Egy lecke a Mormon könyvéből

Áron, aki nagyszerű misszionárius volt, a szentírásokból tanította a lámánita királyt és Ammon népét a hitről, a bűnbánatról, valamint Jézus Krisztusról és a boldogság tervéről (lásd Alma 22:12–14; 23:4–5). A szentírások olvasása és tanulmányozása ma is építi a hitünket, segít ellenállni a kísértéseknek, és lehetővé teszi számunkra, hogy közelebb kerüljünk Mennyei Atyánkhoz és az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz.

A szentírások olvasása mindazonáltal kihívást jelenthet mindenkinek. Boyd K. Packer elnök megosztotta első tizenéves kísérleteit a Mormon könyve olvasásával kapcsolatban. Ezt mondja: „Kinyitottam, és olvasni kezdtem: »Én, Nefi, jó szülőktől születtem…« (1 Nefi 1:1). Érdekes volt, és követni is tudtam, egészen addig, míg el nem érkeztem az ésaiási fejezetekhez. Így hát néhány hónappal később újra elhatároztam, hogy megpróbálom elolvasni a Mormon könyvét. Elkezdtem olvasni, hogy »Én, Nefi, jó szülőktől születtem«, de mindig megtorpantam az ésaiási fejezeteknél… Végül úgy döntöttem, hogy azokat is el fogom olvasni.”³

És Packer elnök természetesen el is olvasta azokat. A kulcs a kitartásban rejlik. A szentírások minden egyes olvasásával értelmet nyernek majd az ismeretlen szavak. Hősökről és nagyszerű, bátor tettekről olvashattok. Tanulhattok az Úr gyengéd irgalmáról. És mindezeken felül, érezhetitek Isten szeretetét, és megtudhatjátok, hogy Jézus Krisztus a mi Szabadítónk.

Az ima egy másik eszköz a hitünk építésére. Amikor a lámánita király szerette volna megtudni, hogy mit kell tennie azért, hogy elnyerje az evangéliumból fakadó örömöt, az Úrhoz imádkozott (lásd Alma 22:16–17). Mi is azt az ígéretet kaptuk, hogy ha kérünk, akkor adatik nekünk.

Stanley egy 19 éves érdeklődő volt, aki Hongkongban élt. Nagyon lelkes volt az evangélium miatt, és meg akart keresztelkedni, amíg a barátai el nem kezdték kritizálni az egyházat. Találkozott a misszionáriusokkal. Ők tanúbizonyságot tettek arról, hogy Isten eléggé törődik vele ahhoz, hogy megválaszolja az imáit. Megkérték, hogy térdeljen le, és kérdezze meg a Mennyei Atyát, hogy igazak-e a tanítások. Előbb az egyik, majd a másik társ is elmondott egy rövid imát. Ezután Stanley imádkozott. Amikor befejezte alázatos imáját, megkérdezték tőle: „Stanley, mit érzel?” Ő lassan felnézett, és majdnem suttogva, azt felelte: „Keresztelés, keresztelés.”⁴

Végül, a szövetségek megkötése és megtartása is növeli a hitet. Ammon népe szövetséget kötött, hogy „testvéreik vérének ontása helyett inkább a saját életükről mondanának le” (Alma 24:18).

Amikor megkeresztelkedünk és magunkra vesszük Krisztus nevét, szövetséget kötünk. Amikor veszünk az úrvacsorából, emlékeztetnek bennünket ezekre a szövetségekre. Amikor pedig betartjuk azokat a szövetségeket, a Szentlélek állandó társaságát élvezhetjük. A Szentlélek, vagyis a Vigasztaló „mindenre” (János 14:26) megtanít minket.

Egy Mexikóvárosban élő nőtestvérhez 16 éves korában bekopogtattak a misszionáriusok. Azt mondja, hogy miközben a Lélekkel tanítottak, „úgy tűnt, mintha szemeimről levették volna a kötést, és az Úr megtisztította volna az értelmemet… Isten szava és az imáim elég erőssé tettek ahhoz, hogy le tudjam küzdeni a következő megpróbáltatásomat: odaállni az édesapám elé. Amikor ellenállásba ütköztem a családom részéről a keresztelkedésem miatt, az Úr Lelke megerősített, mikor ezt suttogta: »Tarts ki! Ne add fel! Néhány rokonod az egyház tagjává válik majd.«”⁵

A szentírások, az ima, valamint a szövetségek megkötése és betartása nem csak Ammon népének segített, hanem az első nemzedékbeli egyháztagoknak is mindenhol – beleértve engem is. Látjátok, bár jó szülőktől születtem, otthon nem tanították nekem az evangéliumot. A szüleim mindazonáltal erkölcsi értékeket tanítottak nekem, és etikus viselkedésre neveltek. Emlékszem, amikor édesapám, aki nem volt egyháztag, segített megírnom az egyházban elmondott első beszédemet. A megadott téma a becsületesség volt, és ahelyett, hogy a tizenharmadik hittételt idéztem volna, [Abraham Lincoln] példáját használtam, akit Becsületes Abe-nek becéztek.

Az Elemi tanítókra, a Fiatal Nők vezetőkre és a papsági vezetőkre hárult az evangéliumra való nevelésem feladata. Amikor hét éves voltam, a fiatalabbik vasárnapi iskolai tanítóm az imáról tanított minket én pedig imádkozni akartam. A tizedről tanított nekünk, én pedig tizedet akartam fizetni. A böjtről tanított minket, és… nos, még csak hét éves voltam, szóval nem akartam böjtölni. Amikor azonban a keresztelkedésről tanított nekünk, meg akartam keresztelkedni. Hálás vagyok jóságos szüleimért, akik támogattak a döntésemben, és akik később maguk is az egyház tagjai lettek.

Ammon népe az evangélium szerint élt, és „szilárdak [voltak] a Krisztusba vetett hitben, méghozzá mindvégig” (Alma 27:27). Velük kezdődött. És velünk kezdődik. Első nemzedékbeli egyháztagokként, akik bizonyságot nyertünk, most az a feladatunk, hogy napjaink gyermekeit tanítsuk. Tanítanunk kell őket az otthonainkban, és az osztályainkban. Tanítanunk kell nekik Isten szavát a szentírásokból. Meg kell tanítanunk nekik az ima erejét, és tanítanunk kell nekik azokról az áldásokról, melyek a szövetségek megkötéséből és megtartásából származnak. És ha tanítjuk őket, akkor azt fogják tudni mondani:

Jézus Krisztus nevében, ámen.