3 Nefi 8–11

Nefi megjegyezte, hogy „senki nem volt, aki Jézus nevében csodát tudott tenni úgy, hogy ne tisztult volna meg teljesen a gonoszságtól” (3 Nefi 8:1; lásd még T&Sz 121:36).

Vaughn J. Featherstone elder mesélte a következő történetet, míg az Elnöklő Püspökségben szolgát, és ez jól szemlélteti, hogy a papságviselőknek mindig tisztáknak kell lenniük:

„Az emberek nem rejthetik el a bűnt. Nem űzhettek csúfot Istenből, midőn viselitek az Úr szent papságát és úgy tesztek, mintha a szolgái lennétek.

Ismerek egy nagyszerű embert, aki karjába vette halott fiát és azt mondta: »Jézus Krisztus nevében, a szent melkisédeki papság hatalma és felhatalmazása által megparancsolom, hogy élj!« És a halott fiú felnyitotta szemeit.

Ez a nagyszerű férfitestvér nem lett volna képes erre, ha néhány éjszakával azelőtt pornográf anyagokat nézegetett volna vagy bármi hasonló dologban vétkes lett volna. A papság működéséhez tiszta csatornára van szükség” (in Conference Report, Apr. 1975, 100; vagy Ensign, May 1975, 66).

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából elmagyarázta, hogy bár nem minden papsági szolgálat eredményez csodát, csak azok tudnak Krisztus nevében csodát tenni, akik érdemesek. A papságviselőknek tisztán és szeplőtlenül kell tartani magukat: „Ugyanakkor viszont, fiatal barátaim mind az ároni, mind pedig a melkisédeki papságban, nem minden imára jön válasz ilyen hamar, és nem minden papsági megnyilatkozás érheti el az élet megújulását vagy megmaradását. Időnként más Isten akarata. Ám fiatalemberek, meg fogjátok tanulni, ha eddig nem történt volna meg, hogy az ijesztő, sőt veszélyes pillanatokban hitetek és papságotok a legjobbat követeli majd meg tőletek, és a legjobbat abból, amit a mennyből segítségül hívhattok. Ti, ároni papsági fiúk, nem fogjátok mindig pontosan úgy használni a papságotokat, mint a felszentelt elderek a melisédeki papságot, azonban minden papságviselőnek eszköznek kell lennie Isten kezében, s hogy azok legyetek, ahhoz Józsué szavaival élve »tisztítsátok meg magatokat« [Józsué 3:5]. Tettre késznek és érdemesnek kell lennetek” (lásd Liahóna, 2001. jan. 47.).

„Nagy és borzalmas vihar…, amilyenről még soha nem hallottak az egész országban” zúdított rájuk hallatlan természeti csapásokat (3 Nefi 8:6–7). Ezek a természeti katasztrófák jelek voltak Amerikában, tanúbizonyságot téve Jézus Krisztus jeruzsálembeli keresztre feszítéséről (lásd 1 Nefi 19:10–12; Hélamán 14:20–21). Napjainkban is vannak olyan természeti katasztrófák, amelyek a második eljövetel közeledtét jelzik.

Kép

Földrengés pusztított

Jerry Thompson, © IRI

Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a második eljövetel egyik jeleként említette azt, hogy egyre több az erős földrengés: „A második eljövetel jelei mind körülöttünk vannak, és egyre gyakoribbnak és erőteljesebbnek tűnnek. Például a The World Almanac and Book of Facts, 2004 [Világ almanach és tények könyve, 2004] szerint a nagyobb földrengések száma az 1980-as és 1990-es években duplájára nőtt az előző két évtizedhez képest (lásd 189–190. oldal). Jelen évszázadunk első pár évében ez további éles növekedést mutat. A világszerte pusztító jelentős árvizek, szökőárak, hurrikánok, tájfunok, hóviharok listája is hasonló növekedést mutat az utóbbi években (lásd 188–189. oldal). Az ötven évvel ezelőtti adatok a mérési követelmények miatt nem képezhetnek összehasonlítási alapot, de a természeti katasztrófák gyorsuló üteme az elmúlt néhány évtizedben igen vészjósló” (lásd Liahóna, 2004. máj. 7–8.).

A háromnapos sötétség Jézus Krisztus halálát jelképezte, aki „a világ világossága és élete” (3 Nefi 11:11). Mormon kihangsúlyozta, hogy a három napos sötétség a Szabadító halálaként adott „jel” volt (lásd 1 Nefi 19:10; Hélamán 14:27; 3 Nefi 8:23). Miután leírta a három órán át tartó „nagy zivatar” (3 Nefi 8:5) pusztítását, Mormon feljegyezte, hogy beteljesedett az egyik jel, a teljes sötétség (lásd 3 Nefi 10:14). Olyan sűrű volt a sötétség, hogy „egyáltalán nem lehetett világosság” (3 Nefi 8:21). A sötétség ezen időszaka alatt Jézus Krisztus – aki a Világ Világossága – teste sírboltban feküdt. Feltámadása napján, miután Krisztus legyőzte a halált, újra világosság virradt Amerika népére, jelezve, hogy Krisztus legyőzte a halált és a sötétséget (lásd 3 Nefi 10:9–11).

Akárcsak az ősi időkben, a próféták elutasítása ma is szenvedéshez vezet. N. Eldon Tanner elnök (1898–1982) az Első Elnökségből az amerikai szenteknek a Szabadító halála utáni szenvedéseit azok pusztulásához hasonlította, akik napjainkban úgy döntenek, hogy nem követik a mai prófétákat:

„Ma a világ elutasítja Isten prófétáinak üzeneteit. Vajon nincs-e gyász és siránkozás a föld színén, mert az emberek háborúban állnak egymással? Nincsenek-e közöttünk sokan, akik gyászolják ifjúságuk tévelygéseit és azokat a tragédiákat, amelyek akkor érték őket, amikor elfordultak az igazlelkűségtől és elszenvedték annak következményeit, hogy alkohollal, dohánnyal, kábítószerekkel és más tiltott dolgokkal babráltak? Hányan gyászolnak annak eredményeként, hogy közösségeinkben jelen van a törvénytelenség? Meg kell szívlelnünk a történelem tanulságait, nehogy mi is éppen úgy felemésztődjünk, mint néhány korábbi civilizáció.

Ezt az üzenetet hozta el Krisztus annak az ősi nefita népnek” (in Conference Report, Apr. 1975, 53; vagy Ensign, May 1975, 35–36).

Jézus Krisztus azt ígérte: „Áldottak azok, akik hozzám jönnek” (3 Nefi 9:14).

Jeffrey R. Holland elder kifejtette, mit jelent ez a meghívás és hogyan vonatkozik az életünkre: „»Jöjjetek – mondja [Krisztus] szeretettel. – Jöjjetek és kövessetek!« Akárhova is mentek, először gyertek és nézzétek meg, én mit teszek, hol és hogyan töltöm az időmet! Tanuljatok tőlem, járjatok velem, beszéljetek velem, higgyetek! Halljátok, amint imádkozom! Aztán választ fogtok találni a saját imáitokra. Isten nyugalmat hoz a lelketeknek. Jöjjetek, kövessetek!” (lásd Liahóna, 1998. jan. 67.).

Az állatáldozat parancsolata először Ádámnak adatott meg. Az állatáldozat célja az volt, hogy a Szabadító végső áldozatára irányítsa az ember figyelmét. A hűeknek megtanították, hogy miután Isten Fia „nagy és utolsó” áldozatként (Alma 34:10) felajánlja vérét, vége lesz az állatáldozatoknak. Amulek kifejtette, hogy Jézus Krisztus engesztelése után már nem követeltetik állatáldozat: „Azzal majd vége lesz… a vérontásnak; akkor töltetik majd be Mózes törvénye; …és az a nagy és utolsó áldozat az Isten Fia lesz, igen, végtelen és örökkévaló” (Alma 34:13–14). Amikor már teljes volt Jézus Krisztus áldozata, a Mormon könyve népének egy hang kijelentette: „egyetlen áldozatotokat és égő felajánlásotokat sem fogom elfogadni” (3 Nefi 9:19).

Bár az állatáldozatokkal és az égő felajánlásokkal felhagytak (lásd 3 Nefi 9:19), az Úr nem vetett véget az áldozathozatal törvényének. A 3 Nefi 9:20 alapján D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy ma más természetű áldozatokat követel az Úr:

„A Szabadító azt mondta, többé nem fogad el égő állatáldozatot. Ajándékként vagy áldozatként ezentúl »megtört szívet és töredelmes lelket« fog elfogadni [3 Nefi 9:20]. […] Felajánlhatjátok az Úrnak megtört, vagyis bűnbánó szíveteket, és töredelmes, vagyis engedelmes lelketeket. Valójában önmagatokat adjátok ajándékba – azt, amik vagytok és amivé váltok.

Van valami bennetek vagy az életetekben, ami tisztátalan vagy helytelen? Ha megszabadultok ettől, akkor az ajándék a Szabadítónak. Van olyan jó szokás vagy tulajdonság, ami hiányzik az életetekből? Ha felvesztek ilyet és jellemetek részévé teszitek, akkor ajándékot adtok az Úrnak” (Liahóna, 2004. máj. 12.).

Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) elmagyarázta, hogy sokan fejlődnek úgy lelkileg, hogy nem veszik észre saját csendes növekedésüket: „Napról napra [az utolsó napi szentek] közelebb húzódnak az Úrhoz, és közben alig veszik észre, hogy Isten-szerű életet építenek. A jóság, a szolgálat és az elkötelezettség csendes életét élik. Olyanok, akárcsak a lámániták, akikről azt mondta az Úr, hogy »tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták« (3 Nefi 9:20; kiemelés hozzáadva)” (“A Mighty Change of Heart,” Ensign, Oct. 1989, 5).

Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke, ugyanezzel a szentírással fejezte ki az iránti aggodalmát, hogy nem ismerjük el kellőképpen a Szentlélek ajándékát. Arra biztatta az utolsó napi szenteket, hogy fejlesszék a Szentlélek ajándékát, és tanácsokat adott azzal kapcsolatban, hogy miként ismerjék fel a Lelket:

„Túl sokan közülünk olyanok, mint akikről ezt mondta az Úr: »megtört szívvel és töredelmes lélekkel [jöttek] hozzám, …[és] megtérésük idején tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták« [3 Nefi 9:20; kiemelés hozzáadva].

Képzeljétek el: »És ezt nem tudták.« Nem ritka az, hogy valaki részesül az ajándékban, és igazából nem is tud róa.

[…] Olyan sok helyre kell elmenni, olyan sok tennivaló van ebben a zajos világban. Lehet, hogy túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy odafigyeljünk a Lélek késztetéseire” (lásd Liahóna, 2000. júl. 10.).

Kép

Tyúk csibékkel

A csibéit összegyűjtő tyúk és a népét összegyűjtő Úr közötti hasonlat kínál néhány érdekes meglátást. A tyúk gondoskodik a csibéiről és életét is feláldozná a védelmükért. Amikor veszély fenyeget, szárnyai alá gyűjti a csibéit, hogy védje őket. Hasonlóképpen, az Úr is szereti népét, Izráel házát. Életét adta népéért, és össze akarja gyűjteni, hogy védelmezze és táplálja őket. Izráel azonban számos alkalommal azt választotta, hogy elpártol az Úrtól.

A 3 Nefi 10:5–6-ot magyarázva Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből bizonyságot tett arról, hogy a Szabadító segíteni fog azoknak, akik megpróbálnak Őhozzá jönni:

„Többször is mondta, hogy úgy fog összegyűjteni minket, ahogy a tyúk szárnyai alá gyűjti a csibéit. Azt mondja, hogy nekünk kell úgy döntenünk, hogy szelíden és »szívünk minden szándékával bűnbánatot« tartva [3 Nefi 10:6] Őhozzá jövünk.

Ennek egyik módja az, hogy összegyűlünk az Ő egyházának szentjeivel. Járjatok el a gyűléseitekre, még akkor is, ha nehéznek tűnik! Ha eltökéltek vagytok, Ő segíteni fog nektek, hogy megtaláljátok hozzá az erőt” (lásd Liahóna, 2004. máj. 18.).

A próféták követése gyakran biztonságot eredményez. Azok a nefiták, „akik befogadták a prófétákat”, megmenekültek a nagy pusztításoktól (3 Nefi 10:12). M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy a nefitákhoz hasonlóan nekünk is követnünk kell a prófétánkat, ha biztonságot, békét, gyarapodást és boldogságot remélünk: „Nem kis dolog, testvéreim, hogy közöttünk van Isten egy prófétája! Nagy és csodálatos áldások jönnek az életünkbe, ha hallgatunk az Úr rajta keresztül adott szavára. […] Ha meghalljuk az Úrnak az egyház elnöke szavain keresztül adott tanácsát, azonnal és pozitívan kell reagálnunk! A történelem azt mutatja, hogy biztonság, béke, gyarapodás és boldogság jön válaszul a prófétai tanácsok követésére” (lásd Liahóna, 2001. júl. 80.).

Boyd K. Packer elnök tanúbizonyságot tett róla, hogy áldások jönnek azoknak, akik követik a prófétákat, és figyelmeztetett rá, milyen következményeket hoz az elutasításuk:

„Egy alkalommal Karl G. Maeser fiatal misszionáriusokat vezetett át az Alpokon. A hegytetőre felérve visszanézett és látta, hogy botok sora jelzi a hóban, merre vezet biztonságos út az egyébként csalóka gleccseren át.

Megállította a misszionáriusok csapatát, a botokra mutatott és azt mondta: »Testvérek, itt áll előttünk Isten papsága. Hétköznapi botok, akárcsak mi…, azonban elfoglalt helyük teszik őket számunkra azzá, amik. Ha letérünk az általuk kijelölt útról, elveszünk« (in Alma P. Burton, Karl G. Maeser, Mormon Educator [Salt Lake City: Deseret Book Co., 1953], p. 22).

Bár egyikünk sem tökéletes, hétköznapi emberek vezetésével előre halad az egyház.

Az Úr azt ígérte:

»Ha népem hallgat hangomra, valamint szolgáim hangjára, akiket népem vezetésére kijelöltem, akkor íme, bizony mondom nektek, nem lesznek elmozdítva a helyükről.

Ha azonban nem hallgatnak hangomra, sem ezen emberek hangjára, akiket kijelöltem, akkor nem lesznek áldottak« (T&Sz 124:45–46).

Tanúbizonyságomat teszem róla, testvérek, hogy az egyház vezetőit Isten hívta el, megfelelő felhatalmazás által, és az egyház tudja, hogy ők rendelkeznek ezzel a felhatalmazással, és megfelelőképpen elrendelték őket az egyházi rend szerint elrendelt vezetők. Ha követjük őket, megszabadulunk. Ha elmaradunk mellőlük, biztosan elveszünk” (in Conference Report, Apr. 1985, 45; vagy Ensign, May 1985, 35).

Dallin H. Oaks elder azt tanította, hogy a „kis hang”, amely „lángra gyújtotta a szívüket” (3 Nefi 11:3; kiemelés hozzáadva), inkább érzés volt, mintsem hang: „Ebben a szentírásban a »lángra gyújtotta« kifejezés a vigasz és a derű érzésére utal” (“Teaching and Learning by the Spirit,” Ensign, Mar. 1997, 13). A derű melegséget, gyengédséget, higgadtságot jelent.

Boyd K. Packer elnök szavai szerint ahogyan a nefitáknak is ki kellett nyitni a fülüket (lásd 3 Nefi 11:5) ahhoz, hogy meghallják Isten szavát, nekünk is oda kell figyelnünk, hogy érezhessük a Lélek gyengéd késztetéseit:

„A Lélek hangját a szentírások nem »hangos« vagy »éles« hangként jellemzik. »Nem mennydörgés hangja…, se nem nagy zajos lárma hangja.« Inkább »tökéletesen szelíd hang…, mintha suttogás [lenne]«, ami egészen lelkünk »legmélyéig« hatolhat, és »lángra« tudja gyújtani a szívünket. (3 Nefi 11:3; Hélamán 5:30; T&Sz 85:6–7) Ne felejtsétek el, hogy Illés szerint az Úr hangja nem a szélben volt, nem a földrengésben, se nem a tűzben, hanem »halk és szelíd hang« volt. (1 Királyok 19:12)

A Lélek nem kiabálással vagy erős kézzel megrázva kelti fel a figyelmünket. Inkább suttog. Oly gyengéden cirógat, hogy ha el vagyunk foglalva, akkor talán nem is érezzük. (Nem csoda, hogy kinyilatkoztatták nekünk a Bölcsesség szavát, mert hogyan is érezhetné meg ezt a hangot a részeg vagy a függőségben szenvedő?)

Időnként kicsit megbök, éppen csak annyira, hogy odafigyeljünk. Legtöbbször azonban, ha nem engedünk a gyengéd érzésnek, visszahúzódik a Lélek” (“The Candle of the Lord,” Ensign, Jan. 1983, 53).

Ezra Taft Benson elnök beszélt róla, milyen ritka élmény meghallani Mennyei Atyánk hangját:

„Az egész világ történelmében nagyon kevés ember hallhatta magának az Atyaistennek a hangját, amint hozzá szól. Amikor az emberek az égre emelték a szemüket, »egy Embert láttak az égből alászállni; és fehér köntöst viselt; és lejött és megállt közöttük« [3 Nefi 11:8].

Dicsőséges, feltámadt lény, az Istenség tagja, számtalan világ Teremtője, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene állt a szemük előtt!” (in Conference Report, Apr. 1987, 4; vagy Ensign, May 1987, 5).

James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből tanította, hogy segít nekünk személyes „keserű poharaink” elviselésében az, ha követjük a Szabadító nehézségek közepette mutatott példáját: „Sok egyháztag, amikor iszik a hozzá elérő keserű pohárból, tévesen azt gondoja, hogy ez a pohár elkerüli a többieket. A nyugati félteke népének mondott első szavaival a názáreti Jézus szívbe markolóan szólt a keserű pohárról, amelyet az Atya adott neki (lásd 3 Nefi 11:11). Minden léleknek le kell nyelnie keserű dolgokat. Az útról letérő gyermek szülei leírhatatlan bánatot ismernek meg. A durva vagy érzéketlen férj feleségének akár mindennap összetörhet a szíve. Bánat és csalódottság gyötörheti azokat az egyháztagokat, akik nem házasodnak meg, A keserű pohár felhajtása után azonban eljön az idő, amikor el kell fogadni a helyzetet, és felfelé, valamint mások felé kell nyújtanunk a kezünket. Harold B. Lee elnök azt mondta: »Ne engedjétek, hogy az önsajnálat vagy az elkeseredettség letérítsen titeket arról az útról, amelyről tudjátok, hogy helyes.« A Szabadító szabta meg az irányt: lélekben és szívünkben is újjá kell születnünk” (“A Second Birth,” Ensign, June 1998, 2).

Amikor a feltámadt Úr megjelent a nefitáknak, hívta őket, hogy érintsék meg sebeit a kezein, a lábfejein és az oldalán, és így tanúbizonyságot tehessenek a feltámadásáról (lásd 3 Nefi 11:14). Jeffrey R. Holland elder azt tanította, hogy Jézus Krisztus halandó sebei az Ő áldozatának a jelzései:

Kép

Krisztus látogatása Amerikában

„Tűnjenek bármily borúsnak napjaink, a világ Szabadítóéi sokkal sötétebbek voltak. Tanítványai javára, ezen napok emlékezetére Jézus úgy döntött, hogy feltámadt, egyébként tökéletes testében is meghagyja a sebeket a kezein, a lábfejein és az oldalán – ha úgy tetszik, annak jeleiként, hogy még azzal is történnek fájdalmas dolgok, aki tiszta és tökéletes; ha úgy tetszik, annak jeleiként, hogy az evilági fájdalom nem bizonyítja, hogy Isten nem szeret téged; ha úgy tetszik, annak jeleiként, hogy a gondok elmúlnak és miénk lehet a boldogság. Emlékeztessetek másokat arra, hogy a megsebzett Krisztus lelkünk Kapitánya, aki még mindig viseli megbocsátásunk sebeit, szeretetének és alázatosságának horzsolásait, engedelmességének és áldozatának felsebzett testrészeit.

Elsősorban a sebekről ismerjük majd fel Őt, amikor eljön. Lehet, hogy minket is előszólít majd, amint az másokkal is tette, hogy lássuk és tapintsuk meg ezeket a jeleket. Ha korábban nem emlékeztünk volna erre, akkor Ésaiással együtt eszünkbe fog jutni, hogy Isten miérettünk volt »útált és… elhagyatott…; fájdalmak férfia és betegség ismerője«, aki »megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért: békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg« (Ésaiás 53:3, 5)” (“Teaching, Preaching, Healing,” Ensign, Jan 2003, 42).

„A hozsánna szó egy olyan héber fohász átirata, amely lényegében annyit tesz: »Ó, adj szabadulást!« A nép itt nyilvánvalóan arra kérte a Szabadítót, hogy tanítsa meg nekik a szabaduláshoz vezető utat; nem meglepő tehát, hogy azonnal tanítani kezdi nekik az evangélium alapvető tantételeit és szertartásait” (Daniel H. Ludlow, A Companion to Your Study of the Book of Mormon [1976], 261–62).

Úgy tűnik, volt némi vita a nefiták között a keresztelés módját illetően. Az Úr nyilvánvalóvá tette, hogyan kell elvégezni a szertartást. Boyd K. Packer elnök elmagyarázta a keresztelés jelentőségét, és figyelmeztetett rá, hogy ne változtassunk ezen a szent szertartáson:

„Az alámerítéssel, a bűnök bocsánatára történő keresztelés az első szertartás. A keresztelést alámerítéssel kell végezni, mert az időleges halálból, a sírból való feltámadást, valamint a lelki haláltól való megváltáshoz szükséges megtisztulást is jelképezi.

[…] A terv értelmében a keresztelkedés nem csupán arra való, hogy belépjünk Jézus Krisztus egyházába. Lelki újjászületés kezdődik, amely végül visszavihet minket Isten jelenlétébe.

Ha valóban megértjük, mit jelképez a keresztelkedés, akkor nem tarthatjuk jelentéktelennek és nem változtathatjuk meg e szent szertartás formáját. […] A szövetséget az úrvacsora által újítjuk meg” (Our Father’s Plan [1984], 39–40).

Henry B. Eyring elnök segít nekünk megérteni, hogy Isten Lelke soha nem szít viszályt az emberek között: „Ahol ilyen lelkület van az emberekkel, ott összhangra számíthatunk. A Lélek szívünkbe helyezi az igazság bizonyságát, ami egységessé teszi azokat, akik osztoznak ezen a bizonyságon. Isten Lelke soha nem szít viszálykodást (lásd 3 Nefi 11:29). Soha nem szít versengéshez vezető megkülönböztetés-érzéseket az emberek között (lásd Joseph F. Smith, Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 131). Személyes békességhez és másokkal érzett egységhez vezet. Eggyé teszi a lelkeket. Eggyé tett lelkeken állhat aztán egységes család, egységes egyház, valamint békés világ” (lásd Liahóna, 1998. júl. 77.).

Thomas S. Monson elnök megosztott egy olyan történetet, amely jól szemlélteti, milyen áldások erednek a viszálykodás kerüléséből. A 3 Nefi 11:28–30elolvasása után ezt mondta:

„Végezetül hadd beszéljek két emberről, akik hősök az én szememben! Bátor tettüket nem az egész világ előtt hajtották végre, hanem Utah államban, a Midway nevet viselő békés völgyben.

Hosszú évekkel ezelőtt Roy Kohler és Grant Remund együtt szolgáltak egyházi elhívásukban. A legjobb barátok voltak. Földet műveltek és tejgazdaságot vezettek. Aztán félreértés támadt köztük, ami egyfajta szakadékot vájt közéjük.

Később, amikor Roy Kohler rákban súlyosan megbetegedett és csak kevés ideje maradt hátra az életéből, feleségem, Frances és én meglátogattuk őt és a feleségét, és adtam neki egy áldást. Amikor utána beszélgettünk, Kohler testvér azt mondta: »Hadd mondjam el, mi volt életem egyik legbecsesebb élménye!« Aztán elmesélte Grant Remunddal való félreértését és az azt követő elidegenedést. Így mondta: »Nem voltunk valami jóban egymással.

Aztán – folytatta Roy – éppen betakarítottam a szénát a közelgő télre, amikor egy éjjel a széna magától lángra kapott, minek eredményeképpen az összes széna, a csűr és minden, ami benne volt, porig égett. Teljesen elkeseredtem – mondra Roy. – Nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Az éjszaka sötét volt, csak néhány kihunyó parázs világlott. Aztán megláttam, hogy az úton traktorok és munkagépek fénye közelít felém, Grant Remund farmja felől. Amikor a ’felmentő sereg’ behajtott az udvarunkba és meglátták könnyes arcomat, Grant ezt mondta: ’Roy, jó nagy rendetlenséget kell itt eltakarítani. Fiaim és én itt vagyunk. Kezdjük hát!’« Közösen nekiveselkedtek a munkának. Mindörökre eltűnt a rejtett ék, ami egy időre elválasztotta őket. Egész éjjel és másnap délelőtt is dolgoztak, miközben sok további szomszéd csatlakozott hozzájuk.

Roy Kohler elhunyt, és Grant Remund is idősödik. Fiaik együtt szolgáltak ugyanazon egyházközség püspökségében. Nagyra becsülöm e két csodálatos család barátságát” (lásd Liahóna, 2002. júl. 22.).

A „tanom” szó nyolc alkalommal fordul elő a 3 Nefi 11: 28–40-es verseiben. Az Úr a bűnbánattal és a kereszteléssel írta le tanát. A 2 Nefi 31-ben Nefi hasonló szavakat használva jelentős időt eltöltött azzal, hogy kifejtse, mit nevez Krisztus tanának. Nefi Krisztus tanához sorolta a hitet, a bűnbánatot, a keresztelést, a Szentlelket, a szentírás-tanulmányozást, valamint a mindvégig való kitartást. Az Úr ugyanezeket a tantételeket ismételte meg később, amikor meglátogatta a Mormon könyve népét (lásd 3 Nefi 27), és „evangéliumomnak” nevezte ezeket. Ezek a tantételek eszünkbe juttatják a Hittételek 1:4-et: „Hisszük, hogy ezek az Evangélium első tantételei és szertartásai: első, az Úr Jézus Krisztusba vetett Hit; második, Bűnbánat; harmadik, alámerítéssel történő Keresztelés a bűnök bocsánatára; negyedik, Kézrátétel a Szentlélek ajándékáért.”

Kép

Jézus a nefita apostolokkal