Alma 30–31

Gerald N. Lund elder, aki korábban a Hetvenek tagja volt, elmagyarázta, hogy Korihórnak sok mai megfelelője van:

„A mai világot átitatják az olyan filozófiák, amilyeneket Korihór is tanított. Könyvekben olvassuk őket, nézzük, amint filmekben és a televízióban dicsőítik őket, halljuk, amint tanítják az iskolákban és időnként még napjaink egyházaiban is. […]

Nyilvánvaló bizonyítékát látjuk annak, miért kapott Mormon sugalmazást arra, hogy teljes beszámolót adjon Korihórról és tanításairól. Korihór tanításai régi tant jelentenek, azonban ezek az elképzelések éppen annyira modernek is, mint a villámnyomdák és a műholdas adó-vevők napjainkban” (“Countering Korihor’s Philosophy,” Ensign, July 1992, 20).

A Kalauz a szentírásokhoz leszögezi, hogy antikrisztus „bárki vagy bármi, ami a szabadulás igaz evangéliumi tervének álcázza magát, és ami nyíltan vagy titokban ellene szegül Krisztusnak. A nagy antikrisztus Lucifer, de sok segítője van, lélek lények és halandók is” (Antikrisztus. 9.).

Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőket tanította még erről: „Antikrisztus az, aki szemben áll Krisztussal; olyasvalaki, aki szembeszáll az igaz evangéliummal, az igaz egyházzal és a szabadulás igaz tervével. (1 János 2:19; 4:4–6.) Olyan valaki, aki nem a Krisztus által lefektetett feltételekkel ajánl szabadulást az embereknek. Sérem (Jákób 7:1–23), Nehór (Alma 1:2–16) és Korihór (Alma 30:6–60) is antikrisztus volt, akik tévképzeteket terjesztettek a nefiták között” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 39–40).

Feltehetjük a kérdést, hogy miért fogták el Korihórt, ha „az ember hite ellen nem volt törvény”. Móziás király kiáltványt adott ki, amely leszögezte, hogy a nefita törvények ellen való az, ha hitetlen üldöz valakit „azok közül, akik Isten egyházához tartoznak” (Móziás 27:2).

Korihórnak nyilvánvalóan joga volt a saját hitelveihez, azonban amikor az egyház elpusztítására törekedett, akkor megszegte azt, ami Móziás király kiáltványában állt. Érdekes megfigyelni, hogy míg Zarahemlában sokan befogadták Korihórt és tanításait, addig Ammon népe, akik életük nagy részét Korihóréhoz hasonló tanítások között élték, kivitették őt a földjükről (lásd Alma 30:21; lásd még 18–20. vers). Tudták, milyen veszélyt jelentenek Korihór tanításai.

Kép

Korihór

Scott Snow, © IRI, 1982

Az egyik hittudós kifejtette, milyen közeli párhuzamba állítható Korihór filozófiája napjaink számos filozófiájával: „Korihór minden problémát szigorúan az ésszerűség és a tudományosság felől közelített meg, minden mást »az őrült elme« hatásának nevezett (Alma 30:13–16); hadjáratot vezetett az ősi hagyományok és primitív babonák ellen, amelyek olyan dolgokba vetett hitre vezetik az embereket, »melyek nem úgy vannak« (Alma 30:16), és »atyáik balga hagyományai« (Alma 30:31) alóli felszabadítást hirdetett. Új erkölcsiséget hirdetett, a régi tilalmak lerombolásával (Alma 30:17–18, 25). Gazdasági felszabadítást hirdetett a papsági igából (Alma 30:27), azt követelve, hogy az emberek mind »használhassák azt, ami a sajátjuk« (Alma 30:28). Szigorúan értelmetlenségmentes naturalizmust prédikált: »Amikor az ember halott, azzal neki bevégeztetett« (Alma 30:18), valamint annak párját, a szigorú materializmust: »Minden ember sorsa aszerint alakul, ahogyan azt maga a teremtmény igazgatja« (Alma 30:17). Ebből aztán egy világos be nem avatkozási filozófia született: »Tehát minden ember a saját tehetsége szerint boldogul, és …minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik«, a jót és a rosszat kizárólag a természet siker vagy bukás vastörvényével mérve: »És bármit tesz az ember, az nem bűn« (Alma 30:17). A legerősebbek fennmaradásának emberi viselkedésre vetítése volt ez, és a régi erkölcsi és érzelmi megkötések eltávolítása sokak számára jó hír volt, »okozván nekik, hogy fejüket felemelték a gonoszságaikban, igen, [sokakat]… vezetve paráznaságok elkövetéséhez« (Alma 30:18). Korihór felszabadító hozzáállása olyan elsöprő hévet és az ellenállással szembeni türelmetlenséget fejlesztett ki, mely napjaink hasonló filozófiai irányzatait is teljes mértékben jellemzi, és minden ellenállást balgaságnak (Alma 30:13–14, Alma 30:31), az őrült és zavaros elme (Alma 30:16) bizonyítékának nevez. És míg Alma számára a szabad társadalom azt jelentette, hogy mindenki azt gondolhatta és mondhatta, amit jónak látott (Alma 30:7–12), Korihór számára csak az jelentette a szabad társadalmat, ahol mindenki pontosan úgy gondolkozott, ahogy ő (Alma 30:24)” (Hugh W. Nibley, Since Cumorah, 2nd ed. [1988], 379–80).

Korihór azon tanítása, hogy „nem tudhattok olyan dolgokról, melyeket nem láttok”, az a filozófia, mely szerint minden elképzelés és ismeret tapasztalatból ered és azzal tehető próbára, és csak azokat a dolgokat tudhatjuk, amelyeket az érzékszerveinkkel megtapasztalunk: amit látunk, szagolunk, megérintünk, hallunk vagy megízlelünk. Mivel az Istentől érkező kinyilatkoztatást magukban foglaló élmények ritkán haladnak át a látás, szaglás, érintés, hallás vagy ízlelés érzetén, ezeket jelentéktelennek tartják azok, akik Korihór filozófiáját követik.

Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke mesélt egy olyan élményéről, amely jól érzékelteti annak tényét, hogy a lelki dolgokban az öt közismert érzékszerv általában nem játszik szerepet:

„Még nem voltam általános felhatalmazott, amikor nagy hatással volt rám az az élmény, amit most elmesélek nektek. Egy meggyőződéses ateista mellett ültem a repülőn, akinek bizonyságomat tettem, mert nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy nem hisz Istenben. »Ön téved – mondtam –, igenis van Isten. Én tudom, hogy Ő él!«

Tiltakozni kezdett: »Nem, nem tudja. Ezt senki nem tudja. Ön sem tudhatja.« Amikor azonban nem visszakoztam, az ateista, aki egyébként ügyvéd volt, feltette a bizonyságot illető talán legalapvetőbb kérdést. »Rendben – mondta csúfondáros, leereszkedő modorban –, azt mondja, hogy tudja. Akkor árulja el nekem, honnan tudja.«

Amikor válaszolni próbáltam, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, bár én is szépen előrehaladtam már a tudományos ranglétrán.

Időnként ifjúkorotokban, ti, fiatal misszionáriusok zavarba jöttök, amikor a cinikusok, a szkeptikusok megvetéssel kezelnek titeket, mert nincsenek kész válaszaitok mindenre. Mielőtt így kigúnyolnák őket, néhányan szégyenkezve elfordulnak. (Emlékeztek a vasrúdra, a tágas épületre és a csúfolódókra? Lásd 1 Nefi 8:28.)

Amikor azt mondtam, Lélek vagy tanúbizonyság, az ateista így felelt: »Nem tudom, miről beszél.« Ugyanígy semmit nem jelentett neki az ima, a tisztánlátás vagy a hit szó. »Na látja – mondta – igazából nem tudja. Ha tudná, akkor el tudná mondani nekem, hogy honnan tudja.«

Úgy éreztem, talán nem elég bölcsen tettem bizonyságot neki, és nem tudtam, mihez kezdjek. Itt kezdődött az élmény! Eszembe jutott valami. Itt említést teszek Joseph Smith próféta egyik kijelentéséről: »Az embernek hasznára válik az, ha felismeri a kinyilatkoztatás lelkének első közlését; például, amikor úgy érzitek, hogy tiszta intelligencia árad belétek, hirtelen ötleteitek támadhatnak…, és így Isten Lelke által tanulva és megértve azt, növekedhettek a kinyilatkoztatás tantételében, míg tökéletessé nem váltok Jézus Krisztusban« (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 136.).

Ilyen ötlet érkezett az elmémbe, és azt mondtam az ateistának: »Hadd kérdezzem meg Öntől, hogy tudja-e, milyen íze van a sónak.«

»Természetesen tudom« – válaszolta.

»Utoljára mikor ízlelte meg?«

»Nemrég vacsoráztam a repülőn.«

»Ön csak azt gondolja, hogy tudja, milyen íze van a sónak« – mondtam.

Ő kitartott: »Éppen olyan jól tudom, milyen íze van a sónak, ahogy bármi mást is tudok.«

»Ha adnék Önnek egy csésze sót és egy csésze cukrot, és mindkettőt megízlelhetné, akkor meg tudná különböztetni a sót a cukortól?«

»Ön ugrat engem – felelte –, természetesen meg tudom különböztetni őket. Tudom, milyen íze van a sónak. Mindennapos tapasztalatból tudom – éppen úgy, mint bármi mást.«

»Akkor – mondtam –, feltételezzük, hogy én soha nem ízleltem meg a sót, és magyarázza el nekem, milyen íze van.«

Kicsit utánagondolt, majd ezzel merészkedett elő: »Hát, nem édes, de nem is savanyú.«

»Most azt mondta el, milyen nem, nem pedig azt, hogy milyen.«

Még jó néhányszor próbálkozott, de persze nem tudta elmagyarázni. Nem tudta csupán szavak segítségével körülírni a só megízlelésének mindennapos élményét. Újra bizonyságot tettem neki, és azt mondtam: »Tudom, hogy van Isten. Ön csúfot űzött ebből a bizonyságból, és azt mondta, hogy ha tényleg tudnám, akkor el tudnám önnek mondani, pontosan honnan tudom. Barátom, lelki értelemben én már megízleltem a sót. Éppen úgy nem tudom szavakba önteni, hogyan érkezett el hozzám ez a tudás, ahogyan Ön sem tudja elmondani nekem, milyen ízű a só. Ám megint csak azt mondom, hogy van Isten. Ő valóban él. És csak mert Ön nem tudja, ne próbálja azt mondani nekem, hogy én sem tudom, mert én igenis tudom!«

Elválásunkkor hallottam, amint azt dünnyögi: »Nincs szükségem az Ön vallásának mankójára! Nincs szükségem rá.«

Ez után az élmény után soha nem jöttem zavarba vagy szégyelltem el magam olyankor, ha nem tudtam mindent szavakba önteni, amit lelkileg tudok” (“The Candle of the Lord,” Ensign, Jan. 1983, 51–52).

Annak ellenére, amit egyesek a világban hisznek, az evangélium azt tanítja, hogy nincs viszonylagos értékrendszer. Vannak olyan kultúrák, amelyek megengedik, vagy akár biztatnak is arra, hogy értékmentesen álljunk hozzá az élethez, és körmönfont tisztességtelenségre biztatnak a kormányzati, üzleti és személyes viszonyrendszerben. A Mormon könyve azonban azt tanítja nekünk, hogy létezik helyes és helytelen, és ez kulcsot ad nekünk ahhoz, hogyan ítéljünk (lásd Moróni 7:16–17).

Korihór filozófiája, mely szerint az ember „a saját tehetsége szerint boldogul, és… minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik”, eleve kizárja azt, hogy életünkben szükségünk legyen Istenre. Az a filozófiája pedig, mely szerint „bármit tesz az ember, az nem bűn”, énközpontú és viszonylagos értékrendszert hoz létre az emberben.

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából felfedte Korihór tanításaiban az önzést:

„Az önző emberek között vannak olyanok, akik helytelenül azt hiszik, hogy úgysincs isteni törvény, tehát bűn sincs (lásd 2 Nefi 2:13). Így vált a helyzettől függő etika az önző emberek rendjévé. Eszerint az ember boldogulása saját tehetségétől és erejétől függ, mert valójában olyan, mint bűn, nem létezik (lásd Alma 30:17).

Ezért aztán nem meglepő, hogy az önzés szörnyű felfogásbeli és magatartásbeli melléfogásokhoz vezet. Például Káin, akit hatalomvágya rontott meg, ezt mondta, miután megölte Ábelt: »Szabad vagyok« (Mózes 5:33; lásd még Mózes 6:15).

A nagy önzés egyik legrosszabb következménye az arányérzék teljes elvesztése: apróságokon akadékoskodni, s közben fontos dolgok fölött elsiklani (lásd Máté 23:24). Napjainkban például vannak, akik különféle apróságok miatt akadékoskodnak, de elsiklanak az abortuszok gyakorlata felett. Így aztán nem csoda, hogy az önzés egy tál levest is díszebédként láttat és harminc ezüstöt is nagy kincsként tüntet fel” (lásd Liahóna, 1999. júl. 27.).

Giddóna, a főpap, szembeszállt Korihórral, és megkérdezte tőle, miért beszél a próféták és Jézus Krisztus valósága ellen. Korihór kitért a kérdés elől, és szóbeli támadást intézett a hívők és vezetőik ellen. Balgaságnak kívánta feltüntetni azt, ha valaki követi a papsági vezetőit. Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből pont ennek az ellenkezőjét tanította:

„Korihór azzal a hamissággal érvelt, ahogyan más férfiak és nők is érveltek már az idők kezdete óta, miszerint Isten szolgái tanácsának megfogadása azt jelenti, hogy feladjuk az Istentől kapott függetlenségünk jogát. Ez az érv azonban hamis, mert elferdíti a valóságot. Amikor elutasítjuk az Istentől jövő tanácsot, akkor nem függetlenítjük magunkat a külső befolyásoktól, hanem másik befolyást választunk. Elutasítjuk egy tökéletesen szerető, korlátlan hatalmú, mindentudó Mennyei Atya védelmét, akinek egyetlen célja – ahogyan az Ő Szeretett Fiának is –, hogy örök életet adjon nekünk, hogy megadja számunkra mindazt, amivel rendelkezik, és hogy hazavezessen bennünket családunkkal az Ő szerető karjaiba. Az Ő tanácsának elvetésével egy másik hatalom befolyását választjuk, akinek az a célja, hogy boldogtalanná tegyen minket, és akit a gyűlölet motivál. Rendelkezünk az erkölcsi önrendelkezés isteni ajándékával. Ahelyett, hogy a befolyásoktól való függetlenség jogát adná nekünk, azt a megmásíthatatlan jogot ruházza ránk, hogy annak a hatalomnak vethetjük alá magunkat, amelyiket választjuk.

Szintén téves dolog azt hinni, hogy a próféták tanácsának elfogadása vagy elvetése nem több, mint elhatározni, hogy elfogadunk-e egy okos javaslatot, és élvezzük annak előnyeit, vagy ott maradunk, ahol vagyunk. A prófétai tanács elfogadásáról való nemleges döntésünk azonban megváltoztatja a talajt, amelyen állunk. Veszélyesebbé válik. Ha elmulasztjuk megfogadni a prófétai tanácsot, az a jövőben csökkenti a sugalmazott tanács megfogadására való erőnket. A legjobb időpont annak eldöntésére, hogy segítsen-e valaki Noénak felépíteni a bárkát, az volt, amikor először kérte. Minden későbbi alkalommal, amikor ezt kérte, a segítség ismét és ismét való megtagadása csökkentette a Lélek iránti érzékenységet. Így hát kérése minden egyes alkalommal egyre ostobábbnak tűnt, amíg el nem eredt az eső. Akkor viszont már túl késő volt” (in Conference Report, Apr. 1997, 33; vagy Ensign, May 1997, 25).

Kép

Joseph Smith és Hinckley elnök képét tanulmányozó család

© Steve Bunderson, 2000

Akik el akarják pusztítani a hitet, azok gyakran használják a „szalmabáb” érvelésnek nevezett taktikát. Ez úgy történik, hogy felállítják az igazság egy hamis képét – egy szalmabábot –, majd a hamis képet támadva győznek meg másokat arról, hogy az igaz kép hamis. Ennek egyszerű példája az, amikor egy gyermek szülei addig nem engedik őt játszani, amíg nincs kész a munkájával, és ő azzal vádolja őket, hogy megvonják tőle a szórakozást. Az érvelés hibás, azonban gyakran használják mások megtévesztésére.

Időnként azt állítják egyesek, hogy az utolsó napi szentek olyan valamiben hisznek, amiben nem hiszünk. Elmondják, hogy a hamis hitelv hamis, aztán meg is mutatják ezt. Semmi köze ahhoz, amiben valóban hiszünk, de megpróbálják úgy feltüntetni a dolgot, hogy tévedünk. Korihór is ezt tette Giddónával: „Ezt az érvelést szalmabábnak nevezik. Vagyis olyan valamit tulajdonított Giddónának, amiben Giddóna valójában nem hitt – azt a feltevést, hogy a gyermekek Ádám vétkén keresztül bűnt örökölnek. Korihór tudta, hogy ha valóban tisztességesen harcol, akkor nem győzhet, így hát rossz tanokat társított Giddónához, szalmabábot, amin aztán köszörülni tudta a nyelvét” (Joseph Fielding McConkie and Robert L. Millet, Sustaining and Defending the Faith [1985], 90).

Joseph Smith próféta (1805–1844) azt tanította, hogy kerüljük a vitatkozást: „Az elderek fokozottan ügyeljenek arra, hogy ne zavarják és háborgassák szükségtelenül az emberek érzéseit. Ne felejtsétek el, hogy a ti dolgotok az evangélium teljes alázatossággal és szelídséggel való prédikálása, valamint a bűnösök figyelmeztetése, hogy tartsanak bűnbánatot és jöjjenek Krisztushoz. Kerüljétek a vitákat és a hiábavaló szóváltásokat azokkal a romlott elméjű emberekkel, akik nem akarják tudni az igazságot. Ne felejtsétek el, hogy »ez a figyelmeztetés napja, és nem a sok szó napja«. Ha valahol nem fogadják be a bizonyságtételeteket, akkor menjetek máshová, és tartsátok észben, hogy ne vessetek oda szemrehányást és ne ejtsetek keserű szavakat. Ha megteszitek a kötelességeteket, akkor éppen olyan jól lesz dolgotok, mintha minden ember befogadta volna az evangéliumot” (History of the Church, 1:468).

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából elmagyarázta egy módját annak, hogyan válaszolhatunk egy antikrisztusnak:

„Korihór csúfot űzött abból az általa balgának nevezett hagyományból, amely hisz az eljövendő Krisztusban.

Korihór érvei nagyon is maiaknak csengenek, ahogy olvassuk őket, azonban Alma időtálló és végső soron cáfolhatatlan fegyverrel válaszolt – a személyes bizonyság erejével. Feldühödve azon, hogy Korihór és társai alapvetően a boldogság ellen vannak, Alma azt kérdezte: »Miért tanítod ennek a népnek, hogy nem lesz Krisztus és rontod meg az örömüket?« [Alma 30:22] »[É]n tudom, hogy van Isten«” (Christ and the New Covenant [1997], 121).

Gerald N. Lund elder elmagyarázta, miért lehetetlen bebizonyítani azt, hogy nincs Isten:

„Amikor kérdőre vonták, Korihór határozottan megtagadta, hogy hinne Isten létezésében. Alma erre azt kérdezte tőle: »Milyen bizonyítékod van neked arra, hogy nincs Isten, vagy hogy Krisztus nem jön el? Azt mondom neked, hogy semmi, csak a saját szavad« (Alma 30:40).

Sugalmazott meglátás ez Alma részéről. Korihór nem következetes a saját gondolatmenetében. Ha valóban csak azokat a dolgokat tudhatnánk, amikre tapasztalati bizonyítékunk van, akkor nem taníthatjuk azt, hogy nincs Isten, mert nincs bizonyítékunk erre a hitelvre. Korihórnak pedig nem volt bizonyítéka.

Korihór csak olyan bizonyítékot vett figyelembe, ami az érzékszervek által begyűjthető. Egy ilyen rendszerben pedig sokkal könnyebb bebizonyítani, hogy van Isten, mint azt, hogy nincs Isten. Isten létezésének bizonyításához csak annyit kell tennünk, hogy látunk, hallunk vagy másképpen megtapasztalunk valamit Istennel, és ezt követően nem tagadható Isten létezése. Azonban Isten nemlétének bizonyításához a következőkre lenne szükség: Mivel Isten nem korlátozódik erre a földre, az egész világegyetemet át kellene kutatnunk érte. Feltételezzük, hogy Isten képes a mozgásra, tehát nem lenne elég a világegyetem A pontjából elindulva annak Z pontjáig átkutatni azt, mert mi van, ha azt követően, hogy mi elhagytuk az A pontot, Isten odamegy és kutatásunk végéig ott marad?

Más szóval Korihór a saját maga által lefektetett kitételek szerint csak akkor mondhatná, hogy nincs Isten, ha a világegyetem minden egyes köbméterét egyidőben érzékelni tudná. Ez azonban ellentmondást szül: Ahhoz, hogy Korihór bizonyítsa, hogy nincs Isten, neki magának kellene Istennek lennnie! Amikor tehát kijelenti, hogy nincs Isten, ezt hitre alapozva teszi, amit pedig oly élesen nevetség tárgyává tesz a vallási vezetőkben!” (“Countering Korihor’s Philosophy,” Ensign, July 1992, 21).

Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) beszélt róla, miként erősíti meg Isten teremtményeinek hatalma a bizonyságot, amikor azt mondta:

„Aki járt már éjszaka a csillagok alatt, aki látta a tavasz érintését a földön, kétkedhet-e Isten teremtő kezében? A föld szépségét megfigyelve a zsoltáríró szavai kívánkoznak ki az emberből: »Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést« (Zsoltárok 19:2–3).

A föld minden népsége a Teremtő Mester ujjlenyomatát őrzi” (in Conference Report, Apr. 1978, 90; vagy Ensign, May 1978, 59).

Joseph Smith próféta azt tanította: „Ha olyan embert láttok, aki jelet kér, akkor biztosak lehettek abban, hogy házasságtörőről van szó” (History of the Church, 3:385).

Később a próféta megjegyezte: „Amikor Philadelphiában prédikáltam, egy kvéker jelt követelt. Mondtam neki, hogy maradjon nyugton. A beszéd után újra jelt kért. Megmondtam az egybegyűlteknek, hogy a férfi házasságtörő; hogy a gonosz és házasságtörő nemzedék kíván jelt; és az Úr kinyilatkozatásban megmondta nekem, hogy aki jelt akar, az házasságtörő. »Így van – kiáltotta valaki, – én tetten is értem«, amit később be is vallott az illető, amikor aztán megkeresztelkedett” (History of the Church, 5:268).

Joseph F. Smith elnök (1838–1918) azt is kifejtette, milyen veszélyekkel jár az, ha csodáktól függ a hitünk: „Mutassatok nekem olyan utolsó napi szenteket, akiket csodákkal, jelekkel és látomásokkal kell táplálni, hogy szilárdnak tartassanak meg az egyházban, és én olyan egyháztagokat mutatok nektek, akiknek nem áll jól a szénája Isten előtt, és akik csúszós utakon járnak” (Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 7).

A hazudozás gonosz voltának jobb megértése végett Robert J. Matthews, a BYU korábbi vallási dékánja kifejtette, hogy „a hazugság komolysága nem csak abban mérhető, hogy mennyit árt vagy milyen fájdalmat okoz a sértett félnek. A hazugság pusztító hatással bír arra is, aki mondja. Megfosztja a hazudozót az önbizalmától, és megsemmisíti azon képességét, hogy észrevegye a különbséget igazság és tévedés között. Ha elég gyakran elhangzik egy hazugság, akkor még az is hinni kezd benne, aki tudatosan terjeszti. Ez történt Korihórral is, az antikrisztussal a Mormon könyvében (lásd Alma 30:52–53)” (“Thou Shalt Not Bear False Witness,” Ensign, Oct. 1994, 56).

Joseph Smith próféta beszélt a Korihórhoz hasonló egyének tragédiájáról: „Semmi nem tesz nagyobb kárt az emberek gyermekeiben annál, amikor hamis lélek hatása alatt vannak, miközben azt hiszik, hogy velük van Isten Lelke” (History of the Church, 4:573).

A testi gondokozásmód azt jelenti, hogy testi élvezetekre vagy anyagi dolgokra összpontosítunk, nem a Lélek dolgaira. A testi gondokozású emberek számára nehéz megtapasztalni a Lélek dolgait. Neal A. Maxwell elder megjegyezte, hogy „a testi gondokozásmód vágyainak kielégítése oly mértékben lenyugtatja őket, hogy »már nem éreznek«” (lásd Liahóna, 1999. júl. 27).

Bár a zorámiták megölték Korihórt, hasonló hitrendszert tettek magukévá. Figyeld meg a zorámiták hitelveit leíró kifejezéseket az Alma 31-ből:

Kép

Bálványimádó ember

Jerry Thompson, © IRI

„Nagy tévedésekbe estek” (9. vers).

Elutasították azokat a hagyományokat, amelyeket szerintük „atyáik gyerekessége hagyott rájuk” (16. vers).

Nem akarták, hogy félrevezessék őket testvéreik „balga hagyományai szerint, melyek lekötözik őket egy hithez Krisztusban” (17. vers).

Nem voltak rá hajlandók, „hogy olyan eljövendő dolgokban higgyenek, melyekről semmit nem tudnak” (22. vers).

Jeffrey R. Holland elder ezt mondta Korihórnak a zorámiták hamis tanításaira gyakorolt hatásáról:

„A [Korihór]-féle tanítások nyilvánvalóan hatással voltak a kevésbé hűekre, akik a szomszédos zorámitákhoz hasonlóan már azelőtt is elferdítették »az Úrnak útjait«.

Zorám és követői elsősorban azért alkotják az egyik legfigyelemreméltóbb hitehagyó csoportot a Mormon könyvében, mert rendkívül igazlelkűeknek tartották magukat. […] Hetente egyszer felálltak a Rameumptomnak nevezett imatoronyra, és mindig »ugyanazt az imát« használva megköszönték Istennek, hogy mindenki másnál jobbak, »kiválasztott« és szent nép, akiket arra »választott ki« Isten, hogy megszabaduljanak, míg körülöttük mindenkit arra »választott ki«, hogy a pokolra vettessenek. Mindezek önigazoló magabiztosságában nem volt helye olyan »balga hagyományoknak« (itt felbukkan Korihór hagyatékának bizonyítéka), mint egy Szabadítóba vetett hit, mert velük »tudatták«, hogy nem lesz Krisztus. […]

Alma nem sok időt vesztegetett, és ezt a szentségtelen imát, valamint a hasonlóképpen szentségtelen teológiát saját imájával ellensúlyozva isteni segítséget kért az önérdeket szolgáló gonoszság e megjelenése ellen, amelybe szó szerint belebetegedett a szíve” (Christ and the New Covenant, 121–22).

Isten szava erejét vagy értékét részben annak ténye magyarázza, hogy a Lélek tanúbizonysága követi. Az Úr azt mondta, hogy ha szavait az Ő Lelke közvetíti, akkor azok az Ő hangja (lásd T&Sz 18:34–36). Alma úgy gondolta, ahhoz folyamodik, hogy az igét prédikálja a hitehagyó zorámitáknak, bár azok egyszer már hallották, majd elutasították azt (lásd Alma 31:8–9).

Boyd K. Packer elnök kifejtette annak egyik okát, amiért meg kell ismernünk a királyság tanait:

„Az igaz tan, amennyiben megértik, megváltoztatja a hozzáállást és a viselkedést.

Az evangélium tanainak tanulmányozása gyorsabban javítja a viselkedést, mint ahogy a viselkedés tanulmányozása javítja azt. […] Ezért hangsúlyozzuk oly nagyon az evangélium tanainak tanulmányozását” (in Conference Report, Oct. 1986, 20; vagy Ensign, Nov. 1986, 17).

Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) beszélt róla, miként segít nekünk a szentírások ereje közelebb kerülni Istenhez: „Úgy vettem észre, hogy ha alkalmivá válik az istenséggel való kapcsolatom, és úgy tűnik, hogy nem hallgat engem isteni fül, nem szól hozzám isteni hang, akkor távol vagyok, nagyon távol. Ha elmerülök a szentírásokban, egyre kisebb lesz a távolság és visszatér a lelkiség. Azon veszem észre magam, hogy intenzívebben és jobban szeretem azokat, akiket teljes szívemmel, elmémmel és erőmmel szeretnem kell. Könnyebbnek találom tanácsaik betartását” (“What I Hope You Will Teach My Grandchildren and All Others of the Youth of Zion” [address to Church Educational System religious educators, July 11, 1966], 4).

Ezra Taft Benson elnök elmagyarázta, hogy milyen erősen megáldhatnak minket a szentírások és válaszolhatják meg az élet nehéz kérdéseit: „Gyakran nagy erőfeszítéseket teszünk, amikor megpróbáljuk megemelni cövekünk tevékenységi szintjét. Szorgalmasan munkálkodunk, hogy felemeljük az úrvacsorai gyűléseinket látogatók százalékát. Fáradozunk rajta, hogy fiatal férfiaink nagyobb százalékban menjenek misszióba. Próbáljuk feljebb vinni azok számát, akik a templomban kötnek házasságot. Mindezek dicséretre méltó erőfeszítések és fontosak a királyság növekedéséhez. Azonban ha az egyes egyháztagok és a családok rendszeresen és állhatatosan megmerítkeznek a szentírásokban, akkor az összes többi tevékenységi terület automatikusan lépést tart ezzel. Növekednek a bizonyságok. Megerősödik az elkötelezettség. Védve lesznek a családok. Áramlik a személyes kinyilatkoztatás” (“The Power of the Word,” Ensign, May 1986, 81).

Antiónumban Alma és társai misszionáriusi csapata egy zorámitákként ismert, nefitáktól leszakadt csoportra bukkant. Mormon nemcsak azt jegyezte fel, hogy a zorámitáknak már prédikálták Isten szavát, hanem azt is meghatározta, hogy mi volt az oka a hitehagyásuknak: nem akarták betartani a parancsolatokat, már nem folyamodtak imában naponta az Úrhoz, elferdítették az Úr útjait, és az Úrnak ajánlott imáik hiábavalóak és semmitmondók voltak. Semmibe vették az alapokat, például a jelentőségteljes ima és szentírás-tanulmányozás mindennapos szokását.

Donald L. Staheli elder a Hetvenektől kihangsúlyozta, milyen fontos az evangélium alapjait illető mindennapos állhatatosság:

„A mindennapos buzgó imák, melyek bűnbocsánatért, különleges segítségért és iránymutatásért esedeznek, nélkülözhetetlenek életünkben és bizonyságunk táplálásához. Amikor sietőssé, mechanikussá, nemtörődömmé vagy feledékennyé válunk imáinkban, hajlamosak vagyunk elveszíteni a Szentlélek közelségét, amelyre pedig oly nagy szükségünk van ahhoz, hogy megkapjuk a mindennapi életünk kihívásainak sikeres kézbentartásához szükséges folyamatos irányítást. A reggeli és esti családi ima külön áldásokkal és erővel járul hozzá személyes imáinkhoz és bizonyságunkhoz.

A személyes és őszinte szentírás-tanulmányozás hitet, reményt eredményez, és megoldásokat nyújt mindennapi életünk kihívásaira. A gyakori olvasás, elmélkedés és a szentírásbeli leckék alkalmazásának összekapcsolása az imával pótolhatatlan részévé válik az erős és élénk bizonyság megszerzésének és fenntartásának” (Liahóna, 2004. nov. 39.).

Az Alma 30:59 jelzi, hogy a zormániták egy Zorám nevű ember vezetése alatt szakadtak el a nefitáktól. A következőkben összefoglaljuk, mit tudunk hitehagyó hiedelmeikről és szokásaikról:

Nem tartották be Mózes törvényét (lásd Alma 31:9).

Felhagytak a mindennapi imával (lásd 10. vers).

Elferdítették az Úr útjait (lásd 11. vers).

Zsinagógákat építettek, hogy hetente egy napon ott hódoljanak (lásd 12. vers).

Ma is vannak olyanok, akik hasonló hamis szokásokba buknak bele. Körültekintő védekezés hiányában mi is beleeshetünk annak csapdájába, hogy megszokott imákat mondunk, csak a heti három órás idősávban hódolunk Istennek és a hét folyamán nem gondolunk Istenre, csak egy bizonyos helyen imádkozunk, vagy anyagiasakká és kevélyekké válunk.

Alma felismerte, hogy a hitehagyó zorámiták lelke becses Isten szemében. Alma tehát erőért és bölcsességért imádkozott, hogy visszavezethesse őket az Úrhoz. Alma imája olyan hozzáállást példáz, amelyet minden egyháztagnak és misszionáriusnak ki kell fejlesztenie. Minden ember határtalanul értékes, és Isten hatalma által visszahozható Őhozzá.

A Hetvenek tagjaként Carlos E. Asay elder (1926–1999) azt tanította, hogy minden ember értékes Isten szemében, legyen hát a mi szemünkben is az:

„Becses azon fivéreink és nőtestvéreink lelke, akik esendőbbeknek és kevésbé tiszteletre méltónak tűnnek. Az egyháznak szüksége van rájuk. Mindent meg kell tennünk azért, hogy megismerjük őket és segítsünk nekik Jézus Krisztus evangéliuma minden áldásának és örömének elnyerésében. Imádkozzunk úgy, ahogyan Alma: »Adj… nekünk, Ó Uram, hatalmat és bölcsességet, hogy ismét elhozhassuk tehozzád ezeket a testvéreinket.« (Lásd Alma 31:35.)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy szabadulásunk összefonódik mások szabadulásával. Többet kell törődnünk azokkal, akiken látszik, hogy kevéssé törődnek a hitükkel” (“Nurturing the Less Active,” Ensign, Oct. 1986, 15).

Lorenzo Snow elnök (1814–1901) beszélt róla, milyen áldások érkeznek a megpróbáltatások által:

„Úgy gondolom, van a hallgatóságban olyan, akinek része volt aggodalmakban, gondban, szívfájdalomban és üldöztetésben, és időnként azt kellett gondolnia, hogy soha nem számított ilyen sok minden elviselésére. Azonban mindenért, amit elszenvedtetek, mindenért, amit akkor gonoszságnak gondoltatok, négyszeresen kaptok majd, és a szenvedés leginkább jobbá, erősebbé tett benneteket, és érzitek, hogy áldottak vagytok. Ha visszatekintetek mindarra, amit átéltetek, látni fogjátok, hogy sokkal előrébb tartotok a fejlődésben, és a felmagasztosuláshoz és dicsőséghez vezető létra sok fokán felléptetek. […]

Egyénenként és közösségként is szenvedtünk, és majd újra szenvednünk kell; vajon miért? Mert az Úr a megszentelésünk végett követeli ezt meg tőlünk” (The Teachings of Lorenzo Snow, comp. Clyde J. Williams [1984], 117–18).