” utalt a Jézus Krisztus által megtapasztalt szenvedésre:

„Képzeljétek el, amint Jehova, e világ és más világok Teremtője »megdöbben«! Az elméjében tudta Jézus, mit kell tennie, de tapasztalatból még nem ismerte. Személyesen soha nem tapasztalta ezelőtt az engesztelés mérhetetlen és sokat kívánó folyamatát. Amikor tehát teljes mértékben elérte a gyötrelem, az sokkal, de sokkal rosszabb volt annál, amit akár az Ő különleges értelmével valaha is elképzelhetett. Nem csoda, hogy angyal jelent meg a megerősítésére! (Lásd Lukács 22:43.)

Kép

Krisztus Gecsemánéban imádkozik

Del Parson, © IRI, 1987

A múlt, a jelen és a jövő minden halandó bűnének összes súlya reánehezedett erre a tökéletes, bűntelen és érzékeny Lélekre! Az engesztelés rettenetes számtanának valamiféleképpen minden gyengeségünk és betegségünk is részét képezte. (Lásd Alma 7:11–12; Ésaiás 53:3–5; Máté 8:17.) A gyötrődő Jézus az Atyát kérlelte, hogy múljék el tőle ez az óra és ez a pohár, méghozzá ezen idevágó idézettel: »És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat« (Márk 14:35–36).

Vajon Jehovaként nem Jézus mondta-e Ábrahámnak: »Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami?« (1 Mózes 18:14). Vajon nem az Ő angyala mondta azt a meghökkent Máriának: »Mert az Istennél semmi sem lehetetlen«? (Lukács 1:37; lásd még Máté 19:28; Márk 10:27; Lukács 18:27).

Jézus kérése nem színpadiaskodás volt!

Ebben a kivételesen nehéz pillanatban vajon előfordulhat, hogy azt remélte, akad a szövevényben egy kos, amely megmenekíti ettől? Nem tudom. Szenvedése – amely végtelenszeresen volt szörnyű – idézte elő később a kereszten azt a lélekből jövő kiáltást, amely az elhagyatottság kiáltása volt. (Lásd Máté 27:46.)

Jézus mégis megmaradt fenségesen alázatosnak, akárcsak a Gecsemánéban: »Mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te« (Máté 26:39)” (in Conference Report, Apr. 1985, 92; vagy Ensign, May 1985, 72–73).

Valaki azt írta, hogy a Szabadító a bukás következményének teljes súlyától szenvedett: „Jézus tudta, hogy elérkezett legmélyebbre ereszkedésének rettenetes órája, hogy ami e perc és utolsó leheletének ama nagy kiáltása között történik, az semmit nem hagy már számára a földön, csakis a fizikai fájdalom gyötrelmét és az elme kínjának hevességét. Reszkető testére méretett mindazon szenvedés, amelyet emberi szervezet elviselhet; lelkére rakódott minden elképzelhető kegyetlen nyomorúság és megsemmisítő sértés nehéz terhe; és a test gyötrelmében, a lélek kínjában még isteni lelkének magasztos és ragyogó békessége is kihúnyt egy rövid, ám borzalmas pillanatra. A legsajgóbb szúrás fájdalmával, a legmegsemmisítőbb brutális szégyenével, a hitehagyó és elbukott emberi lét bűnének és rejtelmének terhével kellett szembenéznie, mindezek legfelfoghatatlanabb tömegében” (F. W. Farrar, The Life of Christ [London: Cassell and Co., 1874], pages 622–23; quoted in Bruce R. McConkie, The Mortal Messiah, Book 4 [1981], 126).

Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma megerősítette, hogy a szabadulás Jézus Krisztus által jő: „Elrendelt apostolaiként bizonyságunkat tesszük, hogy Jézus az Élő Krisztus, Isten halhatatlan Fia. Ő a nagy Immánuel Király, aki ma az Ő Atyjának jobbján áll. Ő a világ világossága, élete és reménysége. Az Ő útja az az ösvény, amely ebben az életben boldogsághoz, az elkövetkezendőben pedig örök élethez vezet” (Az Élő Krisztus: Az apostolok bizonysága. Liahóna, 2008. márc. 43–44.).

A természetes vagy természet szerinti kifejezés köznapi használata énünk egy öröklött részére utal, olyan valamire, amivel együtt születtünk. A szentírásokban azonban a természetes azt jelenti: bukott vagy bűnös. Bár ártatlannak születünk (lásd T&Sz 93:38), Ádám bukása által minden ember bukott világra, a lelki halál állapotába jön el (lásd Alma 42:9), és külön van választva Isten jelenlététől. Mivel ismerjük a jót és a gonoszt (lásd Mózes 4:11; 5:11) és ebben a tökéletlen állapotunkban élünk, mindenki követ el bűnt (lásd Rómabeliek 3:23; 1 János 1:8, 10) és ennek következtében megtapasztalja saját „bukását” (lásd Mózes 6:49, 55). Más szóval, Isten törvényének megszegése által lesz valakiből „természetes ember” (lásd Alma 42:10, 12; T&Sz 20:20). A természetes ember ezért ellensége Istennek (lásd Móziás 3:19), mígnem Isten parancsolatai szerint élve érdemessé válik az engesztelés megtisztító hatására (lásd Móziás 3:11–12, 19).

Benjámin király azt tanította, hogy a természetes ember levetkőzéséhez engednünk kell a Szentlélek késztetéseinek (lásd Móziás 3:19). Neal A. Maxwell elder egy konferenciai beszédben beszélt róla, hogyan vihetjük véghez ezt a feladatot: „A személyes igazlelkűség, hódolat, ima és szentírás-tanulmányozás elengedhetetlen ahhoz, hogy levetkőzzük »a természetes embert« (Móziás 3:19)” (Liahóna, 2001. jan. 44.).

Maxwell elder egy korábbi beszédében másik eszközt javasolt a természetes ember levetkőzéséhez, és óva intett a következőkre: „A természetes ember levetkőzésének kézitusájában különösen szükség van a reményre (lásd Móziás 3:19). Ha feladjuk a reményt Istenben és saját magunkban, azzal egyidőben alávetjük magunkat a természetes embernek” (in Conference Report, Oct. 1994, 46; vagy Ensign, Nov. 1994, 36).

Amikor arról beszélt, mit jelent szentnek lenni, Quentin L. Cook elder a Tizenkét Apostol Kvórumából idézte ezt a meghatározást, majd példát hozott olyan dolgokra, amelyektől el kell szakadnunk:

„Görögül a szent szó annyit jelent, hogy »elválasztott, elkülönített, szentséges« [in Daniel H. Ludlow, ed., Encyclopedia of Mormonism, 5 vols. (1992), 3:1249]. Ha napjainkban akarunk szentek lenni, akkor el kell különíteni magunkat a világban uralkodó gonosz cselekedetektől és romboló tevékenységektől.

Az erőszak és az erkölcstelenség képeivel bombáznak minket. Egyre inkább megengedett lesz a nem megfelelő zene és a pornográfia. Zabolátlanul fogyasztják a kábítószert és az alkoholt. Sokkal kevesebb hangsúly jut a becsületességre és a jellemre. Követelik az egyéni jogokat, de a feladatokat, felelősségeket és kötelességeket elhanyagolják. Eldurvult a nyelvezetünk és sokkal inkább előtérbe kerül az, ami alantas és közönséges. A gonosz könyörtelenül arra törekszik, hogy aláássa a boldogság tervét. Ha elkülönítjük magunkat ettől a világias viselkedéstől, velünk lesz a Szentlélek az életünkben és megtapasztaljuk, hogy milyen örömmel jár méltó utolsó napi szentnek lenni” (Liahóna, 2003. nov. 95–96.).

Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből azt tanította, hogy ha olyanná válunk, „mint egy gyermek” (Móziás 3:19), az lelki biztonsághoz vezet:

„Benjámin király világossá teszi, hogyan… változhat meg természetünk Jézus Krisztus engesztelése által. Kizárólag így építhetünk a biztos alapra, és állhatunk erősen az igazlelkűségben a kísértés viharai közepette.

Benjámin király ezt a változást egy olyan gyönyörű hasonlattal írja le, melyet az Úr maga és a próféták évezredeken keresztül használtak. Ez pedig a következő: Olyanná tudunk, és kell is válnunk, mint egy gyermek – egy kisgyermek.

Néhány ember számára ezt nem lesz könnyű megérteni vagy elfogadni. Legtöbbünk erős akar lenni. Meglehet, úgy látjuk, hogy gyermeknek lenni azt jelenti, hogy gyengék vagyunk. […]

Benjámin király azonban, aki ugyanolyan jól megértette, mit jelent erős és bátor embernek lenni, mint bármely más halandó ember, elmagyarázza, hogy a gyermekhez való hasonlóság nem jelent gyerekes viselkedést. Azt jelenti, hogy olyanok vagyunk, mint a Szabadító, aki Atyjához erőért imádkozott, hogy képes legyen az Ő akaratát követni, majd meg is tette azt. Ahhoz, hogy olyanok legyünk, akár a gyermek, és szert tegyünk arra az erőre, ami a biztonságunkhoz kell a veszély idején, természetünknek meg kell változnia. […]

Biztos sziklán vagyunk, amely pedig maga a Szabadító, amikor a belé vetett hit által meghajlunk előtte, és elég sokáig és elég hűségesen engedelmeskedünk a Szentlélek útmutatásának ahhoz, hogy az engesztelés ereje megváltoztassa a szívünket. Amikor ezt megtapasztalva olyanná válunk, akár a gyermek, mert annyira tudunk szeretni és engedelmeskedni, akkor biztos alapon állunk.

Benjámin királytól megtanulhatjuk, mit tehetünk, ami elvisz minket erre a biztos helyre. Ne feledjük azonban: amiket teszünk, azok csupán eszközök, nem pedig a végcél annak elérésére, amire törekszünk. Amit teszünk, az lehetővé teszi, hogy Jézus Krisztus engesztelése azzá változtasson minket, akivé válnunk kell. Jézus Krisztusba vetett hitünk bűnbánatra késztet, és parancsolatainak betartására. A Szentlélek késztetéseit követve engedelmeskedünk és ellenállunk a kísértésnek. Idővel megváltozik a természetünk. Olyanokká válunk, mint a kisgyermek, aki engedelmeskedik Istennek és szeretetteljesebb. Ez a változás, amennyiben mindent megteszünk, hogy maradandó legyen, feljogosít majd minket arra, hogy élvezhessük a Szentlelken keresztül érkező ajándékokat. Akkor pedig biztonságban leszünk az egyetlen biztos sziklán” (lásd Liahóna, 2006. máj. 15–16.).