A nefita történelem e kritikus pontján a gonoszok többen voltak, mint az igazlelkűek. Olyan romlottá váltak a törvényeik, hogy nem sok jót hoztak. Akárcsak dédapja, Alma, Nefi is lemondott főbírói hivataláról, és teljes időben az Úr munkájának szentelte magát (lásd Alma 4:15–20). A lelki sötétség ezen időszakában a nép kezdett „megérni a pusztulásra” (Hélamán 5:2). Nefi, valamint fivére, Lehi szorgalmasan munkálkodtak azon, hogy gátat szabjanak a gonoszság áradatának, és sokakat visszafordítottak az Úrhoz.
Amikor a nép 62 évvel korábban királyt szeretett volna, Móziás azt tanácsolta, hogy „a nép hangja által” kormányozzanak (Móziás 29:26), mondván, hogy a nép többsége általában nem kíván hamislelkűséget. A nép hangja általi kormányzást jobbnak gondolták egy olyan monarchiánál, ahol egy hamislelkű király pusztulásba viheti őket. A Szabadító eljövetelét megelőző ezen időszakban azonban a nefiták között „többen voltak azok, akik a gonoszt választották, mint azok, akik a jót választották” (Hélamán 5:2). Ez a romlottság igazolta Móziás figyelmeztetését, mely szerint ha ez történik, „akkor ideje lesz, hogy Isten ítéletei lesújtsanak rátok; igen, akkor ideje lesz, hogy nagy pusztulással látogasson meg benneteket” (Móziás 29:27). Ez a figyelmeztetés teljesedett be a Szabadító megjelenését megelőző pusztításokkal (lásd 3 Nefi 8–11).
Az Úr napjainkban is kijelentette ezen tantétel valóságát: „Amikor a gonoszok uralkodnak, gyászolnak az emberek” (T&Sz 98:9).
Hélamán sajátos módon adta át örökségét fiainak – nemes őseikről nevezte el őket, hogy segítsen fiainak emlékezni azok igazlelkű tetteire. Carlos E. Asay elder (1926–1999) a Hetvenek Elnökségéből a következő meglátással segít nekünk értékelni, hogy mit jelentett ez Nefinek és Lehinek:
„Bár Ádám nem minden gyermeke kapott jelentőségteljes nevet, sokan kaptak, és az hatásal is volt rájuk. Hatással volt Hélamán fiainak, Nefinek és Lehinek az életére. […] [Lásd Hélamán 5:5–7.]
A feljegyzés tanúsítja, hogy Nefi és Lehi elődeik, vagyis névrokonaik példája szerint alakították az életüket, és megbecsülést hoztak a nekik adott nevekre” (Family Pecan Trees: Planting a Legacy of Faith at Home [1992], 66–67).
George Albert Smith elnök (1870–1951) mai példát hozott rá, milyen nagy hatással lehet valakire egy jó név:
„Egy napon… tudatom hatókörén kívül kerültek az engem körülvevő dolgok, és az hittem, átléptem a másik oldalra. Egy nagy és csodaszép tónak háttal állva találtam magam, előttem pedig hatalmas erdő állt. […]
Felfedező útra indultam, és hamarosan ráleltem egy ösvényre az erdőben, amelyről látszott, hogy nem nagyon használják, és amit majdnem teljesen benőtt a fű. Követtem ezt az ösvényt, és amikor már egy ideje sétáltam és jelentős távolságot megtettem az erdőn át, megláttam egy felém jövő férfit. Észrevettem, hogy igen termetes ember, és felgyorsítottam a lépteimet, hogy odaérjek hozzá, mert felismertem benne a nagyapámat. A halandóságban több mint százharminc kilót nyomott, úgyhogy képzelhetitek, milyen termetes ember volt. Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor megláttam. Róla neveztek el, és erre mindig is büszke voltam.
Amikor nagyapa néhány lépésnyire ért tőlem, megállt. Ezzel nekem is jelezte, hogy álljak meg. Aztán – és ez az, amit örökre emlékezetükbe szeretnék vésni a fiúknak, a lányoknak és a fiataloknak – nagyon komolyan rám nézett és azt mondta:
»Szeretném tudni, mihez kezdtél a nevemmel.«
Minden lepergett előttem, mintha képernyőn látnám – minden, amit tettem. Ez az élénk visszatekintés hamarosan elért oda, hogy ott álltam. Az egész életem lepergett előttem. Mosolyogva a nagyapámra néztem és azt mondtam:
»Soha semmi olyat nem tettem a neveddel, amit szégyellned kellene.«
Előrelépett, átölelt, és miközben ezt tette, újra tudatára ébredtem azoknak a dolgoknak, amelyek a földön körülvettek. Párnám olyan nedves volt, mintha vizet öntöttek volna rá – a hála könnyeitől, hogy szégyenérzet nélkül tudtam válaszolni.
Azóta sokszor eszembe jutott ez, és el akarom mondani nektek, hogy azóta még annál is jobban törekszem rá, hogy vigyázzak erre a névre. Azt akarom tehát mondani a fiúknak és a lányoknak, a fiatal férfiaknak és nőknek, az egyház fiataljainak és az egész világnak: Tiszteljétek édesapátokat és édesanyátokat! Tiszteljétek a nevet, melyet viseltek, mert egy napon kiváltságotokban áll majd és kötelesek is lesztek beszámolni nekik (és Mennyei Atyátoknak) arról, hogy mihez kezdtetek a nevükkel” (“Your Good Name,” Improvement Era, Mar. 1947, 139).
Hélamán 5:9. „Nincs más út, sem mód, mely által meg lehet szabadítani az embert”
Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a Hélamán 5:9-et felhasználva tanított arról, hogy csak a csodás engesztelés teszi lehetővé a szabadulást:
„A bűnbánat abszolút lényeges ahhoz, hogy az engesztelés elvégezze teljes csodáját az életünkben. Ha megértitek az engesztelést, látni fogjátok, hogy Isten nem valamiféle féltékeny lény, aki örömét leli a félrelépők üldözésében. Ő teljes mértékben tökéletes, szerető, megértő, türelmes és megbocsátó Atya. Készen áll a kérlelésre, a tanácsadásra, a megerősítésre, a felemelésre és a megerősítésre. Annyira szeret minket, hogy hajlandó volt engedni, hogy tökéletes, bűntelen, teljes mértékben engedelmes, teljesen igazlelkű Fia leírhatatlan gyötrelmet és fájdalmat szenvedjen el, majd áldozatként adja magát mindenkiért [lásd Hélamán 5:9]. Ezen engesztelés által élhetünk egy olyan világban, ahol teljes igazságosság uralkodik annak szférájában, hogy rend legyen a világban. Azonban ezt az igazságosságot megszelídíti az irgalom, amely Jézus Krisztus tanításai iránti engedelmesség által érhető el.
Melyikünknek nincs szüksége a megbocsátás csodájára? Legyen bár életetek enyhén foltos, akár keményen eltorzult a hibáktól, a felépülés tantételei ugyanazok. A kezelések hossza és súlyossága a körülményektől függ, azokhoz alkalmazkodik. Célunknak minden bizonnyal a megbocsátás elnyerésének kell lennie. Ehhez a célhoz csak egyetlen út visz el, a bűnbánat, mert megíratott:
»Nincs más út, sem eszköz, mely által meg lehet szabadítani az embert, csakis Jézus Krisztusnak engesztelő vére által«” (in Conference Report, Apr. 1995, 101; vagy Ensign, May 1995, 75).
Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) tanított róla, milyen fontos szerepet játszik lelkiségünkben az emlékezet: „Ha a legfontosabb szót keresitek a szótárban, tudjátok-e, melyik az? Lehet az emlékezz. Mert mindannyian szövetséget kötöttetek – tudjátok, mit kell tennetek, és tudjátok, hogyan –, leginkább emlékeznünk kell. Ezért megy mindenki minden sabbat-napon úrvacsorai gyűlésre – hogy vegyen az úrvacsorából és hallja a papok imáját, mely szerint »készek… őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott«. Soha senki ne felejtsen el úrvacsorai gyűlésre menni! Az emlékezz a szó. Az emlékezz a program” (“Circles of Exaltation” [address to Church Educational System religious educators, June 28, 1968], 5).
Bruce C. Hafen elder a Hetvenektől élénken szemléletette, hogy hosszú távú biztonságunkhoz és túlélésünkhöz erős alapokra van szükségünk:
Kép
A Salt Lake templom építése
„Valaki azt mondta egyszer, hogy addig nem lehet észrevenni a pókháló és az erősre sodort kötél közötti különbséget, amíg erő nem hat a szálra. A bizonyságunk is ilyen, és legtöbbünk esetében ezek a bizonyságunkat feszítő erők már elkezdtek működni. Ez lehet, hogy nem egy általunk szeretett személy halála. Lehet, hogy még nem kérték tőlünk, hogy mondjunk le valamiről, ami igazán értékes számunkra, bár az ilyen próbatétel valószínűleg idővel mindannyiunkat utolér. A feszítő erők azonban most legnagyobb valószínűséggel olyan erős kísértések formájában jelentkeznek, amelyek megmutatják nekünk, hogy az evangélium felszínes elfogadása nem ad elég erőt a sötétség erői haragja teljességének kivédésére. Talán betegséggel és csalódásokkal terhelt helyre kapunk misszionáriusi elhívást, pedig azt terveztük, hogy olyan misszióba megyünk, ahol határtalanok a lehetőségek. Az is lehet, hogy túl sok olyan kérdésünk van, amelyet korlátolt tudásunk egyszerűen nem tud megválaszolni, és akik azt állítják, hogy többet tudnak nálunk, meggyőző magabiztossággal látszanak csipkelődni velünk.
Amikor ilyen idők köszöntenek be, bizonyságunknak többnek kell lennie a csak jó időben használható hit pókháló-szálainál. Sodronyszálnak kell lennie, amely elég erős hozzá, hogy ellenálljon a nyilaknak, amelyeket az küld, aki elpusztítana minket. A stressz és a gondok napjaiban »Megváltónk sziklájára« kell építenünk, »aki Krisztus, Isten Fia…, hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben…, és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek …a szikla [miatt,] melyre építettetek« (Hélamán 5:12)” (The Believing Heart, 2nd ed. [1990], 21–22).
Spencer W. Kimball elnök leírta, milyen mai viharokat küld Sátán Mennyei Atyánk gyermekeire:
„Mi is erős és pusztító erőkkel nézünk szembe, amelyeket az ellenség engedett szabadjára. Mindannyiunkat fenyegetnek a bűn, a gonoszság, az erkölcstelenség, a züllés, a zsarnokság, a megtévesztés, az összeesküvés és a becstelenség hullámai. Nagy erővel, gyorsan közelednek, és ha nem figyelünk, akkor elpusztítanak minket.
De elhangzott számunkra a figyelmeztetés. Arra szólít fel minket, hogy legyünk figyelmesek, hallgassunk oda, és örök életünket mentve meneküljünk el a gonoszságtól. Segítség nélkül nem tudunk szembeszállni vele. Magasabb helyre kell menekülnünk, vagy erősen kell kapaszkodnunk bele, ami megakadályozhatja, hogy elsodródjunk. Biztonságot jelenthet az, ha erősen kapaszkodunk Jézus Krisztus evangéliumába. Ez minden olyan erőtől megvéd minket, amit felsorakoztathat a gonosz. A Mormon könyvében az egyik ihletett próféta azt tanácsolta népének: »Emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába« (Hélamán 5:12)” (in Conference Report, Oct. 1978, 6; vagy Ensign, Nov. 1978, 6).
A feljegyzés elmondja nekünk, hogy Aminádáb „születését tekintve nefita volt, és valamikor Isten egyházához tartozott, de elpártolt tőlük” (Hélamán 5:35). A Hélamán 5:35-ben lejegyzett reakciói azt mutatják, hogy még mindig tudott valamit arról, hogyan kell bűnbánatot tartani és az Úrhoz fordulni. F. Burton Howard elder a Hetvenektől a következő magyarázatot fűzte hozzá ehhez:
„A visszaút megtalálásához Aminádáb [emlékezete szerint] bűnbánatot kell tartani és addig kell imádkozni, amíg el nem tűnik a kétely és a sötétség és újra láthatóvá nem válnak a fontos dolgok. […]
A visszatérés lehetséges. Akik abbahagyták az imádkozást, újra elkezdhetik. Akik eltévedtek, megtalálhatják a sötétségen átvezető utat és hazajöhetnek.
És ha így tesznek, akkor tudni fogják, ahogyan én is tudom, hogy az Urat inkább az érdekli, most milyen emberek vagyunk és hol állunk, nem az, hogy milyenek voltunk és hol álltunk” (in Conference Report, Oct. 1986, 99–100; vagy Ensign, Nov. 1986, 77–78).
Nefi és Lehi lámániták közötti missziójának ereje és hatása drámai volt. Figyeld meg, milyen dolgok történtek meg sikeres missziójuk után, a lámániták többségének történetében most először:
A lámániták többsége megtért az evangéliumhoz (lásd Hélamán 5:50).
A lámániták letették fegyvereiket, felhagytak gyűlöletükkel és hamis hagyományaikkal (lásd Hélamán 5:51).
Készségesen átadták azt a földet, ami a nefitákhoz tartozott (lásd Hélamán 5:52).
A lámániták többsége igazlelkűbb lett a nefitáknál (lásd Hélamán 6:1).
A lámániták prédikálni kezdték az evangéliumot a nefitáknak (lásd Hélamán 6:4).
Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből azt tanította, hogy a világiasság gátolja a sugalmazást és a lelkiséget: „Megfeledkeznek Istenről a hiúság miatt. Egy kis jólét és béke vagy éppen a legkisebb jóra fordulás előidézheti a függetlenség érzését. Hamar úgy érezhetjük, hogy kézben tartjuk életünket, és a jóra fordulás saját eredményünk, nem pedig egy Istené, aki a Lélek halk, szelíd hangján kommunikál velünk. A gőg zajt kelt bennünk, ami megnehezíti azt, hogy meghalljuk a Lélek halk hangját. Hiúságunkban hamarosan már nem is törekszünk annak meghallására. Hamarosan azt gondolhatjuk, hogy nincs is rá szükségünk” (lásd Liahóna, 2002. jan. 17.).
A gonoszság elleni tanúságként és Krisztusról való bizonyságként Nefi utalt egy ószövetségi eseményre, amikor Izráel gyermekeit „tüzes repülő kígyók” gyötörték (1 Nefi 17:41; 4 Mózes 21:6–9). Az izráeliták gondját az előzte meg, hogy gonosz dolgokat mondtak Istenről és prófétájáról (lásd 4 Mózes 21:5), pont ahogyan azt Nefi napjainak züllött bírái is tették. Amikor Mózes felemelte a rézkígyót, az Krisztus keresztre feszítését jelképezte. Amikor az emberek felnéztek a rézkígyóra, meggyógyultak.
Nefi ennek a történetnek a felhasználásával kihangsúlyozza, hogy hittel kell Isten Fiára tekintenünk, és élni fogunk (lásd Hélamán 8:15; lásd még János 3:14–15). Krisztus engesztelő áldozata által mindazok felülkerekedtek Sátán utálatos mérgén, akik bűnbánatot tartottak. Aztán emlékeztette a népet, hogy minden próféta tanúbizonyságot tett Krisztusról (lásd Hélamán 8:16–23).
Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából még tovább tisztázta a Mormon könyvében felidézett rézkígyó jelképrendszerét:
„Isteni körültekintés és mély szimbolizmus van itt jelen. E szükséges részletesség híján a tüzes kígyók ószövetségi története nem adja meg nekünk azon lelki meglátások teljességét, amelyek nyilvánvalóan »hasznunkra és okulásunkra« szolgálhatnak (1 Nefi 19:23). Ebben a történetben a jelképek azt hangsúlyozzák ki, hogy az Úr Jézus útja egyszerű, ugyanakkor elengedhetetlen. Irónikus, hogy Mózes idejében mégis sokan elvesztek. A jövő vonatkozásában ez az ígéret: »És mint ahogy azok, akik erre a kígyóra tekintenek, élni fognak, éppen úgy, aki Isten Fiára hittel, töredelmes lélekkel tekint, élhet, méghozzá addig az életig, mely örökkévaló« (Hélamán 8:15; lásd még 1 Nefi 17:41; Alma 37:46).
Így kapunk igazolt és kibővített analógiát, hála azoknak az értékes és világos dolgoknak, amelyeket megadnak nekünk »ezek az utolsó feljegyzések«.
Az egész történet arra mutat rá, hogy Jézus Krisztusra, Urunkra kell tekintenünk; ez is egyszerű, de elengedhetetlen követelmény. Mily világos és értékes, bármely korban!” (Plain and Precious Things [1983], 22).
Voltak, akik miután látták, hogy titkos és rejtett dolgokról is tud, Istennek akarták kikiáltani Nefit. Ez érthető, Isten bizonyos tulajdonságai egyetemességének köszönhetően. Neal A. Maxwell elder azt tanította, hogy Isten egyik jellemvonása a mindentudás:
„Az Úr egy olyan kinyilatkoztatásban, amely John Whitmernek adatott, beszélt róla, mi van ez utóbbi szívében, amiről csak az Úr és John Whitmer tudott, tanúbizonyságot téve arról, hogy Isten mindent tud az adott egyén szükségleteiről (T&Sz 15:3).
Pál azt mondta a korinthusbeli szenteknek: »És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók« (1 Korinthusbeliek 3:20). Az özönvizet közvetlenül megelőző időszakban Isten nemcsak az emberek gonoszságát látta a földön, hanem az emberek »szíve gondolatának minden [képzelgését]« is (1 Mózes 6:5). Tudja, »a mi lelketekben készül« (Ezékiel 11:5). Jézus maga mondta, hogy mielőtt imádkozunk, »tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek« (Máté 6:8). Valóban, Nefi szavaival élve »Isten… minden dolgot tud, és semmi sincs, amit ő ne tudna« (2 Nefi 9:20).
Így hát a mindentudás az élő Isten egyik jellemvonása. Amint arról Hélamán 9:41-ben olvasunk: »…ha nem lenne Isten, akkor nem tudhatott volna minden dolgot.« »És most íme, tanúbizonyságot kaptál; mert ha olyan dolgokat mondtam neked, amelyeket senki ember nem tud, akkor vajon nem kaptál-e tanúbizonyságot?« (T&Sz 6:24)” (Things As They Really Are [1978], 22).
Elgondolkodtató kérdések
Hélamán ősatyáik, Lehi és Nefi példáját használta, hogy megerősítse saját fiait, Nefit és Lehit. A te családodban kik gyakoroltak rád jó hatást? Mi volt bennük az, ami hatással volt rád?
Milyen benyomásokat keltettél másokban a családnevedről azzal, ahogyan eddig éltél?
Milyen alapokra építed az életedet? Kell-e változtatnod valamin? Melyik alap a legfontosabb számodra?
Milyen akadályai voltak a lelkiségnek Nefi idejében, amelyekhez hasonlókkal ma is szembetalálkozol?
Kutasd családod történetét, és fedezd fel, kik voltak családodban az első megtértek! Beszélj a családtagjaiddal, és gyűjts történeteket a hitükről, valamint megtérésükről saját élettörténeted számára!
Beszélgess egy barátoddal vagy családtagoddal arról, hogyan tarthatnád be jobban a parancsolatokat, hogyan élhetnél jobban az evangélium tantételei szerint, és maradhatnál közel Mennyei Atyádhoz egy olyan világban, amelyet egyre jobban betölt a gonoszság!