Alma 43–51

Alma könyvének ezen a pontján, a 43–62. fejezetben Mormon felhívja az olvasó figyelmét, hogy visszatér a „háborúk beszámolójához” (Alma 43:3). Vannak, akik csodálkoznak azon, miért esik ilyen sok szó háborúról a Mormon könyvében. Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) kijelentette, hogy „a Mormon könyvéből megtudjuk, hogyan élnek Krisztus tanítványai háborús időkben” (in Conference Report, Oct. 1986, 5; vagy Ensign, Nov. 1986, 7).

Mivel Mormon látta napjainkat és tudta, hogy háborúk és háborúk hírei idejét éljük majd (lásd T&Sz 45:26; lásd még Jelenések 9), azt is leírta, hogyan éljünk igazlelkűen ilyen időszakokban. Sok utolsó napi szentnek volt már és lesz még része katonai összecsapásokban. Nézd meg, milyen evangéliumi tantételeket vett bele Mormon ezekbe a háborús fejezetekbe! Mormon felfedte, milyen hatalmas szenvedést okozott a harc, de azt is kifejtette, miért lehet szükség az életet és a szabadságot védő háborúra. Mormon és a mai próféták is leírták, milyen körülmények között jogos a háború (lásd az Alma 43:45–47 szövegmagyarázatát a 253–254. oldalon és az Alma 51:13-ét a 258. oldalon).

Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) leírta, milyen bánat kíséri a mennyekben az ilyen eseményeket, még akkor is, ha a háború jogos: „Úgy gondolom, Mennyei Atyánk biztosan sírt, amikor látta, ahogyan gyermekei évszázadokon át elfecsérlik isteni születési előjogaikat azzal, hogy könyörtelenül pusztítják egymást” (lásd Liahóna, 2003. máj. 79.). A nefiták és Moróni kapitány megfelelőképpen álltak hozzá a háborúhoz és a vérontáshoz (lásd az Alma 43:54; 44:1–2; 48:11, 22–23 szövegmagyarázatát a 254. oldalon).

A második világháború idején az Első Elnökség a következő nyilatkozatot adta ki, tisztázandó az egyház álláspontját a háborúról:

„Az egyháztagoknak állampolgári kötelezettségeik vannak uralkodójukkal szemben, és ha szólítják őket, akkor hű szolgálatot kell nyújtaniuk. [A katonai szolgálatot is beleértve ebbe.] Maga az egyház azonban, mint olyan, nem vállal felelősséget ezekért a politikai döntésekért, melyeket illetően mindössze annyit tehet, hogy tagjait országuk iránti teljes hűségre biztatja, valamint szabaddá teszi azokat a létesítményeket, melyekre a legfennköltebb hazaszeretet tart igényt.

[…] Minden állampolgárnak kötelezettségei vannak az állammal szemben. Ennek ad hangot a Hittételek, amely kijelenti:

»Hiszünk a királyoknak, elnököknek, uralkodóknak és elöljáróknak való alárendeltségben, a törvény iránti engedelmességben, annak tiszteletében és támogatásában.« […]

E tantételeknek engedelmeskedve az egyház tagjai mindig is kötelességüknek érezték, hogy országuk védelmére siessenek, amikor fegyverbe hívták őket. […]

Az egyház viszont a háború ellen van, és az ellen is kell lennie. […] Nem tekinthet a háborúra nemzetközi viták igazlelkű rendezésének eszközeként; ezek békés tárgyalások és intézkedések útján rendezendők és rendezhetők, a nemzetek egyetértésével.

Az egyház tagjai azonban állampolgárok is, és olyan uralkodók alávetettjei, akik felett az egyháznak nincs fennhatósága. […]

Ha tehát az ezen tantételek szerint való alkotmányos törvény bármely olyan ország katonai szolgálatára szólítja fel az egyház férfitagjait, amelynek hűséggel tartoznak, akkor legfőbb polgári kötelezettségük megfelelni ennek a hívásnak. Ha ilyen hívásra hallgatva és feletteseik parancsainak engedelmeskedve ellenük harcoló emberek életét oltják ki, az nem teszi őket gyilkossokká” (Heber J. Grant, ifj. J. Reuben Clark és David O. McKay, in Conference Report, Apr. 1942, 92–94; idézte még: Boyd K. Packer, Conference Report, Apr. 1968, 34–35).

A zorámiták valamikor a nefita nemzethez tartoztak, kevélységük miatt azonban „a zorámiták lámánitákká lettek” (Alma 43:4). Elszakadásuk előtt a nefita vezetők jogosan féltek attól, hogy a zorámiták szövetségre lépnek a lámánitákkal és ezzel veszélybe sodorják a nefita nemzetet (lásd Alma 31:4). A tömeges elpártolás megelőzése végett Alma missziót vezetett a zorámiták visszatérítésére, akik közül már sokan hátat fordítottak az igaz hitnek. Bár a zorámiták egy része visszaállíttatott a hithez, többségük haragos volt és háborúra készülve kezdett „elvegyülni a lámánitákkal, hogy őket is haragra serkentsék” (Alma 35:10–11). A lámánita hadvezetők a vérszomjasabb zorámitákat és amalekitákat nevezték ki főkapitánynak, ezzel igyekezve előnyt szerezni a nefitákkal szemben.

A zorámiták felkérték a lámánita hordákat, hogy jöjjenek és foglalják el országukat a nefiták elleni támadás első lényegi mozzanataként (Alma 43:5). A lámánita fővezér jött élükön, az amalekita Zerahemna. Az amalekiták régebbi nefita elszakadók voltak, és a legtöbb elszakadóhoz hasonlóan igencsak haragudtak a nefitákra, természetük pedig »gonoszabb és gyilkosabb volt, mint… a lámánitáké« (Alma 43:6). Zerahemna meggyőződött róla, hogy a hadseregben minden kulcsfontosságú parancsnoki szerepkört amalekiták töltenek be, akárcsak ő maga, avagy hasonlóan vérszomjas zorámiták (Alma 43:6)” (Hugh Nibley, Since Cumorah, 2nd ed. [1988], 296).

A lámánitákká vált nefita elszakadók száma majdnem elérte azon nefiták számát, akik hűek maradtak (lásd Alma 43:14). Ez a hatalmas tömeg a lámánita seregekkel együtt komoly túlerőt jelentett a nefitákkal szemben (lásd Alma 43:51; lásd még Móziás 25:3; Alma 2:27, 35). Hitükre támaszkodva azonban a nefiták bíztak benne, hogy Isten a hatalmas túlerővel szemben is meg fogja erősíteni őket a csatáikban, ahogyan azt Gedeon seregével (lásd Bírák 7–9), Elizeussal (lásd 2 Királyok 6:15–23), valamint Benjámin királlyal (lásd Mormon szavai 1:14) és Almával is tette (lásd Alma 2:27–35).

Főkapitányi szolgálata alatt Moróni saját erősségeire és az Úr hatalmára is támaszkodott, hogy megvédje a nefitákat. Az Alma 43 jól példázza, hogyan vegyítette Moróni kapitány saját jó ítélőképességét az Isten tanácsa iránti engedelmességével. Minden katonát fejlett katonai fegyverzettel látott el (lásd 19–21. vers), és kikérte a próféta tanácsát, mielőtt csatába indult volna (lásd 23–24. vers).

A lámániták hadjáratát amalekita és zorámita tisztek vezették, akiknek Morónit kivéve minden parancsnokkal szemben hatalmas előnyt jelentett volna a nefita hadvezetési titkok és módszerek ismerete. Moróni előrelátása már első és logikus céljuktól is eltérítette őket – Jerson földje lerohanásától (Alma 43:22). Ott állította fel fő védekező állásait, azonban amikor a próféta tanácsát kikérő küldöncök visszatértek, megtudta, hogy a lámániták meglepetésre készülve a nehezebben elérhető, de gyengébb Manti földje felé vették útjukat, ahol nem számítottak rájuk (Alma 43:24). Moróni azonnal Mantiba vitte a fő hadtestet, és készenlétbe állította ott az embereket (Alma 43:25–26).

Mivel kémei és felderítői a lámániták minden mozdulatát jelezték neki, Moróni csapdába tudta csalni az ellenséget, és meglepte őket, amikor épp átkeltek a Sidon folyón (Alma 43:28–35)” (Hugh Nibley, Since Cumorah, 297–98).

Moróni kapitány számított az Úr áldásaira, mert ő maga a legjobb erőfeszítéseit adta. Ő volt talán napjai legzseniálisabb katonai elméje, mégis alázatosságot tanúsított azzal, hogy követte az próféta tanácsát. Ez hatalmas eszközzé tette Moróni kapitányt Isten kezében.

Moróni kapitány védőpáncélzattal látta el seregét, ami jelentős különbséget eredményezett az ellenségeikkel vívott csatákban (lásd Alma 43:37–38). Harold B. Lee elnök (1899–1973) elmagyarázott egy módszert, hogyan vonatkoztathatjuk ma életünkre ezeket a verseket:

„Négy olyan testrészünk van, amelyről azt mondta vagy úgy látta Pál apostol, hogy ezeket sebezhetik meg leginkább a sötétség erői. Az ágyékunk, amely az erényt, az erkölcsi tisztaságot jelképezi. A szívünk, amely viselkedésünk jelképe. Lábaink, amelyek életcéljainkat jelenítik meg, végül pedig a fejünk, amely a gondolatainkat.

[…] Ágyékunkat igazsággal kell körülöveznünk. Mi az igazság? Az Úr szavai szerint az igazság a dolgok ismerete ahogyan azok vannak, ahogyan azok voltak és ahogyan azok lesznek [T&Sz 93:24]. […] »Ágyékunk legyen igazsággal körülövezve« – mondta a próféta.

Ami pedig a szívet illeti, miféle mellvért védje azt, ahogyan életünk során viselkedünk? Szívünket az igazlelkűség mellvértjének kell befednie. Nos, miután megismertük az igazságot, már van mércénk, amivel ítélhetünk helyes és helytelen között, és így viselkedésünk mindig azzal lesz mérve, amit igaznak tudunk. A viselkedésünket fedő mellvért legyen az igazlelkűség mellvértje.

De vajon mi védje a lábunkat, vagyis mihez mérjük az életcéljainkat? […] »Felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével« (Efézusbeliek 6:15). […]

Végül pedig ott az idvesség sisakja. […] Mi az idvesség? Az idvesség a szabadulás. Mitől való szabadulás? A haláltól és a bűntől való szabadulás. […]

Mostanra tehát Pál apostol… felfegyverezte emberét, aki egyik kezében pajzsot tart, a másikban pedig kardot, azoknak a napoknak a fegyvereit. Az a pajzs a hit pajzsa, a kard pedig a lélek kardja, amely Isten szava. Nem jut eszembe a hitnél és az Isten szavát tartalmazó szentírások ismereténél hatékonyabb fegyver. Aki felöltötte ezeket a páncélokat és előkészült ezekkel a fegyverekkel, az készen áll rá, hogy az ellenség ellen menjen” (Feet Shod with the Preparation of the Gospel of Peace, Brigham Young University Speeches of the Year [Nov. 9, 1954], 2–3, 6–7; lásd még Efézusbeliek 6:13–17; T&Sz 27:15–18).

Sok győzelmet hozott az, hogy Moróni kapitány kikérte és követte a próféta tanácsát. Az élet csatái is megnyerhetők ma a próféta követésével.

Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) kihangsúlyozta, miért kell követnünk a prófétákat: „Hallgassunk azok szavára, akiket prófétákként és látnokokként támogatunk, valamint a többi férfitestvérre úgy, mintha örök életünk függne ettől, mert az függ tőle!” (in Conference Report, Apr. 1978, 117; vagy Ensign, May 1978, 77).

Az emberi élet szent. Az ártatlan élet kioltása utálatos „az Úr szemében” (Alma 39:5). Ha azonban magunkat, családunkat, szabadságunkat, vallásunkat vagy országunkat védjük, akkor jogos a másik életének kioltása. Gordon B. Hinckley elnök segített tisztázni a háború és a vérontás fogalmát:

„A lámániták és a nefiták között dúló háborúról a feljegyzés ezt modja: »a nefitákat azonban jobb cél lelkesítette, mert ők nem…hatalomért harcoltak, hanem az otthonaikért és a szabadságaikért harcoltak, a feleségeikért és a gyermekeikért, és mindenükért, igen, hódolati rítusaikért és az egyházukért.

És azt tették, amiről úgy érezték, hogy olyan kötelesség, amellyel Istenüknek tartoznak« (Alma 43:45–46).

Az Úr azt tanácsolta nekik: »Védjétek meg családjaitokat, még vér ontásával is« (Alma 43:47). […]

Ezekből és más írásokból tisztán láthatjuk, hogy vannak idők és körülmények, amikor a nemzetek jogosultak, sőt kötelezettségük, hogy a családért és szabadságért harcoljanak a zsarnokság, a fenyegetés és az elnyomás ellen. […]

Szabadságszerető emberek… vagyunk, akik eltökéltek a szabadság védelmében, bárhol is legyen veszélyben. Hiszem, hogy Isten nem fogja felelősségre vonni azokat az egyenruhás férfiakat és nőket, akik kományuk megbízottjaiként elvégzik azt, amire törvényesen elkötelezték magukat. Előfordulhat azonban, hogy felelősségre von majd minket, ha megpróbáljuk visszatartani vagy akadályozni azokat, akik a gonoszság és az elnyomás erőivel harcolnak” (lásd Liahóna, 2003. máj. 80.).

Kép

Kardvívás nefita és lámánita között

Jerry Thompson, © IRI

Moróni kapitány „nem gyönyörködött a vérontásban” (Alma 48:11), bár országa védelmében joggal oltotta ki más életét. Sok éven át vonakodva harcolt a lámánitákkal (lásd Alma 48:22). Amikor harcra került sor, mindenkivel szemben jószívűséget tanúsított, az ellenséggel szemben is. A feljegyzés kijelenti, hogy Moróni kapitány több alkalommal is megállította a csatát azért, hogy a lehető legtöbb életet megkímélje (lásd Alma 43:54–44:1–2; 55:19). Vonakodva oltottak ki életeket, azon bánkódva, hogy testvéreiket felkészületlenül küldik el ebből a világból „az Istenükkel való találkozásra” (Alma 48:23). Moróni kapitány szilárdan hitt abban, hogy akik betartják az Istennel kötött szövetségeiket és úgy éri őket a halál, azokat megváltja „az Úr Jézus Krisztus”, és „örvendezve” távoznak ebből a világból (Alma 46:39).

Egyes olvasók felteszik a kérdést, hogy ha valaki ennyire igyekszik betartani az Úrral kötött szövetségeket, akkor hogyan merülhet el ennyire hadügyekben. Talán ezért írta le Mormon azt, hogy Moróni „nem gyönyörködött a vérontásban”, és azt tanulta, hogy „soha senkire kardot ne emeljenek, hacsak nem ellenségre azért, hogy megóvják az életüket” (Alma 48:11, 14).

Az Alma 45 összefoglalója előtti rövid szövegbetét az eredeti feljegyzés részét képezi (részletesebb magyarázatért lásd a Nefi első könyve: uralkodása és elrendelt szolgálata szövegmagyarázatát a 11. oldalon). „A 45. fejezettől a 62-ig bezárólag” megjegyzés akkor került ide, amikor a 1879-ben már fejezetekre bontott formátumban adták ki a Mormon könyvét.

Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy „a Lélek ragadta fel, vagyis az Úr keze temette el” (Alma 45:19) kifejezés Alma átváltozására utal: „Mózes, Illés és az ifjabb Alma átváltoztak. Az ószövetségi beszámoló, mely szerint Mózes meghalt, és az Úr keze ismeretlen sírba temette, hibás. (5 Mózes 34:5–7.) Igaz, talán őt is »az Úr keze temette el«, amennyiben ez a kifejezés átvitt értelemben van itt jelen, és azt jelenti, hogy átváltozott. A Mormon könyvebeli beszámoló viszont feljegyzi, hogy Almát »a Lélek ragadta fel«, és »a szentírások azt mondják, hogy Mózest magához vette az Úr; és mi azt feltételezzük, hogy Almát is befogadta, amikor a Lélek által odavitetett« (Alma 45:18–19). Ne felejtsük el, hogy a nefitáknál ott voltak a rézlemezek, és ezek voltak azok »a szentírások«, amelyek beszámoltak róla, hogy Mózes átváltozás által vitetett el. Ami pedig Illést illeti, az Ószövetség gyönyörűen megfogalmazza, hogy tüzes szekéren »felméne… a szélvészben az égbe« (2 Királyok 2)” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 805).

Mormon világosan felfedte az Amalikiás és Moróni kapitány közötti szembeszökő különbségeket (lásd Alma 48:7; 49:25–28). Amalikiás „azon szabadság alapjának elpusztítására” törekedett, melyet Isten adott a nefitáknak, Moróni kapitány azonban meg akarta őrizni azt (Alma 46:10).

Az Amalikiáshoz hasonló, hatalomhoz tolakodó gonosz emberek is boldogulhatnak egy darabig a világ normái szerint, azonban végül romlásba döntik magukat és követőiket is. Ezzel szemben a Moróni kapitányhoz hasonló vezetők nemes vágyakkal inspirálják az embereket, amelyek végül legyőzik a gonosz fondorlatokat. A következő ábra összehasonlítja Morónit és Amalikiást:

Kép

Moróni kapitány és a szabadság zászlaja

© Clark Kelley Price

Bátorságot igényel az, hogy igazlelkű ügyhöz embereket toborozzunk. Ezra Taft Benson elnök gyakran tanított róla, milyen fontos dolgokat tett meg Moróni kapitány, amikor felemelte a szabadság zászlaját. Gyakran hangsúlyozta annak szükségességét, hogy legyünk tevékeny állampolgárok, és álljunk ki a szabadság és a függetlenség mellett: „Tevékeny részvétellel és szolgálattal tegyétek jobbá a közösségeteket! Ne felejtkezzetek el az azzal kapcsolatos állampolgári felelősségetekről, hogy »a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jó emberek semmit ne tegyenek« (Edmund Burke). […] Tegyetek valami jelentőségteljeset Istentől kapott szabadságotok és függetlenségetek védelmében” (in Conference Report, Apr. 1988, 58; vagy Ensign, May 1988, 51).

Benson elnök azt is tanította:

„Ebben a szent írásban, a Mormon könyvében, felfigyelünk rá, mennyire kiterjedt és elhúzódó a szabadságért folyó küzdelem. Azt is látjuk, gyakran mennyire szolgálatkészen mondanak le az emberek a szabadságukról, ha valaki gondoskodást ígér nekik. […]

A többi prófétához hasonlóan, akiknek szavait feljegyzi Mormon könyve, Moróni is választott földként beszélt Amerikáról – a szabadság földjeként. Csatába vitte azokat az embereket, akik készen álltak harcolni szabadságuk fenntartásáért .

Így szól a feljegyzés: »…az egész országban… minden toronyra felvonatta a szabadság zászlaját. Így ültette el Moróni a szabadság zászlaját a nefiták között« [Alma 46:36].

Ma is erre van szükség – a szabadság zászlajának elültetésére népünk között, egész Amerikában.

Bár erre az eseményre Kr. e. mintegy hetven évvel került sor, a küzdelem, melyet a Mormon könyvének szent beszámolója lefed, ezer éven át tartott. Valójában a szabadságért való küzdelem egy folyamatos harc – ma is itt van köztünk, nagyon is valós értelemben” (in Conference Report, Oct. 1962, 14–15).

Kép

Izráelnek átadják József halálhírét

© Robert Barrett, 1994

Moróni megszaggatott köpenye – a szabadság zászlaja – az egyiptomi József köpenyének megőrzött maradékára emlékeztetett. Moróni kijelentette, hogy a nefiták József magjának maradéka, és csak addig maradnak meg, amíg Istent szolgálják (lásd Alma 46:22–24). Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) beszélt József köpenye megmaradt részének jelképrendszeréről és a próféciáról, amelyek napjainkban töltetnek be:

„Tudjuk, hogy volt egy bizonyos prófécia a József által viselt színes köpeny szétfoszlását illetően. Egy része megőriztetett, és Jákób a halála előtt arról prófétált, hogy miként a köpeny maradéka megőriztetett, úgy őriztetik meg József leszármazottainak maradéka [lásd Alma 46:24].

Ez a maradék, mely most a lámániták között található, végül részesülni fog az evangélium áldásaiban. Egyesülni fognak a nemzetek közül kigyűjtött maradékkal, és az Úr örökre megáldja őket” (The Way to Perfection [1970], 121).

A Mormon könyve ismételten figyelmeztet rá, hogy akik az egyházhoz tartoznak, majd „elpártolnak”, azok keményszívűvé válnak, „teljesen elfelejtkezve az Úrról, Istenükről” (Alma 47:36).

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából figyelmeztetett rá, hogy ugyanezek a problémák ma is fennállnak, amikor az elpártolók saját kevélységükből adódóan kritikussá válnak az egyházzal szemben: „Vannak olyan, az egyházat hivatalosan elhagyó vagy csak attól elmaradó tagok, akik nem tudják békén hagyni azt. Általában kedvére szeretnének tenni közönségüknek a világban, és kritikusakká vagy legalábbis lekezelőkké válnak a testvérekkel szemben. Nem csak meg akarják tartani Isten ládáját, de időnként jól meg is lökik azt! Gyakran ugyanazokat az igaz tanokat tanították nekik, mint a hűeknek, azonban ők az elpártolás irányába haladtak (lásd Alma 47:36). Elméjüket megkeményítette a kevélység (lásd Dániel 5:20)” (Men and Women of Christ [1991], 4).

Russell M. Nelson elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja körülírta, milyen következményekkel jár a viszály és az elpártolás:

„»Akiben ott van a viszálykodás lelke, az nem tőlem való [mondja az Úr]« (3 Nefi 11:29–30). […]

Az Úr szentjei világszerte… megtanulták, hogy az elpártolás útja valós veszélyekhez vezet. A Mormon könyve figyelmeztet erre:

»…nem sokkal az elpártolásuk után makacsabbak és megátalkodattabbak, és vadabbak, gonoszabbak és kegyetlenebbek lettek…; átadva magukat a henyélésnek és mindenféle szemérmetlenségnek; igen, teljesen elfelejtkezve az Úrról, Istenükről« (Alma 47:36).

Mily megosztó is az elpártolás ereje! Kis cselekedetek ily nagy következményekhez vezethetnek. Pozíciójától vagy helyzetétől függetlenül senki nem szerezhet biztos védettséget a viszálykodás borzalmas árától. […]

A viszály az egység megbomlását segíti elő” (in Conference Report, Apr. 1989, 86–88; vagy Ensign, May 1989, 68, 70).

Krisztus igaz követőinek időnként Moróni népéhez hasonlóan ki kell állniuk „szabadságuk, és földjeik, és asszonyaik, és gyermekeik, és a béke” védelméért (Alma 48:10). Moróninak feltett szándéka volt, hogy segítsen népének fenntartani „azt, amit ellenségeik a keresztények ügyének neveztek” (Alma 48:10).

Amilyen magasra csap ma a világban a gonoszság hulláma, Gordon B. Hinckley elnök felvetése szerint „vannak olyan időszakok, amikor ki kell állnunk azért, ami helyes és illő, a szabadságért és a civilizációért, ahogyan Moróni is összehívta napjaiban a népet, hogy védjék meg asszonyaikat, gyermekeiket, valamint a szabadság ügyét (lásd Alma 48:10)” (lásd Liahóna, 2002. jan. 84.).

Mit jelent az, hogy Hélamánék „sem tettek kisebb szolgálatot”? Howard W. Hunter elnök (1907–1995) azt tanította, hogy Isten szemében minden igazlelkű szolgálat ugyanolyan elfogadható, bár nem mindenki szolgál előkelő elhívásokban:

„Bár Hélamán nem volt olyan észrevehető vagy feltűnő, mint Moróni, ő sem tett kisebb szolgálatot; vagyis ugyanolyan segítőkész és hasznos volt, akárcsak Moróni. […]

Nem leszünk mindannyian Morónihoz hasonlóak, egész nap, mindennap begyűjtve kollegáink dicséretét. Legtöbben csendes, viszonylag ismeretlen népek leszünk, akik harsonaszó nélkül jönnek-mennek és végzik munkájukat. Akik közületek magányosnak vagy ijesztőnek találják ezt, vagy egyszerűen csak elényészőnek, azoknak azt mondom: nem tesztek »kisebb szolgálatot« legnagyobb feltűnést keltő társaitoknál. Ti is Isten seregéhez tartoztok.

Gondoljatok bele például, milyen fontos szolgálatot végez a méltó utolsó napi szent otthon csendes névtelenségében az anya vagy az apa. Gondoljatok az evangéliumi tanok tanítóira, az elemis karnagyokra, a cserkészvezetőkre és a Segítőegylet látogató tanítóira, akik milliókat szolgálnak és áldanak meg, de akiknek nevét soha nem ünnepli a nyilvánosság vagy jelenik meg az országos médiában.

Mindennap láthatatlan emberek tízezrei teszik lehetővé a boldogságunkat és a lehetőségeinket. A szentírások szóhasználatával ők sem tesznek »kisebb szolgálatot« azoknál, akiknek élete ott van az újságok címoldalán.

A történelem és a kortárs figyelem gyakran összpontosít az egyre, mintsem a sokra” (“No Less Serviceable,” Ensign, Apr. 1992, 64).

Moróni ihletettsége és előrelátása a városok megerősítése terén fordulópontnak bizonyult a háborúban. Nefiták ezrei menekültek meg azért, mert fel voltak készítve a városok. Tanulva ebből megerősíthetjük életünket igazlelkű gondolatokkal és tettekkel azért, hogy ellenálljunk a gonosz támadásainak, illetve „az ellenség… tüzes nyilai[nak]” (1 Nefi 15:24; lásd még Hélamán 5:12). Az Úr megígérte nekünk, hogy ha alázatosan keressük Őt, akkor meg fogja mutatni nekünk a gyengeségeinket és erőssé teszi számunkra a gyenge dolgokat (lásd Ether 12:27). A következő ábra felsorol néhány példát arra, ahogyan magunkra vonatkoztathatjuk a nefiták megerősítő előkészületeit:

Állampolgárokként országunk kormányzó törvényeinek hatálya alá tartozunk. Russell M. Nelson elder a következő tanácsot adta azoknak, akik szembenéznek az országuk védelmében való fegyverfogás kötelezettségével:

„Az emberek valójában testvérek, mivel Isten valójában a mi Atyánk. Ennek ellenére a szentírások tele vannak viszályokról és csatározásokról szóló történetekkel. Erősen elítélik a hódító háborúkat, de támogatják a polgárok családjuk és szabadságuk megvédésére irányuló kötelezettségét [lásd Alma 43:45–47; 46:11–12, 19–20; 48:11–16]. […] Ennek az egyháznak sok nemzetben élő tagja lesz katonai szolgálatra hívva. »Hiszünk abban, hogy a kormányokat Isten állítota fel az ember javára; és hogy ő felelősségre vonja őket azokkal kapcsolatos tetteikért, ami a társadalom jóléte és biztonsága érdekében történő törvényhozást és azok végrehajtását illeti« [T&Sz 134:1].

A második világháború alatt, amikor az egyháztagok ellenkező oldalon kényszerültek harcolni, az Első Elnökség megerősítette, hogy »az állam felelős állampolgárai illetve alattvalói felügyeletéért, politikai jólétükért, és a bel- és külpolitikai irányelvek foganatosításáért. […] Az egyház, mint olyan, nem felelős ezekért az irányelvekért, [csak annyiban, hogy] hazájuk iránti hűségre biztatja a tagjait« [in James R. Clark, comp., Messages of the First Presidency of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 6 vols. (1965–75), 6:155–56]” (lásd Liahóna, 2002. nov. 40.).