Alma 13–16

Alma említést tett olyan papokról, akiket „az ő Fiának rendje szerint” rendeltek el (Alma 13:1). A Fiának rendje szerint kifejezés a melkisédeki papságra utal. Az Úr egy mai kinyilatkoztatásban kijelentette, hogy Melkisédek napjai előtt a papságot „Isten Fiának rendje szerinti szent papságnak nevezték. De [az Isten] neve iránti tisztelet” miatt melkisédeki papságra változott a neve (T&Sz 107:3–4).

Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy a Mormon könyve sok más részéhez hasonlóan miért nem tesz különbséget Alma 13 az ároni papsági papok, valamint a melkisédeki papsági főpapok között: „A Mormon könyve prófétái a pap megnevezéssel illették azokat a tisztségviselőket, akiket ebben az adományozási korszakban főpapnak nevezünk. A melkisédeki papság papjai voltak tehát, vagy Alma szavaival élve »az Úristen papokat rendelt el az ő szent rendje szerint, mely Fiának rendje szerint volt« (Alma 13:1–20)” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 599).

Joseph Smith próféta (1805–1844) azt tanította, hogy akiket elhívásra rendelnek el a halandóságban, azokat a földi előtti életben már előre elrendelték abba az elhívásba: „Mindenki, akit elhívtak arra, hogy a világ lakosait szolgálja, elrendeltetett erre a célra a menny nagy tanácsában a világ kezdete előtt. Feltételezem, hogy abban a nagy tanácsban rendeltek el engem erre a hivatalra” (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 536.).

A „világ megalapítása óta” elhívott és előkészített egyéneket „rendkívüli hitük és jó cselekedeteik” miatt választotta ki Isten a földi előtti életben (Alma 13:3; lásd még T&Sz 138:55–56; Ábrahám 3:22–23).

Wilford Woodruff elnök (1807–1898) azt tanította, hogy a próféták mellett Izráel minden eldere, aki viseli a melkisédeki papságot, előre el lett rendelve: „Joseph Smitht már megszületése előtt kijelölte az Úr, akárcsak Jeremiást. […] Joseph Smithszel kapcsolatban azt mondom tehát, hogy megbízását már a világ megalapítása előtt megkapta, és az Úr által jónak látott időben eljött, hogy megalapozza ezt a munkát a földön. És így van ez Izráel több tízezer elderével is. A Mindenható Úr rátok ruházta a szent papságot, és eszközzé tett titeket kezében, hogy felépítsétek e királyságot. Vajon olyan behatóan elmélkedünk ezekről a dolgokról, ahogyan kellene?” (Discourses of Wilford Woodruff, ed. G. Homer Durham [1990], 281–82; lásd még Az egyház elnökeinek tanításai: Wilford Woodruff [2005]. 15.).

Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) azt tanította, hogy a férfiak és a nők is feladatokat kaptak a földi előtti életben: „Az ideérkezésünk előtti világban a hithű nők bizonyos feladatokat kaptak, míg a hithű férfiakat bizonyos papsági feladatokra rendelték el előre. Bár a részletekre nem emlékszünk, ez nem változtat annak dicsőséges valóságán, amibe egykor beleegyeztünk. Felelősséggel tartoztok mindazon dolgokért, amelyeket hajdan elvártak tőletek, hasonlóan azokhoz, akiket prófétákként és apostolokként támogatunk!” (“The Role of Righteous Women,” Ensign, Nov. 1979, 102).

Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából leírta, milyen felelősségekkel rendelkeznek Isten gyermekei a halandóságban, függetlenül attól, hogy milyen helyet választottak maguknak a halandóság előtti életben: „A halandóság előtti lét nem a pihenés tana. Mindannyiunknak döntéseket kell hoznunk, szakadatlan és nehéz feladatokat kell végrehajtanunk, meg kell tapasztalnunk gúnyolódást és viszontagságokat, jól kell töltenünk az időnket, jóra kell használnunk a tehetségeinket és az ajándékainkat. Csak azért, mert »ott és akkor« kiválasztattunk, bizony nem azt jelenti, hogy »itt és most« közömbösek lehetünk. Legyen bár szó előre elrendelt férfiakról vagy előre kijelölt nőkről, az elhívottaknak és a felkészítetteknek »választottnak és hűnek« is kell bizonyulniuk. (Lásd Jelenések 17:14; T&Sz 121:34–36.)” (in Conference Report, Oct. 1985, 21; vagy Ensign, Nov. 1985, 17).

Harold B. Lee elnök (1899–1973) leírta, milyen forrásból ered ezen életben kapott áldásaink egy része: „Úgy tűnik, ezeket a jutalmakat megígérték, avagy előre elrendelték, mielőtt lett volna a világ. Ezeket a dolgokat bizonyára az döntötte el, hogy milyen életet éltünk ama halandóság előtti lélekvilágban. Néhányan talán megkérdőjelezik ezeket a feltevéseket, ugyanakkor kérdés nélkül elfogadják azt a hitelvet, miszerint mindannyiunkat itt, a halandóságban töltött életünk tettei alapján ítélnek majd meg, amikor elhagyjuk ezt a földet. Vajon nem ugyanolyan logikus azt gondolnunk, hogy amit ezen a földön [az itteni életben] kaptunk, az mindannyiunknak idejövetelünk előtti viselkedésén múlt?” (in Conference Report, Oct. 1973, 7–8; vagy Ensign, Jan. 1974, 5).

Hogyan lehetséges az, hogy voltak, akik a halandóság előtti világban „elutasították Isten Lelkét”? (Alma 13:4) Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) e kérdés megválaszolásánál megerősítette az önrendelkezés örök tantételét:

„Isten már [a halandóság előtti] lélekvilágban megadta gyermekeinek a szabad önrendelkezést, amely által az egyes lelkeknek kiváltságában állt, ahogyan most és itt az embereknek, a jó választása és a gonosz elvetése, vagy a gonoszban való részvétel és így bűneik következményeinek elszenvedése. Emiatt egyesek hűségesebbnek bizonyultak másoknál az Úr parancsolatainak betartásában. […]

Az emberek lelkének megvolt a szabad önrendelkezése. […] Az emberek lelke nem volt egyenrangú. Talán ugyanonnan indultak, és tudjuk, hogy kezdetben mind ártatlanok voltak; azonban a nekik adott szabad önrendelkezés joga lehetővé tette, hogy egyesek felülmúljanak másokat, és ezáltal a halhatatlan lét korszakain át intelligensebbé, hűségesebbé váljanak, mert szabadon cselekedhettek, szabadon gondolkozhattak, szabadon fogadhatták be az igazságot vagy lázadhattak az ellen” (Doctrines of Salvation, comp. Bruce R. McConkie, 3 vols. [1954–56], 1:58–59).

A földi előtti életben lelkekként kifejlesztettünk olyan tiszteletre méltó jellemvonásokat, amelyek megmutatták a képességeinket. Isten látta fejlődésünket, és hűségünk szerint adott nekünk felelősségeket. Joseph Fielding Smith elnök azt tanította: „Azokban a korokban, amikor a halandóság előtti állapotban éltünk, nem csak szert tettünk különböző jellemvonásainkra, megmutatkozott az érdemességünk és hogy mire vagyunk vagy mire nem vagyunk képesek, de itt meg is lehetett figyelni, hogyan fejlődünk ezekben. Ésszerű azt feltételeznünk, hogy volt ott egyházi szervezet. A mennyei lények tökéletesen elrendezett társadalomban éltek. Mindenki tudta, hol a helye. Nem kérdéses, hogy sor került a papság átruházására és vezetőket választottak, hogy járjanak el abban. Megköveteltek ehhez az elő-léthez tartozó szertartásokat, és Isten szeretete uralkodott. Ilyen körülmények között Atyánk természetes módon felismerte és kiválasztotta azokat, akik leginkább méltók voltak, és felmérte az egyének tehetségeit. Nem csak azt tudta, mi az, amire képesek vagyunk, hanem azt is, hogy mi az, amit meg is fogunk tenni, ha próbára tétetünk és felelősséget kapunk. Aztán mire eljött az idő, hogy mulandó földön lakjunk, minden elő volt készítve, és az Úr szolgái ki voltak választva és el voltak rendelve, mindenki a saját küldetésére” (The Way to Perfection [1970], 50–51).

Mivel a melkisédeki papság „napok kezdete és évek vége nélkül való” (Alma 13:9; T&Sz 84:17; lásd még Zsidók 7:3), akik a földön megkapják a papságot, azok a halál után is gyakorolni fogják azt. Így azok a melkisédeki papságviselők, akik igazlelkűségben halnak meg, „örökre főpapok lesznek” (Alma 13:9).

Harold B. Lee elnök felidézte egy élményét, és elmagyarázta, hogy minden papsági hivatalnak, amivel valaki ebben az életben rendelkezik, hatása lesz a következő világban:

„Újjászerveztem az Ensign Cövek elnökségét. Az egyik egyházközség püspökét neveztük ki cövekelnöknek. […]

Hat héttel a támogatás után a cövekelnök hirtelen elhalálozott.

Özönleni kezdtek hozzám a levelek. Honnan jött a sugalmazás, hogy olyan embert hívjon el, akinek halálát hat héttel később megengedi az Úr? Felkértek, hogy beszéljek a temetésén, és úgy tűnt, néhányan elvárják, hogy próbáljam meg elmagyarázni, miért jelöltem ki olyan embert, akit az Úr hat hét múlva hazavitt.

Joseph Fielding Smith elnök ott ült az emelvényen, és hallotta, amint megpróbálok eleget tenni ezeknek az embereknek, majd azt mondta nekem: »Ne hagyd zavartatni magad. Ha elhívsz valakit valamilyen tisztségre ebben az egyházban, és az illető másnap meghal, akkor ez a tisztség hatással lesz arra, hogy minek a megtételére kap elhívást, amikor elhagyja ezt a földet.«

Hiszek ebben. Szerintem ezen egyház minden elnöke, ezen egyház minden apostola, minden püspöke, minden cövekelnöke, minden elnöklő tisztségviselője esetében hatással lesz a betöltött hivatala arra, hogy minek a megtételére kap elhívást, amikor elhagyja ezt a földet” (in Conference Report, Oct. 1972, 129–30; vagy Ensign, Jan. 1973, 107).

Alma azt tanította, hogy sokan voltak, akiket „rendkívüli hitük” miatt elhívtak a földi előtti életben (Alma 13:10). Könyörgött a testvéreinek, hogy gyakoroljanak újra hitet, és hozzanak „gyümölcsöt”, hogy elnyerhessék az áldásaikat (Alma 13:13).

Harold B. Lee elnök kifejtette, hogy bár a halandóság előtti életben bátorságuk miatt sokakat elhívtak és előre elrendeltek, a halandóság alatt hitet kell gyakorolniuk és jó cselekedeteket kell tenniük ahhoz, hogy elhívásuk minden áldását valóra váltsák (lásd T&Sz 121:34):

„Isten bizonyára elhívott és kiválasztott ugyan embereket a lelkek világában, avagy első állapotukban egy bizonyos munka elvégzésére, de hogy elfogadják-e itt ezt az elhívást, és hű szolgálat, valamint jó cselekedetek által felmagasztalják-e, míg a halandóságban vannak, annak kérdése szabad önrendelkezésük gyakorlásának jogán és kiváltságán múlik, hogy jót vagy gonoszt választanak.

[…] Attól tartok, sokan vannak köztünk, akik a lelkek világában tanúsított hűségük miatt nagy munkára kaptak »elhívást« itt, de nemtörődöm módon tékozolva, kicsapongó életmódban gyakorolják szabad önrendelkezésüket, elveszítve azokat a születési előjogokat és áldásokat, amely az övék lett volna, ha hűnek bizonyultak volna az elhívásukhoz. Ezért mondta az Úr, hogy »sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak«” (Decisions for Successful Living [1973], 169).

Alma azt tanította, hogy sokan megtisztultak „a Bárány vére által”, és „megszentelte őket a Szentlélek” (Alma 13:11–12; lásd még Moróni 10:32–33). Miután megszenteltettek, „már csak irtózattal tudtak a bűnre tekinteni” (Alma 13:12; lásd még 2 Nefi 4:31). Azonban annak ellenére, hogy valaki megszenteltetett és érezte, hogy megtisztította a Szentlélek, azért továbbra is kísértésekben lesz része a halandóságban. A modernkori kinyilatkoztatás arra figyelmeztet: „Vigyázzon tehát az egyház, és mindig imádkozzon, nehogy kísértésbe essen! Igen, és még azok is vigyázzanak, akik megszenteltettek!” (T&Sz 20:33–34).

Brigham Young elnök (1801–1877) a következőképpen határozta meg a megszentelődést:

„Elmondom, én hogyan határozom meg a megszentelődés kifejezést: minden bűn legyőzése, és mindennek Krisztus törvénye alá vetése. Isten tiszta lelket helyezett belénk; ha nagyrészt ez [a lélek] uralkodik ellenállás és korlátok nélkül, és a test felett győzedelmeskedve uralkodik, kormányoz és irányít…, én ezt nevezem a megszentelődés áldásának. Vajon teljesen elpusztul a bűn? Nem, nem pusztul el teljesen, mert nem így tervezte azt a mennybéli gazdaságtan.

Ne feltételezzétek, hogy a testben valamikor is mentesek leszünk a bűnre csábító kísértésektől. Egyesek azt hiszik, hogy már most testben és lélekben is megszenteltethetnek és olyan tisztává válhatnak, hogy soha többé nem érzik az igazság ellensége hatalmának hatásait. Ha lehetséges volna az, hogy valaki a tökéletesség ezen fokára tegyen szert a testben, akkor nem tudna meghalni, de nem is maradhatna egy olyan világban, ahol bűn van túlsúlyban. Bűn jött be a világra, és a bűn által a halál. [Rómabeliek 5:12.] Szerintem többé-kevésbé mindaddig érezzük a bűn hatásait, amíg csak élünk, és végül át kell haladnunk a halál megpróbáltatásán” (in Daniel H. Ludlow, A Companion to Your Study of the Book of Mormon [1976], 2:248–49).

Melkisédek, a főpap, nagy tisztelettel övezett helyen áll az utolsó napi szentek között. Alma felhívta a figyelmet Melkisédek fontosságára, amikor azt mondta: „egy sem volt nagyobb” (Alma 13:19). Ki volt ez a nagy próféta? Melkisédek Kr. e. 200 körül élt; Sálem (Jeruzsálem; lásd 1 Mózes 14:18) főpapja és királya volt. Abban az időben ő volt az elnöklő papsági felhatalmazott, és neki fizetett tizedet Ábrahám (lásd 1 Mózes 14:20). Melkisédek „gyermekként félte Istent, és megállította az oroszlánok száját, és eloltotta a tűz erőszakát” (Joseph Smith fordítás, 1 Mózes 14:26). Bár a Biblia csak röviden tesz róla említést, napjaink kinyilatkoztatásai megerősítik, hogy nagy hitű ember volt. Melkisédek igazlelkűsége miatt elrendelt szolgálata Jézus Krisztus elrendelt szolgálatát vetítette előre, ezért róla nevezték el a magasabb papságot (lásd Zsidók 7:15; T&Sz 107:2–4).

Az Alma 13:6, 12–13, 16, 29 említést tesz az Úr nyugalmáról (lásd még T&Sz 84:24). Joseph F. Smith elnök (1838–1918) a következőket mondta ennek a kifejezésnek a jelentéséről: „Mit jelent belépni az Úr nyugalmába? Nekem azt jelenti, hogy Isten szeretetén keresztül megnyert engem Magának, ezért nyugalmat érezhetek Krisztusban, nem zaklat engem többé a tanításnak bármely szele, az emberek fortélya és ravaszkodása, amellyel lesben állnak, hogy megtévesszenek; és olyannyira megállapodtam Jézus Krisztus ismeretében és bizonyságában, hogy semmilyen erő nem téríthet le az Isten színe elé visszavezető egyenes és keskeny ösvényről, hogy felmagasztosulást élvezzek az Ő dicső királyságában; és ettől az időtől kezdve mindaddig élvezem ezt a nyugalmat, mígnem a mennyekben megpihenek Ővele” (lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith [1999]. 426.).

A szótár így határozza meg a kiforgat jelentését: „Kicsavar…, eltorzít, eltérít az igazságtól vagy kifordítja annak természetes jelentését…; megront” (Noah Webster’s First Edition of an American Dictionary of the English Language, 1828 [1967]). Tehát akik kiforgatják a szentírásokat, azok megváltoztatják vagy eltorzítják a tulajdonképpeni jelentést, hogy saját személyes véleményükhöz vagy értelmezésükhöz igazítsák azt. Akik viszály szítása végett manipulálják a szentírásokat, azok Sátán sugalmazására teszik ezt (lásd Alma 12:1–6; 14:6–7). A szentírásokat kiforgató emberek sorsa saját maguk elpusztítása (lásd Alma 13:20).

A Mormon könyve bizonyságot tesz az angyalok hitelességéről és céljairól (lásd Alma 13:22–26; 32:23; 3 Nefi 17:24; Moróni 7:29–31; T&Sz 20:10). Az angyalok valóságára utalva azt mondta Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából:

„Meggyőződésem, hogy a Mormon könyvének egyik mélyreható témája az angyalok gyakori és központi helyen álló részvétele az evangélium történetében. […]

Életünk előrehaladtával többek között egyre fontosabbá válik számunkra az angyalok valósága, munkájuk és elrendelt szolgálatuk. Nemcsak Moróni angyalra utalok itt, hanem azokra a személyesebb szolgálattevő angyalokra, akik velünk és körülöttünk vannak, akiket felhatalmaztak arra, hogy segítsenek minket, és akik meg is teszik ezt (lásd 3 Nefi 7:18; Moróni 7:29–32, 37; T&Sz 107:20). […]

Kép

Krisztus mennybemenetele

Harry Anderson, © IRI

Hiszem, hogy többet kell beszélnünk és bizonyságot tennünk, valamint jobban kell hinnünk az angyalok szolgálattételében annál, mint ahogy azt időnként tesszük. Isten többek között ezeken keresztül ad számunkra nagyszerű módot a tanúbizonyságra a fátyolon keresztül, és ezen a világon semmilyen dokumentum nem tanítja világosabban és hatékonyabban ezt a tantételt a Mormon könyvénél” (“For a Wise Purpose,” Ensign, Jan. 1996, 16–17).

Brigham Young elnök tanított róla, hogy állandó csatát vívunk Sátán és a bűn ellen: „Azok a férfiak és nők, akik helyet kívánnak szerezni a celesztiális királyságban, rá fognak jönni, hogy nap mint nap meg kell harcolniuk [minden igazlelkűség ellenségével]” (Discourses of Brigham Young, sel. John A. Widtsoe [1954], 392). Mindannyiunknak tevékenyen azon kell lennünk, hogy elkerüljük a kísértést és ellenálljunk annak.

Alma tanítása szerint folyamatosan ébernek kell lennünk és imádkozunk kell, ha el akarjuk kerülni, hogy azon felül kísértessünk, amit el tudunk viselni (lásd Alma 13:28). Pál apostol is kijelentette, hogy „hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (1 Korinthusbeliek 10:13). Ha követjük Almának az Alma 13:28-ban adott tanácsát, akkor mindig ellen tudunk majd állni a kísértésnek.

Alma az általa viselt papság hatalma és hite által meg tudta volna menekíteni az ammonihabeli hű nőket és gyermekeket borzalmas haláluktól. Az Úr azonban nem engedte, hogy ezt megtegye (lásd Alma 14:11). Alma elmagyarázta Amuleknek, hogy az Úr magához veszi az igazlelkű vértanúkat, tanúbizonyságként üldözőik gonosz tettei ellen (lásd Alma 14:11; 60:13).

Amikor a Hetveneknél szolgált, Ronald E. Poelman elder megerősítette, hogy az Úr időnként megengedi az igazlelkűek szenvedését, ha mások hamislelkűen gyakorolnak önrendelkezést: „Az engedelmesek és hűek életében a megpróbáltatás eredhet betegségből, balesetből, tudatlanságból vagy az ellenség térnyeréséből. Az önrendelkezés szabadságának megőrzése végett az Úr időnként azt is megengedi, hogy az igazlelkűek elszenvedjék mások gonosz tetteinek következményeit (lásd 1 Nefi 18:16)” (in Conference Report, Apr. 1989, 29; vagy Ensign, May 1989, 23).

Természetesen gyászolunk, amikor gonoszok kezétől szenvedett igazlelkű emberek halálára gondolunk. Örvendezünk azonban annak tudatában, hogy jutalmat kapnak a lelkek világában (lásd Alma 40:12), valamint végső állapotuk miatt a celesztiális királyságban (lásd T&Sz 76:50–70). A Tan és a szövetségek 42:46 erre emlékeztet minket: „Akik énbennem halnak meg, nem ízlelik meg a halált, mert az édes lesz számukra.” Ez nem azt jelenti, hogy az igazlelkűek halálával nem jár fájdalom, hanem azt, hogy örök jutalmuk oly nagy, hogy ahhoz képest semmi a fájdalmuk.

Joseph F. Smith elnök azt mondta erről: „Igaz, vagyok annyira gyenge, hogy sírjak barátaim és rokonaim halálakor. Talán könnyeket ontok, amikor látom mások gyászát. Együttérzés van lelkemben az emberek gyermekei iránt. Tudok velük sírni, amikor sírnak; tudok velük örülni, amikor örülnek; de nincs okom gyászolni és szomorkodni azért, mert a halál eljön a világra. […] Az utolsó napi szentektől teljesen eltávolíttatott ennek a halálnak minden félelme. Nem félik a földi halált, mert tudják, hogy miként Ádám vétke által halál jött rájuk, Jézus Krisztus igazlelkűsége által élet jő hozzájuk, és bár meghalnak, újra élni fognak. E tudás birtokában még a halálban is örömük van, mert tudják, hogy fel fognak támadni és a síron túl újra találkoznak majd” (in Conference Report, Oct. 1899, 70).

Vannak, akik kritikussá válnak és elveszítik a hitet, ha igazlelkűek vagy ártatlanok szenvednek. Spencer W. Kimball elnök a következő tanácsot adta arra az esetre, ha szenvedésnek vagyunk tanúi:

„Ha a halandóságra mint a létezés egészére tekintenénk, akkor a fájdalom, a bánat, a kudarc és az élet rövidsége csapás lenne. Ha azonban az életre örökkévaló dologként tekintünk, mely messze a halandóság előtti múltba, majd az örökkévaló, halál utáni jövőbe nyúlik, akkor minden történést a megfelelő perspektívából szemlélhetünk.

Nincs-e bölcsesség abban, hogy próbatételeket ad nekünk, amelyeken felülemelkedhetünk, feladatokat, amelyek által teljesíthetünk, munkát, amely megedzi az izmainkat, és bánatot, hogy próbára tegye a lelkünket? Vajon nem azért vagyunk-e kísértéseknek kitéve, hogy próbára tétessen az erőnk, betegségnek, hogy türelmet tanulhassunk, halálnak, hogy halhatatlanokká és megdicsőültté válhassunk?

Ha minden olyan beteg meggyógyulna, akiért imádkozunk, ha minden igazlelkű védve lenne és a gonoszok elpusztulnának, akkor az Atya tervének egésze semmivé válna és vége lenne az evangélium alapvető tantételének, a szabad önrendelkezésnek. Senkinek nem kellene hit által élnie.

Ha azonnal örömöt, békességet és jutalmat kapna az, aki jót tesz, akkor nem lehetne gonosz – mindenki jót cselekedne, de nem a jó cselekedet helyes volta miatt. Nem tétetne próbára az erőnk, nem fejlődne a jellemünk, nem erősödnének a képességeink, nem lenne szabad önrendelkezés, csak sátáni irányítás.

Ha önző vágyaink és korlátolt belátásunk szerint minden imára azonnal válasz érkezne, akkor kevéssé vagy egyáltalán nem lenne szenvedés, bánat, csalódás vagy éppen halál, és ha ezek nem lennének, akkor öröm, siker, feltámadás, vagy örök élet és istenség sem lenne” (Faith Precedes the Miracle [1973], 97).

Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából Alma és Amulek történetével szemléltette azt, hogy az Úr kiszabadít minket a megpróbáltatásainkból, de csak azt követően, hogy hitünket bizonyítva alávetjük magunkat az akaratának:

„Az Úrtól kapott segítség mindig örök törvényt követ. Minél jobban érted ezt a törvényt, annál könnyebb megkapni a segítségét…

Alma és Amulek példája rávilágít erre. Fogságba vettettek, miközben igyekeztek jót tenni Ammoniha népe között. Amulek bízott tapasztaltabb társában, Almában, aki nagyobb bizalomra vezette őt az Úrban. Amulek azt mondta, amikor tűz által felemésztett nőket és gyermekeket kellett néznie: »…talán minket is meg fognak égetni.« Alma így felelt: »Legyen az Úr akarata szerint« – ami alapvető fontosságú tantétel. »De… munkánk még nincs befejezve; ezért nem égetnek meg minket« [Alma 14:12–13; kiemelés hozzáadva].

A főbíró és mások sok napon át ütötték, köpdösték, éheztették, faggatták és zaklatták őket gúnyos szavakkal és fenyegetésekkel. Bár rájuk parancsoltak, hogy beszéljenek, ők ellenálltak, megkötözve és mezítelenül, csendben és türelmesen várva, hogy az Úr cselekvésre késztesse őket. Akkor »Isten hatalma volt Almán és Amuleken, és felemelkedtek«. Alma felkiáltott: »[A]dj nekünk erőt hitünk szerint, mely Krisztusban van, méghozzá a szabadulásra. És elszakították a köteleket, melyekkel meg voltak kötözve« [Alma 14:26; kiemelés hozzáadva; lásd 15–26. versek]. A föld megrázkódott; a börtön falai kettéhasadtak. Az Almát és Amuleket ütlegelők mind elpusztíttattak, ők pedig kiszabadultak. […]

Az Úr isteni hatalommal ad enyhülést, ha alázatosan és Jézus Krisztusba vetett hittel folyamodtok szabadulásért” (in Conference Report, Apr. 1994, 7–8; vagy Ensign, May 1994, 7–8).

A Zézromban lejátszódó változás jól szemlélteti, hogy Isten minden gyermekét szereti, és készen áll megbocsátani mindazoknak, akik szövetséget kötnek Fiának követésére. Zézrom körmönfont törvénytudó volt Ammoniha városában, aki Alma és Amulek vádolására, valamint a jó dolgok elpusztítására használta a pozícióját (lásd Alma 10:13, 31; 11:21). Zézrom csalárdságára azonban fény derült, és „reszketni kezdett a bűntudat alatt” (Alma 12:1, 7). Ellenfélből őszinte érdeklődő lett (lásd Alma 12:8). Amikor Alma és Amulek megérkezett Szidóm városába, ott találták Zézromot, „égető lázzal, melyet elméjének nagy gyötrelmei okoztak, gonoszsága miatt” (Alma 15:3). Zézrom bűnbánó hívőként, Krisztusba vetett hite szerint meggyógyult, megkeresztelkedett, majd hatékony prédikátor vált belőle (lásd Alma 15:6–12). Évekkel később Zézrom missziót szolgált Almával és Amulekkel a zorámiták között (lásd Alma 31:6).

Amikor Zézrom bűnbánatot tartott és megbocsátást keresett, lelkét és elméjét felszaggaták a bűnök és „rendkívül keverves… lett” (Alma 15:3). Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke, azt mondta a lelki betegségek valóságáról, melyek erőteljes szenvedést is kiválthatnak:

„Van egy másik részünk is, amely nem annyira kézzelfogható, de éppen olyan valóságos, mint a fizikai testünk. Ezt a kitapinthatatlan részünket úgy írják le, mint elme, érzelem, intellektus, temperamentum és még sok más dolog. Nagyon ritkán hívják lelkinek.

Mindazonáltal van lélek az emberben; ennek figyelmen kívül hagyása a valóságot hagyja figyelmen kívül. Vannak lelki rendellenességek is, és olyan lelki betegségek, amelyek intenzív szenvedést okozhatnak.

Az ember teste és lelke össze van kötve. Amikor rendellenességek lépnek fel, gyakran nagyon nehéz megmondani, melyik melyik” (in Conference Report, Oct. 1977, 89; vagy Ensign, Nov. 1977, 59).

Alma „fájdalmas aggodalommal”, szíve „mélyéből” könyörgött Ammoniha népéért, hogy tartsanak bűnbánatot (Alma 13:27). Prófétájukként Alma figyelmeztette őket, hogy ha nem térnek meg, akkor teljesen el fognak pusztulni „a föld színéről” (Alma 9:12). Az Úr megígérte, hogy prófétáinak minden szavát betölti (lásd T&Sz 1:37–38). Az Alma 16:2–3, 9–10 lejegyzi Alma szavainak beteljesedését, mert leírja azok pusztulását, akik elutasították a prófétákat és ártatlanokat gyilkoltak le.