Alma 8–12

A „buzgó ima” kifejezés erőteljes, hittel telt kommunikációt jelez Istennel. Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) a Tizenkét Apostol Kvórumából javasolt néhány olyan módot, ahogy kiértékelhetjük imáink erejét és megkísérelhetünk javítani azon:

Kép

Imádkozó nő

„Megkérhetlek ma titeket arra, hogy gondoljátok át imáitok hatékonyságát? Mennyire érzitek magatokat közel Mennyei Atyátokhoz? Úgy érzitek, hogy választ kaptok az imáitokra? Érzitek, hogy az imával töltött idő gazdagítja és felemeli a lelketeket? Van még hova fejlődnötök?

Sok oka lehet annak, amiért hiányzik imáinkból az erő. Van, hogy rutinszerűvé válnak. Sekélyessé válnak az imáink akkor, ha újra és újra oly gyakran hasonlóképpen használunk hasonló szavakat, hogy azok inkább ismételgetések lesznek, mint kommunikáció. Ezt nevezte a Szabadító »sok beszédűségnek« (lásd Máté 6:7). Az ilyen imákról azt mondta, hogy nem hallgattatnak meg. […]

Előfordul, hogy imáitok időnként ugyanúgy hangoznak és ugyanazt az érzést adják? Mondtatok valaha is gépiesen imát, amikor úgy ömlöttek a szavak, mintha gép dobná ki őket? Van, hogy unatkoztok saját imátok közben?

Azok az imák, amelyek nem igényelnek sok gondolkozást, nem nagyon érdemlik ki Mennyei Atyánk figyelmét. Ha azon veszitek észre magatokat, hogy kezdenek rutinszerűvé válni az imáitok, lépjetek hátra és gondolkozzatok! Gondoljátok át alaposan azokat a dolgokat, amikért igazán hálásak vagytok” (“Improving Our Prayers,” in Brigham Young University 2002–2003 Speeches [2003], 160).

Miután Alma figyelemreméltó sikereket ért el, amikor más városokban prédikálta az evangéliumot, Ammonihában kigúnyolták, leköpdösték és kiűzték a városból. Ezt követően erősítette meg számára az angyal azt, hogy erőfeszítéseit elfogadja az Úr, és mondta neki, hogy térjen vissza és prédikáljon ismét a népnek (lásd Alma 8:15–16). Azokhoz szólva, akik időnként úgy érzik, hogy a legjobb erőfeszítéseik nem elegendőek, illetve kudarcot vallottak, azt mondta Thomas S. Monson elnök:

„»Tedd a dolgod, az a legjobb; hagyd az Úrra a maradékot!« [‘The Legend Beautiful’ by Henry Wadsworth Longfellow].

Ha volna itt valaki, aki úgy érzi, hogy túlságosan gyenge élete folyásának és hanyatlásának megváltoztatásához, vagy a legnagyobb félelem – a kudarctól való félelem – miatt el sem jut eddig az elhatározásig, akkor nekik semmi nem nyújthat megnyugtatóbb ígéretet az Úr következő szavainál: »Kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat« [Ether 12:27].

Mindenhol találhatók csodák, ahol felmagasztalják a papsági elhívásokat. Amikor hit váltja fel a kételyt, amikor az önzetlen szolgálat megszabadít az önző igyekezettől, akkor Isten hatalma véghezviszi az Ő céljait” (lásd Liahóna, 2000. jan. 59.).

Az angyal üzenetét hallva Alma „gyorsan visszatért” Ammonihába. Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből azt tanította, hogy a lelki jólétünkhöz szükség van rá, hogy haladéktalanul engedelmeskedjünk az Úrnak:

„Bármily nagy hit is van most bennünk az Isten iránti engedelmességhez, folyamatosan erősítenünk és állandóan frissítenünk kell ezt a hitet. Megtehetjük ezt annak elhatározásával, hogy gyorsabbak leszünk az engedelmességben és eltökéltebbek a kitartásban. A lelki felkészülés kulcsa az, hogy megtanulunk korán hozzálátni és rendületlennek lenni. […]

Szerető Mennyei Atyánk és Szeretett Fia minden tőlük telhető segítséget megadott nekünk ahhoz, hogy átmenjünk az előttünk álló élet vizsgáján. Nekünk kell azonban az engedelmesség mellett döntenünk, aztán pedig cselekednünk. Idővel, mindennapos döntéseinken keresztül alakítjuk ki az engedelmesség vizsgájának letételéhez szükséges hitet. Már most elhatározhatjuk azt, hogy bármit is kér tőlünk Isten, gyorsan meg fogjuk tenni” (lásd Liahóna, 2005. nov. 38, 40.).

Alma böjtölt, hogy felkészítse elméjét és lelkét az Ammoniha lakosainak szóló prédikálásra. A böjt gyakran jelzi azt az Úrnak, hogy komolyan gondoljuk, amit kérünk. James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből azt tanította: „Vannak alkalmak, amikor a böjt megfelelő bizonyítéka őszinteségünknek. […] Amikor böjtölünk, akkor lelkünk alázatos lesz, ami jobban összhangba hoz minket Istennel és az Ő szent céljaival” (lásd Liahóna, 2002. máj. 67.).

Joseph B. Wirthlin elder felsorolt néhány olyan áldást, amely akkor áramlik az életünkbe, ha imával egészítjük ki a helyénvaló böjtöt:

„A buzgó imával társított böjt nagyon erős. Betöltheti elménket a Lélek kinyilatkoztatásaival. Megerősíthet bennünket a kísértések ellen.

A böjt és az ima segíthet kialakítani magunkban a bátorságot és az önbizalmat. Megerősíthetik a jellemünket, fejleszthetik a fegyelmet és az önuralmat. Gyakran, amikor böjtölünk, igazlelkű imáink és fohászaink nagyobb erővel bírnak. A bizonyságok növekednek. Lelkileg és érzelmileg érettebbé válunk, és megszenteljük a lelkünket. Minden egyes alkalommal, amikor böjtölünk, egy kicsit több uralmat nyerünk világi vágyaink és szenvedélyeink felett. […]

Kép

Ételtől tartózkodó férfi

© Steve Bunderson, 1994

A megfelelő szellemben és az Úr módján végzett böjt lelki engeriát ad nekünk. Megerősíti önfegyelmünket, otthonunkat békességgel tölti el, szívünket örömmel járja át, megerősít bennünket a kísértésekkel szemben, felkészít bennünket a nehézségek idejére, és megnyitja az egek csatornáit” (lásd Liahóna, 2001. júl. 89, 91.).

Alma figyelmeztetett rá, hogy bár abban az időben a lámánita nép gonosz volt, az Úr az ítélet napján irgalmasabban tekint majd rájuk, mint Ammoniha népére (lásd Alma 9:14). A lámániták örökölt helytelen hagyományokat követtek, a nefiták viszont általában, és konkrétan Ammoniha népe, „az Úrnak oly igen kedvelt népe voltak; …minden más nemzet, nemzetség, nyelv vagy nép felett” (Alma 9:20). A nagy áldásokkal nagy feladatok járnak.

Sheri L. Dew nőtestvér, aki akkoriban a Segítőegylet általános elnökségében volt tanácsos, azt tanította: „»Akinek sok adatott, attól sok követeltetik« (T&Sz 82:3), és olykor nehéz követelmények társulnak a tanítványsághoz. De vajon nem kellene elvárnunk, hogy az örök dicsőséghez vezető út próbára tegyen minket? A világba való belefeledkezésünket és kényelmes próbálkozásainkat a lelki fejlődésre időnként azzal igyekszünk ésszerűnek beállítani, hogy igyekszünk vigasztalni egymást, miszerint az evangélium szerinti élet valójában nem kell, hogy oly sokat követeljen tőlünk. Az Úr magatartásra vonatkozó normája azonban mindig is többet fog követelni a világ normájánál, ugyanakkor az Úr jutalmai – melyek között ott van az igaz öröm, a békesség és a szabadulás – végtelenül dicsőségesebbek is” (lásd Istentől való nők vagyunk. Liahóna, 2000. jan. 118–119.).

Részben betöltötte az ősi Józsefnek tett ígéretet az, hogy Lehi Manassé leszármazottja volt. Nem sokkal halála előtt az egyiptomi József elmondta, milyen biztosítékokat ígért neki az Úr a leszármazottait illetően:

„Ígéretet kaptam az Úrtól, hogy ágyékom gyümölcséből az Úristen… igazlelkű [ágat nevel]. […]

És lészen, hogy újra szétszóratnak; és letöretik egy ág, és messzi országba vitetik; mindazonáltal meg fognak emlékezni róla az Úr szövetségeiben, amikor eljön a Messiás. […]

Így szólt hozzám az Úr, atyáim Istene. […]

Kép

Lehi prédikál

Ágyékod gyümölcse tehát írni fog, és Júda ágyékának gyümölcse írni fog; és az, amit a te ágyékod gyümölcse ír, és az is, amit Júda ágyékának gyümölcse ír, eggyé nő, meghazudtolván a hamis tanokat, és megszüntetvén a vitatkozásokat, és békét teremtvén ágyékod gyümölcse között, és elvezetvén őket atyáik ismeretéhez az utolsó napokban; valamint szövetségeim ismeretéhez, mondja az Úr” (Joseph Smith fordítás, 1 Mózes 50:24–25, 27, 31; lásd még 2 Nefi 3:5, 12).

Mielőtt a vadonba menekültek volna, Lehi és Ismáel is, mindketten József leszármazottjai, Jeruzsálemben éltek a családjukkal, ami Júda királyságának volt része. Valaki a következőképpen magyarázta azt, hogy Lehi ősei, bár Józseftől származtak, miért éltek Jeruzsálemben, annak ellenére, hogy ott leginkább Júda leszármazottjai laktak: „Néhányan a Mormon könyvét tanulmányozva felvetették a kérdést, hogyan éltek József leszármazottjai még Kr. e. 600 körül is Jeruzsálemben, amikor Efráim és Manassé törzsének legtöbb tagját Kr. e. 721 körül fogságba hurcolták az asszírok. A 2 Krónika könyvében az egyik szentírás megoldást kínálhat a felvetésre. Ez a beszámoló megemlíti, hogy Kr. e. 941 körül Asa az ország királyaként Jeruzsálembe gyűjtötte »egész Júda és Benjámin nemzetségét és azokat, a kik jövevények valának köztök az Efraim [és] Manassé… nemzetségéből« (2 Krónika 15:9). A Kr. e. 941 körül Jeruzsálembe gyűjtött »jövevények« között »Efraim [és] Manassé… nemzetségéből« ott lehettek Lehi és Ismáel elődei is” (Daniel H. Ludlow, A Companion to Your Study of the Book of Mormon [1976], 199).

Figyeld meg, milyen hatással voltak a nemzetre az igazlelkűek imái! Az igazlelkűek imái később, Moróni kapitány és a lámánita Sámuel napjaiban is megakadályozták a nefiták pusztulását (lásd Alma 62:40; Hélamán 13:12–14).

Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) azt mondta a napjainkban elmondott imákról: „Sok-sok egyenes derékkal járó, hű ember van, akik minden parancsolatot betartanak, és akiknek élete és imái visszatartják a világot a pusztulástól” (in Conference Report, Apr. 1971, 7; vagy Ensign, June 1971, 16). Miután az igazlelkűek elpusztultak vagy elmentek Ammonihából, imáik már nem védték a várost, és „minden élő lélek elpusztult az amonihabeliek közül” (Alma 16:9).

A nefita társadalomban az onti volt a legnagyobb pénzegység. A nefita pénzrendszer Alma 11-ben való leírásának egyik lehetséges oka az, hogy lássuk, milyen nagyságrendű vesztegetési összeget ajánlott Zézrom Amuleknek, ha megtagadja „egy Legfelsőbb Lény létezését” (Alma 11:22). Úgy tűnik, hogy hat ezüst onti 42 napnyi bírói fizetésnek felelt meg Ammoniha népének társadalmában (lásd Alma 11:3, 11–13).

Az Alma 11:40-et gyakran félreértik az emberek – egyesek azt gondolják, hogy Amulek azt tanítja itt, hogy Krisztus csak azokért szenvedett, akik hisznek és bűnbánatot tartanak. Ez nem így van. A szentírások azt mondják nekünk, hogy a Szabadító „minden ember fájdalmát elszenvedi, igen, minden test fájdalmát, a férfiakét és a nőkét is, és a gyermekekét” (2 Nefi 9:21; lásd még Móziás 4:7). A Szabadító azonban jelzi, hogy ha az emberiség nem tart bűnbánatot, akkor „vérem nem tisztítja meg őket” (T&Sz 29:17). Amulek nyilván annak tényét kívánta kifejezésre juttatni, hogy az engesztelés részben kihasználatlanul marad, ha a gonoszok úgy döntenek, hogy nem tartanak bűnbánatot – nem azt, hogy a Szabadító csak azokért szenvedett, akik bűnbánatot tartanak.

A Bibliaszótár így határozza meg a feltámadást: „A lélektest és a fizikai, húsból s csontból való test egyesülése, amely aztán soha nem válik el egymástól” (“Resurrection,” 761; lásd még Kalauz a szentírásokhoz: Feltámadás.). A feltámadás ismerete gazdagabb jelentést ad a halandó életnek.

Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából leírta, milyen „élő reménység” költözik azokba, akik hisznek és bíznak ebben a szent igazságban, és abban, hogy ennek milyen hatása lehet a mindennapi életre:

„Az »élő reménység«, amelyet a feltámadás által kaptunk, az a meggyőződés, hogy a halál nem egyéni létünk befejezése, hanem csupán a halandóságból a halhatatlanságba való átmenet szükséges lépése. Ez a remény teljesen megváltoztatja azt, ahogyan a halandó életet szemléljük. […]

A feltámadás bizonyossága erőt és perspektívát ad nekünk ahhoz, hogy átvészeljük a halandó kihívásokat, amelyekkel nekünk mindannyiunknak és a szeretteinknek is szembe kell nézniük, köztük azokat a fizikai, mentális és lelki fogyatékosságokat, amelyeket születésünkkel hozunk magunkkal vagy a halandó élet során szerzünk. A feltámadás miatt tudjuk, hogy ezek a halandó fogyatékosságok csak átmenetiek.

A feltámadás bizonyossága erőteljes ösztönzést is biztosít, hogy halandó életünk során betartsuk Isten parancsolatait. […]

Ezen felül, ha halandó bűneinket nem tisztította ki és törölte el a bűnbánat és a megbocsátás (lásd Alma 5:21; 2 Nefi 9:45–46; T&Sz 58:42), akkor úgy támadunk fel, hogy »világosan fogunk emlékezni« (Alma 11:43) és »tökéletesen tudatában leszünk… minden bűnünknek, és tisztátalanságunknak« (2 Nefi 9:14; lásd még Alma 5:18). Ennek a valóságnak a fontosságát hangsúlyozza sok szentírás, amely azt mondja, hogy a feltámadást rögtön a végső ítélet követi (lásd 2 Nefi 9:15, 22; Móziás 26:25; Alma 11:43–44; 42:23; Mormon 7:6; 9:13–14). Valóban, »ez az élet a felkészülés ideje az Istennel való találkozásra« (Alma 34:32). […]

Biztos tudásunk a halhatatlanságba való feltámadásról ahhoz is bátorságot ad nekünk, hogy szembenézzünk a saját halálunkkal – még olyan halállal is, amit idő előttinek hívhatunk. […]

A halhatatlanság bizonyossága a szeretteink halálakor bekövetkező halandó elválásokat is segít elviselnünk. […] Mindannyiunknak dicsőítenünk kell Istent a biztos feltámadásért, amely halandó elválásainkat időlegessé teszi, valamint reményt és erőt ad a továbblépéshez” (lásd Liahóna, 2000. júl. 18–19.).

Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Sterling W. Sill elder (1903–1994) megnevezte a feltámadás néhány áldását, amikor azt tanította, hogy a feltámadott test „minden felfogható mértéket meghaladóan szép, mert gyorsabb és kifinomultabb az érzékelése, és sokkal jobban tud szeretni, megérteni és boldog lenni” (in Conference Report, Oct. 1976, 67; vagy Ensign, Nov. 1976, 48).

Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) is elmagyarázta, mit tesz a fizikai testünkkel a feltámadás: „Senkinek semmi oka az aggodalomra annak kapcsán, hogy milyen lesz az egyén megjelenése a feltámadásban. Ami a testet illeti, annak vonatkozásában a halál megtisztító folyamat. Okkal hisszük azt, hogy eltűnik az öregkori megjelenés, és a test visszaállíttatik a férfikor vagy az asszonyiság teljes életerejébe. A gyermekek gyermekekként támadnak fel, mert a sírban nincs növekedés. A gyermekek addig nőnek majd, míg el nem érik lelkük teljes termetét” (Answers to Gospel Questions, comp. Joseph Fielding Smith Jr., 5 vols. [1957–66], 4:185).

Joseph Fielding Smith elnök kifejtette, hogy Isten rejtelmei egész egyszerűen az evangélium azon isteni tantételei, amelyekre szükség van a szabadulásunkhoz, de amelyeket nem ért meg a világ: „Az Úr megígérte, hogy ki fogja nyilatkoztatni rejtelmeit azoknak, akik hűen szolgálják őt. […] Az evangélium nagyon egyszerű, így még a felelősségre vonhatóság korát elérő gyermekek is megérthetik. Nem kérdéses, hogy vannak olyan tantételek, amelyeket ebben az életben nem érthetünk meg, de amikor eljő a teljesség, akkor látni fogjuk, hogy minden világos, ésszerű és felfogható. Az evangélium »egyszerű« tantételei, mint a keresztelés vagy az engesztelés, rejtelmek azok számára, akiket nem vezérel az Úr Lelke” (Church History and Modern Revelation, 2 vols. [1953], 1:43).

Isten rejtelmeit ne keverjük össze olyan „rejtelmek”, avagy dolgok hiábavaló kutatásával, amelyeket nem nyilatkoztatott ki Isten. A rejtelmek szó e második jelentésével kapcsolatban azt mondta Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából: „A rejtelmek szó másik, szűkebb jelentéssel is bír; ez inkább a köznyelvben használatos, nem a szentírásokban, és a feltételezéseken alapuló tanításokra utal, olyan dolgokra, amelyeket az Úr napjainkban nem nyilatkoztatott ki egyértelműen. Erről van szó akkor, amikor az elderek azt a tanácsot kapják, hogy hagyják békén a rejtelmeket” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 524).

Dallin H. Oaks elder kifejtette, hogy ha elutasítjuk a Szentlélek általi kinyilatkoztatást, akkor határt szabunk annak, amit meg tudunk tanulni: „Szent Lelkétől kapott kinyilatkoztatás által tanítjuk és tanuljuk meg Isten rejtelmeit. Ha megkeményítjük szívünket a kinyilatkoztatással szemben és behatároljuk megértésünket arra, amit tanulmányozás és érvelés által megkaphatunk, akkor arra korlátozódunk, amit Alma az ige kisebb részének nevezett” (The Lord’s Way [1991], 42).

Dallin H. Oaks elder azt tanította, hogy az ítélet nem csupán a halandóságban véghezvitt tetteink áttekintése, hanem inkább annak értékelése, hogy tetteink következményeként kivé és mivé váltunk:

„Nefi próféta annak tekintetében ír a végső ítéletről, amivé váltunk: »És ha cselekedeteik tisztátalanok voltak, akkor nekik is szükségképpen tisztátalannak kell lenniük; és ha ők tisztátalanok, akkor szükségképpen nem lakhatnak Isten királyságában« (1 Nefi 15:33; kiemelés hozzáadva). Moróni kijelenti: »aki tisztátalan, az még mindig tisztátalan lesz; és aki igazlelkű, az még mindig igazlelkű lesz« (Mormon 9:14; kiemelés hozzáadva; lásd még Jelenések 22:11–12; 2 Nefi 9:16; T&Sz 88:35). Ugyanez áll majd az »önzőségre«, az »engedetlenségre«, és minden más személyes jellemvonásra, mely nem áll összhangban Isten követelményeivel. A gonoszok »állapotára« utalva a végső ítéletkor, Alma elmagyarázza, hogy ha szavaink, tetteink és gondolataink elítélnek minket, akkor »nem találtatunk szeplőtelennek; …és ebben a rettenetes helyzetben nem merünk majd felnézni az Istenünkre« (Alma 12:14).

Ezekből a tanításokból arra következtethetünk, hogy a végső ítélet nem csupán a jó és a rossz cselekedetek kiértékelése – azé, amit tettünk. Tetteink és gondolataink végső hatásának az elismerése is ez – azé, akivé váltunk. Senki esetében nem elég a dolgok puszta elvégzése. Az evangélium parancsolatai, szertartásai és szövetségei nem betétek listáját alkotják, melyekre szükség van valamely mennyei számlán. Jézus Krisztus evangéliuma olyan terv, mely megmutatja nekünk, hogyan várljunk azzá, aminek Mennyei Atyánk látni szeretne minket” (lásd Liahóna, 2001. jan. 41.).

A második halállal kapcsolatos tudnivalókért lásd a Jákób 3:11 (121. oldal), az Alma 40:26 (247. oldal) és a Hélamán 14:15–19 szövegmagyarázatát (288. oldal).

A kerubok „mennyei lényeket jelképező figurák, a pontos formájuk ismeretlen. Megtalálhatók a szentek szentjében, a frigyládában a kegyelem tábláján (2 Mózes 25:18, 22; 1 Királyok 6:23–28; Zsidók 9:5), valamint Ezékiel látomásaiban (Ezékiel 10; 11:22). A bukásról szóló beszámoló keruboknak mondja azokat, akik őrizték »az élet fájának útját« (1 Mózes 3:24)” (Kalauz a szentírásokhoz: Kerubok. 119.).

Kép

A szövetség ládája

A próbatételi állapot és a próbatételi idő kifejezést csak Alma használja a Mormon könyvében (lásd Alma 42:4, 10, 13). L. Tom Perry elder a Tizenkét Apostol Kvórumából így jellemezte ezt a próbatételi időt: „Az a földi élet fő célja, hogy lehetővé tegye lelkünknek, amely már a világ léte előtt létezett, a testünkkel egy olyan időszakra való egyesülését, amely nagyszerű lehetőséget biztosít számára a halandóságban. A kettő együttléte adja meg nekünk annak kiváltságát, hogy növekedhetünk, fejlődhetünk és érettebbé válhatunk, amire csak akkor kerülhet sor, ha együtt van a lélek és a test. Testünkkel bizonyos próbatételeken megyünk keresztül, amit létezésünk próbatételi állapotának nevezünk. A tanulás és a vizsgáztatás időszaka ez, amikor érdemesnek bizonyulhatunk örök lehetőségekre. Mindez részét képezi Atyánk gyermekei számára alkotott isteni tervének” (in Conference Report, Apr. 1989, 16; vagy Ensign, May 1989, 14).

Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke, azt tanította, hogy Isten tervének ismerete választ ad a bonyolult kérdésekre. A fiatalok tanítóihoz szólva azt mondta:

„A fiatalok felteszik a kérdést: »miért?« – Miért parancsolják meg nekünk bizonyos dolgok megtételét, és miért parancsolják nekünk, hogy más dolgokat pedig ne tegyünk? A boldogság tervének ismerete, még vázlatos formában is, választ adhat elméteknek. […]

Az egyházban ma elénk kerülő bonyolult kérdések többsége, és ezeket sorolhatnánk – abortusz és társai, illetve az azzal kapcsolatos kérdések, hogy ki viseli a papságot és ki nem –, nem válaszolható meg, ha a háttérként nincs ott a terv legalább bizonyos mértékű ismerete.

Alma azt mondta, és úgy gondolom, ez mostanában a kedvenc szentírásom, bár ez nálam időnként változó: »Isten tehát, miután megismertette velük a megváltás tervét, parancsolatokat adott nekik« (Alma 12:32; kiemelés hozzáadva). […]

Ha [a tanulóknak] választ próbáltok adni, kövessétek ezt a mintát: »Isten…, miután megismertette velük a megváltás tervét, parancsolatokat adott nekik«” (“The Great Plan of Happiness” [Church Educational System symposium on the Doctrine and Covenants, Aug. 10, 1993], 3; lásd LDS.org under gospel library/additional addresses/CES addresses).