Tudom, hogy él kegyes Megváltóm!

Kép

Nemrégiben átlapoztam néhány családi fényképalbumot. Drága emlékek árasztották el az elmémet, ahogy egyre-másra bukkantak fel a családi kirándulásokról, születésnapokról, összejövetelekről és évfordulókról készült képek. A képek készítése óta néhányan e szeretett családtagok közül maguk mögött hagyták ezt az életet. Az Úr szavai jutottak eszembe: „Éljetek együtt szeretetben olyannyira, hogy siratjátok azok elveszését, akik meghalnak.”¹ Hiányzik mindenki, aki eltávozott a családunk köréből.

Bár nehéz és fájdalmas dolog, a halál elengedhetetlen része halandó tapasztalatunknak. Itteni tartózkodásunkat azzal kezdtük, hogy elhagyva halandóság előtti létünket, ide jöttünk a földre. Wordsworth, a költő, ezt az utazást „Óda a halhatatlansághoz” című sugalmazott művében így örökítette meg: Ezt írta:

Az élet megy tovább. A gyermekkor után az ifjúkor jön, a felnőttkor pedig oly észrevétlenül itt terem. Miközben az élet célját, gondjait kutatjuk és eltűnődünk rajtuk, előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk az élet hosszának, valamint a személyes, örök életnek a kérdésével. Ezek a kérdések akkor merülnek fel leginkább, amikor szeretteink eltávoznak tőlünk, vagy mikor mi magunk szembesülünk azzal, hogy el kell hagynunk azokat, akiket szeretünk.

Ilyenkor elgondolkodunk azon az egyetemes kérdésen, amelyet az öreg Jób fejezett ki a legjobban, aki évszázadokkal ezelőtt azt kérdezte: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?”³

Mint mindig, a szkeptikus hangok napjainkban is kétségbe vonják Isten szavát, és mindenkinek el kell döntenie, hogy kire hallgat. A híres ügyvéd és agnosztikus, Clarence Darrow ezt állította: „Nincs túl sokat érő élet, és… minden halál csak apró veszteség.”⁴ Schopenhauer, a német filozófus és pesszimista gondolkodó, ezt írta: „Vágyni a halhatatlanságra annyi, mint vágyni egy óriási hiba örök fennmaradására.”⁵ Az ő szavaikhoz még hozzá adódnak azoknak az új nemzedékből való ostoba férfiaknak a szavai, akik újra keresztre feszítik Krisztust, mert elferdítik a csodáit, kétségbe vonják isteni voltát és elvetik az Ő feltámadását.

Robert Blatchford, Isten és a szomszédom című könyvében lelkesen támadta az olyan elfogadott keresztény hitelveket, mint Isten, Krisztus, ima és halhatatlanság. Határozottan megjegyezte: „Állítom, hogy minden bizonyítani való dolgot, melyet elhatároztam, hogy bizonyítani fogok, oly teljes mértékben és minden kétséget kizáróan bebizonyítottam, hogy nincs az a keresztény, legyen bármilyen nagyszerű vagy rátermett, aki vitába szállhatna velem, vagy meg tudná dönteni a nézeteimet.”⁶ Körbevette magát a szkepticizmus falával. Ezután valami meglepő dolog történt. Az általa emelt fal hirtelen porrá mállott. Ő pedig ott állt kiszolgáltatottan és védtelenül. Lassan kezdett visszatérni a hithez, amelyet lenézett és nevetség tárgyává tett. Mi okozta ezt a gyökeres változást a szemléletében? Meghalt a felesége. Összetört szívvel lépett a szobába, ahol felesége halandó teste feküdt. Újra ránézett az arcra, melyet annyira szeretett. Kifelé menet ezt mondta: „Ő az, de még sem ő. Minden megváltozott. Valami, ami azelőtt ott volt, elveszett. Ő már nem ugyanaz. Mi más mehetett el, ha nem a lelke?”

Később ezt írta: „A halál nem az, aminek néhányan képzelik. A halál olyan, mint ha átmennénk egy másik szobába. Abban a másik szobában pedig megtaláljuk azt a drága nőt és férfit és az édes gyermekeket, akiket szerettünk és elvesztettünk.”⁷

Ebben a mai világban, ahol tagadják Krisztus isteni voltát, mi valamilyen hivatkozási pontot, egy cáfolhatatlan forrást, sőt, szemtanúk tanúbizonyságát keressük. István, a bibliai időkből, akit vértanúhalálra ítéltek, felnézett az égre, és így kiáltott: „Látom az egeket megnyilni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani.”⁸

Kit ne győzne meg Pálnak a korinthusbeliekhez adott megindító bizonysága? Kijelentette, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint; …megjelent Kefásnak; aztán a tizenkettőnek: Legutolszor pedig… nékem is megjelent.”⁹

A mi adományozási korszakunkban Joseph Smith bátran mondta el ugyanezt a bizonyságot, amikor Sidney Rigdonnal együtt tanúsították, hogy: „És most a sok tanúbizonyság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúbizonyság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él!”¹⁰

Ez az a tudás, amely fenntart minket. Ez az az igazság, amely vigaszt nyújt. Ez az a bizonyosság, amely a bánattól sújtott embereket az árnyékból a világosságba vezeti.

1997 szentestéjén találkoztam egy rendkívüli családdal. A család minden tagjának rendíthetetlen bizonysága volt a feltámadás igazságáról és valóságáról. A család az édesanyából, az édesapából és négy gyermekből állt. Mindegyik gyermek – három fiú és egy lány – az izomsorvadás egy ritka fajtájával született, és mind mozgássérült volt. Markon, aki akkor 16 éves volt, gerincműtétet hajtottak végre, hogy segítsenek neki könnyebben mozogni. A másik két fiúnak, a tizenhárom éves Christophernek és a tízéves Jasonnek néhány nap múlva egy hasonló műtét miatt Kaliforniába kellett utaznia. Egyetlen lányuk, Shanna – egy gyönyörű gyermek – akkor ötéves volt. Mindegyik gyermek intelligens volt, telve hittel, és látszott, hogy a szüleik, Bill és Sherry, mindegyikükre nagyon büszke. Beszélgettünk egy kicsit, közben a családból áradó különleges lelkület betöltötte az irodámat és a szívemet. Az édesapa és én áldást adtunk a műtét előtt álló két fiúnak, ezután a szülők megkérdezték, hogy a kis Shanna énekelhetne-e nekem. Édesapja megemlítette, hogy tüdeje csak részben működik, ezért lehet, hogy nehezére fog esni, de meg szeretné próbálni. Kazettára felvett zenekísérettel, gyönyörű, tiszta hangon – mindig pontosan eltalálva a hangokat – egy fényesebb jövőről énekelt:

Mire befejezte, mind nagyon elérzékenyültünk. Ennek a látogatásnak a lelkisége abban az évben megadta az alaphangulatát a karácsonyomnak.

Továbbra is kapcsolatban maradtam a családdal, és mikor a legidősebb fiú, Mark, betöltötte a 19. évét, elintézték számára, hogy egy különleges missziót szolgálhasson az egyház központjában. Végül a két másik testvérnek is lehetősége nyílt ilyen missziót szolgálni.

Majdnem egy évvel ezelőtt, Christopher, aki akkor 22 éves volt, végül megadta magát a betegségnek, amelyben mindegyik gyermek szenvedett. Ezt követően tavaly szeptemberben értesültem róla, hogy a kis Shanna 14 évesen elhunyt. A temetésen gyönyörűen tisztelegtek Shanna emléke előtt. Két életben maradt fiútestvére, Mark és Jason, a szószéknek támaszkodva szívbemarkoló családi élményeket mesélt el. Shanna édesanyja egy gyönyörű dalt énekelt. Az édesapja és nagyapja megható beszédeket mondtak. Bár szívük darabokra tört, mindegyikük erőteljes és mélyről fakadó bizonyságot tett a feltámadás valóságáról, és annak tényéről, hogy Shanna még mindig él, úgy, ahogyan testvére, Christopher is, és mindketten arra várnak, hogy dicsőségben újraegyesülhessenek szerető családjukkal.

Amikor eljött az ideje, hogy én beszéljek, felidéztem a család kilenc évvel korábbi látogatását az irodámban, és beszéltem a kedves dalról, melyet Shanna ott elénekelt. A következő gondolattal fejeztem be a beszédemet: „Mivel a Szabadítónk meghalt a Kálvárián, a halál többé nem győzhet le bennünket. Shanna él, ép és egészséges, és számára az a gyönyörű nap, amelyről 1997 ama különleges szentestéjén énekelt, és a nap, amelyről álmodott, az eljött, itt és most.”

Kedves fivéreim és nőtestvéreim, nevetünk, sírunk, dolgozunk, játszunk, szeretünk és élünk. Utána pedig meghalunk. A halál a mi egyetemes örökségünk. Mindenkinek át kell haladnia a kapuin. A halál igényt tart az öregekre, akik elfáradtak és kimerültek. Meglátogatja a fiatalokat üde reménységük és dicső várakozásaik közepette. Szorításából még a kisgyermekek sem szabadulnak ki. Pál apostol szavaival: „[E]lvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak.”¹²

Mi pedig halottak maradnánk egy bizonyos Ember és az Ő küldetése, vagyis a Názáreti Jézus nélkül. Ő, aki istállóban született és jászol volt a bölcsője, születésével sok próféta sugalmazott nyilatkozatát teljesítette be. A magasságból tanították. Ő biztosította az életet, a világosságot és az utat. Emberek tömegei követték Őt. Gyermekek imádták. A felfuvalkodottak elutasították. Példázatokban beszélt. Példájával tanított. Tökéletes életet élt.

Bár a királyok Királya és az urak Ura volt itt, néhányan olyan fogadtatásban részesítették, ahogy az ellenséget, vagy árulókat szokták. Ezután egy tárgyalásnak nevezett eseményen gúnyt űztek belőle. Mindenfelől a „feszítsd meg, feszítsd meg őt!”¹³ kiáltás hallatszott. Ezután elérkezett a Kálvária-domb megmászása.

Kinevették, szidalmazták, csúfolták, gúnyt űztek belőle, majd végül a következő kiáltások közepette a kereszthez szegezték: „A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higyjünk.”¹⁴ Másokat megtartott, magát nem bírta megtartani.”¹⁵ Ő erre így felelt: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.”¹⁶ „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.”¹⁷ Testét szerető kezek egy sziklába vájt sírba helyezték.

A hét első napján, hajnalban, Mária Magdaléna és Mária, Jakab anyja, másokkal együtt a sírbolthoz mentek. Megdöbbenésükre, az Úr teste eltűnt. Lukács feljegyzi, hogy két, fényes ruhába öltözött férfi állt meg mellettük, akik ezt mondták: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott.”¹⁸

A keresztény világ a jövő héten a történelem legjelentősebb eseményét fogja ünnepelni. A „nincs itt, hanem feltámadott” egyszerű kijelentése volt az első megerősítése Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus feltámadásának. Azon az első húsvét reggelen az üres sír vigasztaló bizonyosságot, megerősítő választ nyújtott Jób kérdésére: „Ha meghal az ember, vajon feltámad-é?”¹⁹

Azok számára, akik már vesztettek el valakit, akit szerettek, Jób kérdését válasszá alakítjuk: Ha meghal az ember, feltámad. Tudjuk, mert rendelkezünk a kinyilatkoztatott igazság világosságával. „Én vagyok a feltámadás és az élet” – mondta a Mester. „A ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal.”²⁰

A könnyek és nehézségek, a félelmek és a bánat, és a szeretteink elvesztéséből eredő szívfájdalmak és magány közepette, létezik megerősítés arról, hogy az élet örökkévaló. Urunk és Szabadítónk az élő tanúja annak, hogy ez így van.

Teljes szívemből és lelkem erejéből, különleges tanúként bizonyságomat teszem arról, és kijelentem, hogy Isten valóban él. Jézus az Ő Fia, az Atya Egyszülöttje a testben. Ő a mi Megváltónk, és Ő a Közbenjárónk az Atyánál. Ő az, aki meghalt a kereszten, hogy engesztelést hozzon a bűneinkért. Ő lett a feltámadás zsengéje. Mivel Ő meghalt, mindenki újra élni fog. „Ó, mily jó ezt tudnom s mondanom: »Tudom, hogy él kegyes Megváltóm.«”²¹ Tudja meg az egész világ, és éljen e tudás szerint, ezért imádkozom alázatosan, Jézus Krisztus, az Úr és a Szabadító nevében, ámen.