Hélamán 1–4

Hélamán könyve felidézi a nefiták közti nagy gonoszság egy időszakát. A gadianton rablók gyarapodtak, a tömegek pedig számos kört írtak le bűnbánattal kísért gonoszság és pusztulás közt, amely után ismét visszatértek a gonoszsághoz. A gondok nagy része visszavezethető a Hélamán első fejezetében kezdődő „viszálykodásra”. Míg lehetnek, akik szerint a „viszálykodás” viszonylag ártalmatlan bűn, a következő általános felhatalmazottak mind mondtak valamit a viszálykodás veszélyeiről.

James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből egyenes szavakkal megmondta, hogy az Úr Lelke ki nem állhatja a viszálykodást: „Ahol viszálykodás van, onnan eltávozik az Úr Lelke, és nem számít, ki a hibás” (in Conference Report, Apr. 1996, 57; vagy Ensign, May 1996, 41).

Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy a viszálykodást saját gonosz céljai végett szítja szándékosan Sátán: „Nem véletlenül van jelen a világban a korrupció, a tisztességtelenség, a bajkeverés, a viszálykodás bűne, valamint más gonosz dolgok. Sátán és követői könyörtelen hadjáratának bizonyítékai ezek. Minden rendelkezésére álló eszközt és fogást felhasznál a megtévesztésre, a megzavarásra és a félrevezetésre” (in Conference Report, Oct. 1994, 100; vagy Ensign, Nov. 1994, 76).

A viszálykodás pusztító hatásával ellentétben Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből a békesség lelkületéből fakadó egységet hangsúlyozta: „Ahol ilyen lelkület van az emberekben, ott összhangra számíthatunk. A Lélek szívünkbe helyezi az igazság bizonyságát, ami egységessé teszi azokat, akik osztoznak ezen a bizonyságon. Isten Lelke soha nem szít viszálykodást (lásd 3 Nefi 11:29). Soha nem szít versengéshez vezető, megkülönböztető érzéseket az emberek között (lásd Joseph F. Smith, Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 131). Személyes békességhez és másokkal érzett egységhez vezet. Eggyé teszi a lelkeket. Eggyé tett lelkeken állhat aztán egységes család, egységes egyház, valamint békés világ” (lásd Liahóna, 1998. júl. 77.).

M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy ma is fenyegetnek titkos összeesküvések:

„A Mormon könyve azt tanítja, hogy a bűnözéssel együttjáró titkos összeesküvések komoly kihívást jelentenek nemcsak az egyéneknek és a családoknak, hanem egész civilizációknak is. Napjaink titkos összeesküvései közé tartoznak a bűnbandák, kábítószer kartellek és a szervezett bűnözői családok. A jelenkor titkos összeesküvései nagyjából ugyanúgy működnek, mint a Mormon könyve idejében a gadianton rablók. Titkos jeleik és jelszavaik vannak. Titkos szertartásokon és beavató ceremóniákon vesznek részt. Céljaik közé tartozik, hogy »hazájuk törvényei ellenére, valamint Istenük törvényei ellenére« gyilkoljanak, és fosztogassanak, és lopjanak, és paráznaságokat és mindenféle gonoszságokat kövessenek el [Hélamán 6:23].

Ha nem vagyunk óvatosak, korunk titkos összeesküvései éppen olyan gyorsan és éppen oly kiterjedt mértékben tehetnek szert hatalomra és befolyásra, akárcsak a Mormon könyvében. Emlékeztek a mintára? A titkos összeesküvések a társadalom gonoszabb részén kezdődtek, de végül elcsábították »az igazlelkűek legnagyobb részét«, mígnem az egész társadalom beszennyeződött [Hélamán 6:38]. […]

A Mormon könyve azt tanítja, hogy az ördög »minden bűnnek a szerzője«, és e titkos összeesküvések megalapítója [Hélamán 6:30; lásd 2 Nefi 26:22]. Olyan mértékben tudja használni a titkos összeesküvéseket, ideértve a bandákat is, amilyen mértékben »képes megkaparintani az emberek gyermekeinek szívét« [Hélamán 6:30]. Célja az, hogy elpusztítson egyéneket, családokat, közösségeket és nemzeteket [lásd 2 Nefi 9:9]. Ez bizonyos fokig sikerült is neki a Mormon könyve idejében. Ma is túlságosan nagy a sikere. Ezért olyan fontos, hogy mi, papságviselők, szilárdan kiálljunk amellett, ami igaz és helyes, minden tőlünk telhetőt megtéve azért, hogy segítsük közösségünk biztonságának megőrzését” (lásd Liahóna, 1998. jan. 39–40.).

A Világkereskedelmi Központot és a Pentagont ért terroristatámadást követő általános konferencia során Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) utalt azokra a terrorista szervezetekre, amelyek elkötelezték magukat a gyilkosság, az önkényuralom, a félelem és a gonosz fennhatóság elősegítése mellett:

„A terrorista szervezeteket fel kell kutatni és le kell törni.

Mi, ennek az egyházank a tagjai, tudunk valamit az ilyen csoportokról. A Mormon könyve szól a Gadianton rablókról és az ő vérszomjas, eskü alatt tartott titkos szervezetükről, amely gonoszságra és pusztításra törekedett. Az ő idejükben rendelkezésükre álló eszközökkel megtettek minden tőlük telhetőt, hogy elpusztítsák az egyházat, hogy álbölcsességükkel megnyerjék az embereket és átvegyék a társadalom feletti uralmat. Ugyanezt láthatjuk a jelenlegi helyzetben is.

Békés nép vagyunk. Krisztus követői vagyunk, aki a Békesség Hercege. Vannak azonban olyan időszakok, amikor ki kell állnunk azért, ami helyes és illő, a szabadságért és a civilizációért, ahogyan Moróni is összehívta napjaiban a népet, hogy védjék meg asszonyaikat, gyermekeiket, valamint a szabadság ügyét (lásd Alma 48:10)” (lásd Liahóna, 2002. jan. 84.).

Bár nehéz idők jártak és gonosz erők fenyegették a társadalmat, Hélamán példát mutatott abban, hogy rendíthetetlenül az Úr akaratát tette, és ezt mi is követhetjük ezekben a kihívásokkal teli mai napokban. Hélamánhoz hasonlóan mi is tehetünk a következményektől függetlenül „mindig jót” (Tégy mindig jót! Himnuszok, 152. sz.). A kulcsszó a szüntelenül.

Spencer J. Condie elder a Hetvenektől kihangsúlyozta, milyen fontos szövetségeink betartása egy módjaként annak, ahogy következetességet fejlesztünk ki a jó megtételében:

„Az igazi megtérés és a bűnök bocsánata bizonyítékai közül talán ez a leginkább figyelemre méltó: már nincs többé hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk. […]

Minden alkalommal megerősíthetjük a jó megtételére irányuló hajlandóságunkat, amikor szövetséget kötünk és betartjuk azt. Amikor papsági szertartásokban veszünk részt, a magasból kiterjednek lefelé a papság erői, és mindig egy kicsit közelebb visznek minket a mennyekhez. Akik tiszta szívvel vesznek az úrvacsorából és vesznek részt a templomi szertartásokban, és akik hűen betartják a szövetségeiket, azoknak nincs szükségük hosszas utasításokra a visszafogott öltözködés, a nagylelkű böjti felajánlások és a tizedfizetés, a bölcsesség szavának betartása, avagy a sabbat napjának megszentelése kapcsán. Nincs szükségük szigorú emlékeztetőkre, hogy osszák meg másokkal az evangéliumot, hogy menjenek el gyakran a templomba, hogy végezzenek családtörténeti kutatást, illetve tegyenek eleget házi- vagy látogatótanítási feladataiknak. Arra sem kell noszogatni őket, hogy látogassák meg a betegeket és szolgálják a szükséget látókat.

Ők a Legmagasságosabb hű szentjei, akik betartják az Úr házában kötött szent szövetségeiket, »elhatározva azt, hogy mindvégig szolgálják őt, és cselekedeteikkel valóban kinyilvánítják, hogy részesültek Krisztus Lelkéből, bűneik bocsánatára« (T&Sz 20:37). Akik betartják a szövetségeket…, azok a felajánlás törvénye szerint élnek. Idejük, tehetségeik és pénzügyi forrásaik mind az Úrhoz tartoznak.

Szövetségeik betartása által szert tettek arra a hajlandóságra, hogy állandóan jót cselekedjenek” (“A Disposition to Do Good Continually,” Ensign, Aug. 2001, 14, 19).

Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Dean L. Larsen elder a következő megfigyelést tette az Úr iránti hűség és a boldogulás közötti kapcsolatról:

„Ha az emberek élete összhangban van az Úr akaratával, akkor helyére látszik kerülni minden olyan alapvető tényező, amely elhozza Isten gyermekeinek szánt áldásait. Szeretet és összhang uralkodik. Úgy tűnik, még az időjárás, az éghajlat és az elemek is reagálnak erre. Kitart a békesség és derű. Szorgosság és fejlődés fémjelzi az emberek életét. […]

Az Úr biztosított minket arról, hogy megáldja és felvirágoztatja népét, ha betartják a parancsolatait és nem felejtenek el áldásaik forrásaként reá tekinteni” (in Conference Report, Oct. 1992, 58–59; vagy Ensign, Nov. 1992, 41–42).

Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) azt tanította, hogy bizonyos áldások csakis szorgalmas szentírás-tanulmányozás által jönnek el: „Siker az igazlelkűségben, a megtévesztés elkerülésének és a kísértéssel szembeni ellenállás hatalma, útmutatás a mindennapi életünkben, a lélek gyógyulása – néhány olyan ígéret, amelyeket az Ő szavához térőknek adott az Úr. Vajon ígér-e az Úr úgy, hogy ne teljesítené be? Ha azt mondja nekünk, hogy ha megragadjuk szavát, akkor részünk lesz ezekben a dolgokban, akkor biztosan miénk lehetnek ezek az áldások. Ha pedig nem ragadjuk meg, akkor elveszhetnek az áldások. Legyünk bármilyen szorgalmasak is más területeken, bizonyos áldások csakis a szentírásokban találhatók meg, csakis abban, ha az Úr szavához térünk és erősen megragadjuk azt, miközben a sötét ködön át az élet fájához igyekszünk” (“The Power of the Word,” Ensign, May 1986, 82).

Az „Ábrahámmal, és Izsákkal, és Jákóbbal… együtt leüljenek” kifejezés azt jelenti, hogy a hűek ki fogják érdemelni e három nagy pátriárka társaságát és celesztiális jutalmak elnyerését. A Tan és a szövetségek 132:37 szerint „Ábrahám… és… Izsák és Jákób… beléptek felmagasztosulásukba az ígéretek szerint, és trónokon ülnek, és nem angyalok, hanem istenek”.

Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából elmagyarázta, hogy az egyház tagjai Ábrahám, Izsák és Jákób áldásainak örököseivé válhatnak:

„A szövetség, amelyet először Ábrahámmal kötött az Úr, majd Izsákkal és Jákóbbal megerősített, páratlan jelentőséggel bír: […]

Mi is a szövetség gyermekei vagyunk. A régiekhez hasonlóan mi is megkaptuk a szent papságot és az örökkévaló evangéliumot. Ábrahám, Izsák és Jákób az őseink. Izráelből valók vagyunk. Jogunk van az evangélium, a papsági áldások és az örök élet elnyerésére. A föld nemzeteit meg fogják áldani az erőfeszítéseink és utódaink fáradozásai. Ábrahám szó szerinti magja kapja meg ezeket a megígért áldásokat, valamint azok, akik örökbefogadás útján jöttek családjába – arra alapozva, hogy elfogadták az Urat és engedelmeskednek a parancsolatainak” (in Conference Report, Apr. 1995, 42–43; vagy Ensign, May 1995, 33).

Mormon gondosan rámutatott, hogy a kevélység nem volt része az Úr egyházának, azonban a nagy gazdagság miatt kezdett beférkőzni néhány egyháztag szívébe (lásd Hélamán 3:36), ami az egyház egészére káros hatással bírt. Ezra Taft Benson elnök hasonló gondolatokat juttatott kifejezésre:

Kép

Ezra Taft Benson elnök

© Busath.com

„Gondoljunk bele, milyen árat követelt tőlünk a kevélység a múltban, és milyen árat követel most tőlünk a saját életünkben, a családunkban és az egyházban!

Gondoljunk a bűnbánatra, mely megváltoztatná az életeket, fenntartaná a házasságokat, és megerősítené a családokat, ha a kevélység nem tartana vissza minket attól, hogy bevalljuk a bűneinket, és elhagyjuk azokat (lásd T&Sz 58:43).

Gondoljunk a sok-sok testvérünkre, akik kevésbé tevékenyek az egyházban, mert megsértődtek, és kevélységük nem engedi, hogy megbocsássanak, vagy mindenből falatozhassanak az Úr asztaláról.

Gondoljunk a fiatal férfiak és házaspárok ezreire, akik misszióban lehetnének, ha a kevélységük nem tartaná vissza őket attól, hogy szívüket átadják Istennek (lásd Alma 10:6; Hélamán 3:34–35).

Gondoljunk bele, mennyire előrehaladna a templomi munka, ha ez a jóravaló szolgálat fontosabb lenne számunkra az időnkért versenyző sok kevély igyekezetnél” (in Conference Report, Apr. 1989, 6; vagy Ensign, May 1989, 6).

További információért, valamint a kevélység körforgása felvázolásának megtekintéséhez lásd „Az igazlelkűség és a gonoszság körforgása” című ábrát a függelékben (422. oldal).

D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy a legfőbb lépés, mely által teljesen hűségesekké válunk az evangéliumban, az a kevélység elkerülése, illetve eltávolítása:

„Miként érhetjük el, hogy Jézus Krisztus evangéliuma ne csak egy hatás legyen az életünkben, hanem ez legyen a vezérlő hatás, ténylegesen az igazi veleje annak, akik vagyunk? […]

Első lépésként félre kell tennetek mindennemű büszkeséget, mely oly megszokott mai világunkban. Ez alatt azt a hozzáállást értem, amikor nem ismerjük el Isten felhatalmazását arra, hogy irányítsa életünket. […] Ma a következőképp halljuk [ezt]: »Járd a magad útját« vagy »Az, hogy valami helyes vagy helytelen, attól függ, hogy mit érzek helyesnek önmagam számára«. Ez a fajta hozzáállás lázadás Isten ellen” (lásd Liahóna, 2004. máj. 11.).

A megszentelődés „annak folyamata, ahogyan megszabadulunk a bűntől, ahogyan nemessé, tisztává és szentté válunk Jézus Krisztus engesztelése által (Mózes 6:59–60)” (Kalauz a szentírásokhoz).

Hélamán napjaiban a hű egyháztagok tovább fejlődtek lelkileg, ami oda vezetett, hogy „megszentelődött a szívük” (Hélamán 3:35).

James E. Faust elnök azt tanította, hogy ilyen fejlődés a Szentlélek segítségével következik be, aki arra indítja legbensőbb vágyainkat, hogy úgy igazgassuk életünket, ahogy azt a Szabadító elvárja tőlünk. Ennek folyamán szentelődünk meg: „Krisztusi viselkedés árad az emberi szív és lélek legmélyebb forrásaiból. Az Úr Szent Lelke irányítja, amint az evangéliumi szertartások ígérik. Legnagyobb reményünknek annak kell lennie, hogy élvezzük az ebből az isteni irányításból fakadó megszentelődést; legnagyobb félelmünknek pedig annak, hogy elveszítjük ezeket az áldásokat” (lásd Ensign, 1998. júl. 21.).

Hélamán napjaiban a szentek folytatták a jó cselekedeteket, és egyre inkább megerősödtek a lelki tulajdonságaik, ami aztán megszentelődéshez vezetett. D. Todd Christofferson elder elmagyarázta, hogy a megszentelődés a tökéletességre való törekvés ösvényén tett lépés: „Az engedelmesség ösvényén való személyes kitartás különbözik némiképp attól a tökéletesség halandóságban való elérésétől. A tökéletesség némelyek feltételezéseivel ellentétben nem előfeltétele a megigazulásnak és a megszentelődésnek. Pont ellenkezőleg: a megigazulás (amikor bocsánatot nyerünk) és a megszentelődés (amikor megtisztulunk) előfeltétele a tökéletességnek. Csakis »Krisztusban« válhatuk tökéletessé (lásd Moróni 10:32), nem tőle függetlenül. Így hát mindössze egyszerű szorgalom követeltetik meg tőlünk ahhoz, hogy az ítélet napján irgalmat nyerjünk” (“Justification and Sanctification,” Ensign, June 2001, 24–25).

Az alázatosság kialakítása olyan erősítő tényező, amely akkor is és most is nagyobb hitet és örömöt eredményez a hű egyháztagok életében.

„Akkor vagytok alázatosak, amikor hálásan elismeritek, hogy az Úrtól függtök – megértitek, hogy állandóan szükségetek van az Ő támogatására. Az alázat annak elismerése, hogy adottságaitok és képességeitek Isten ajándékai. Ez nem a gyengeség, gyávaság vagy félelem jele, hanem annak jelzése, hogy tudjátok, miben is rejlik igazi erősségetek. Lehettek egyszerre alázatosak és rettenthetetlenek. Lehettek egyszerre alázatosak és bátrak. […]

Az Úr meg fog erősíteni, amint alázatossá váltok Előtte” (Hűek a hithez: evangéliumi értelmező szótár [2004]. 6.).

Az egyház ereje az egyes egyháztagok erős meggyőződésén nyugszik. A Hélamán 3:35 leírja azoknak az egyháztagoknak az életét, akik szilárdak voltak a hitükben és eltökéltek a tetteikben.

Russell M. Nelson elder rámutatott, hogy egyénileg érjük el ezt a viselkedés- és hozzáállásbeli szilárdságot: „Csakis egyénileg tudjátok kialakítani magatokban az Istenbe vetett szilárd hitet és a személyes ima iránti szeretetet. Csakis egyénileg tudjátok betartani Isten parancsolatait. Csakis egyénileg tudtok bűnbánatot tartani. Csakis egyénileg válhattok érdemessé a szabadulás és a felmagasztosulás szertartásaira” (lásd Liahóna, 2003. nov. 44.).

Az „átengedték a szívüket” kifejezés azt jelenti, hogy szívüket alávetették vagy átadták Istennek. Ha valaki átengedi a szívét Istennek, akkor személyes vágyait feladva, azokat az Úr vágyaira cseréli. Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy szívünk és lelkünk Istennek való átengedése az Úrnak tett felajánlás legmagasabb formája:

„A végső felajánlás… önmagunk átengedése Istennek. A szív, lélek és elme mindent magukba foglaló szavaival írta le Krisztus az első parancsolatot, amely állandóan érvényben van, nem csak időszakosan (lásd Máté 22:37). Ha betartjuk, akkor cselekedeteink teljes mértékben lelkünk tartós jólétére szenteltetnek (lásd 2 Nefi 32:9).

Az ilyesfajta teljesség magában foglalja az érzések, gondolatok, szavak és tettek alázatos ötvözetét” (lásd Liahóna, 2002. júl. 39.).

M. Russell Ballard elder erre figyelmeztetett: „Őszintének kell lennetek magatokhoz és hűnek kell maradnotok az Istennel kötött szövetségeitekhez. Ne essetek annak a gondolkozásmódnak a csapdájába, hogy elkövethettek egy kis bűnt, és az nem fog számítani. Ne feledjétek: »az Úr a legcsekélyebb mértékű elnézéssel sem tekinthet… a bűnre« (T&Sz 1:31). […] Néhány fiatal balgán úgy érvel, hogy »nem nagy ügy«, ha most bűnt követ el, mert majd megbánja később, amikor templomba vagy misszióba akar menni. Aki így tesz, az megszegi azokat az ígéreteket, amelyeket a halandóság előtti életben és a keresztelő vizében is tett Istennek. Önmegtévesztés a kis bűn elkövetésének ötlete. A bűn az bűn! A bűn meggyengít lelkileg, és mindig örök kockázatnak teszi ki a bűnöst. A bűn elkövetésének döntése, még a megbánás szándékával is, nem jelent mást, mint Istentől való elfordulást és szövetségek megszegését” (in Conference Report, Apr. 1993, 6; vagy Ensign, May 1993, 7).