Tabernákulumi emlékek

Kép

Fivérek és nővérek, akik itt a Tabernákulumban és világszerte kísérnek minket figyelemmel, nagy örömmel állok itt előttetek újra ebben a pompás épületben. Itt nem lehet nem érezni az egykori szentek lelkiségét, akik felépítették a hódolat e gyönyörű szép házát, és azokét is, akik az évek folyamán azon munkálkodtak, hogy megóvják és megszépítsék.

Mostanában sokat gondolok életem azon jelentős eseményeire, amelyek kapcsolatban állnak a Salt Lake Tabernákulummal. Jóllehet annál jóval több esemény jut az eszembe, mint amennyire itt időnk lenne, mégis néhányat szeretnék megosztani veletek.

Eszembe jut az az idő, amikor nyolc éves koromban közeledett a keresztelőm napja. Az édesanyám beszélt nekem a bűnbánatról és a keresztelés jelentéséről; majd 1935 szeptemberének egyik szombatján felszálltunk a villamosra, hogy eljöjjünk a Tabernákulum keresztelőkápolnájába, amely nemrégen még itt volt ebben az épületben. Akkoriban még nem élt az a szokás, hogy az édesapák keresztelik meg a gyermekeiket, hiszen a szertartást általában szombat reggel vagy délután végezték, és sok édesapa akkor még dolgozott. Fehérbe öltöztem és megkereszteltek. Úgy emlékszem arra a napra és a szertartás miatt érzett boldogságra, mintha az egész csak tegnap történt volna.

Az évek folyamán – különösen püspöki szolgálatom évei alatt – nagyon sok keresztelést láttam a Tabernákulum medencéjében. Mindegyik különleges és inspiráló alkalom volt, és mindegyik eszembe juttatta a saját keresztelésemet.

1950 áprilisában a feleségem, Frances, és én részt vettünk az Általános Konferencia vasárnap délutáni ülésén, itt ebben az épületben. George Albert Smith elnök volt az egyház elnöke, aki a konferencia végén elmondott egy inspiráló és erőteljes üzenetet, amely Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus feltámadásáról szólt. Beszédének vége előtt adott egy prófétai figyelmeztetést. Ezt mondta: „Nemsokára súlyos csapás éri az emberi családot, ha nem bánják meg sürgősen a bűneiket. Hamarosan a föld színén szétszórt emberek közül milliók halnak meg… az eljövendő miatt” (Conference Report, Apr. 1950, 169). Ezek ijesztő szavak voltak, mert Isten prófétájától származtak.

Az Általános Konferencia után két és fél hónappal, 1950. június 25-én kitört a háború Koreában, egy háború, amely végül 25 millió ember életébe került. Ez az esemény arra ösztönzött, hogy elgondolkozzak azon a kijelentésen, melyet Smith elnök tett azon a tavaszi napon, amikor mi ebben az épületben ültünk.

Rengeteg általános konferenciai ülésen vettem részt a Tabernákulumban, és minden egyes alkalommal épültem és megihlettek a Fivérek szavai. 1963 októberében David O. McKay elnök behívott az irodájába, ahol elhívott engem, hogy szolgáljak a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként. Megkért, hogy tartsam titokban ezt a szent elhívást, és a feleségemen kívül senkinek ne áruljam el, és hogy másnap legyek jelen a Tabernákulumban az általános konferencián, ahol majd felolvassák a nevemet.

Másnap reggel eljöttem a Tabernákulumba, de nem nagyon tudtam, hogy hová üljek. Mivel a Papsági Házitanítási Bizottság tagja voltam, úgy döntöttem, hogy a bizottság többi tagja mellett foglalok helyet. Észrevettem az egyik barátomat, Hugh Smitht, aki szintén tagja volt a Papsági Házitanítási Bizottságnak. Intett, hogy üljek mellé. Nem mondhattam neki semmit az elhívásomról, de odaültem mellé.

Az ülés folyamán támogatásra kerültek a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjai, és természetesen az én nevemet is felolvasták. Szerintem életem leghosszabb útját tettem meg a közönség soraiból az emelvényig.

Közel negyvennégy év telt el azóta a konferencia óta. 2000-ig, a Konferencia-központot felszenteléséig, százegy általános konferenciai üzenetet mondtam el erről a pulpitusról ebben az épületben, nem számolva az általános segédszervezeti konferenciákon és az egyéb gyűléseken elmondott üzeneteket. A mai beszédemmel együtt ez már 102. Rengeteg lelki élményben volt részem azokban az időkben, amikor itt állhattam.

Az 1975. évi Októberi Általános Konferencián elmondott beszédem közben úgy éreztem, hogy az üzenetemet egyenesen annak a hosszú, szőke hajú kislánynak kell elmondanom, aki fenn ült az épület páholyában. A hallgatóság figyelmét rátereltem, és úgy éreztem, szabadon kifejezhetem gondolataimat, amelyek azt tanúsították nekem, hogy ennek a kislánynak szüksége van arra az üzenetemre, ami egy másik fiatal lány hitéről szólt.

Az ülés után visszamentem az irodámba és ott találtam egy fiatal gyermeket, akit Misti White-nak hívtak, a nagyszüleivel és a nagynénjével együtt. Ahogy üdvözöltem őket, felismertem Mistit, ő volt az a kislány, akihez a beszédemet intéztem. Elmondták, hogy közeledik Misti nyolcadik születésnapja, és ő teljesen bizonytalan a keresztelkedését illetően. Érzései szerint meg akart keresztelkedni, és a nagyszülei – akikkel együtt élt – azt akarták, hogy keresztelkedjen meg, a kevésbé tevékeny édesanyja azonban azt javasolta neki, hogy várjon a döntéssel a 18. születésnapjáig. Misti azt mondta a nagyszüleinek: „Ha elmegyünk a konferenciára Salt Lake Citybe, akkor talán Mennyei Atyánk tudatja majd velem, hogy mit kell tennem.

Misti, a nagyszülei és a nagynénje elutaztak Kaliforniából Salt Lake Citybe a konferenciára, és sikerült helyet szerezniük a Tabernákulumban a szombat délutáni ülésre. Ott ültek, azon a helyen, amikor felfigyeltem Mistire, és úgy döntöttem, hogy hozzá intézem a beszédemet.

Miközben az ülést követően tovább beszélgettünk, Misti nagymamája azt mondta nekem: „Szerintem Misti szeretne mondani Önnek valamit.” Ez az aranyos kislány azt mondta: „Monson testvér, a konferenciai beszéde közben választ adott a kérdésemre. Szeretnék megkeresztelkedni!”

A család visszatért Kaliforniába, és Misti megkeresztelkedett, majd Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmálták. Misti az azóta eltelt évek alatt is igaz és hithű maradt Jézus Krisztus evangéliumához. 14 évvel ezelőtt abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én vezethettem le templomi házasságát, amit egy nagyszerű fiatalemberrel kötött; ma már öt gyermeket nevelnek, és most várják a hatodikat.

Fivéreim és nővéreim, óriási kiváltság a számomra, hogy újra itt állhatok a Tabernákulum pulpitusánál, amely oly sok csodálatos emléket idéz fel bennem. A Tabernákulum az életem része, olyan része, amit nagy becsben tartok.

Nagy megtiszteltetésnek számít az életemben, hogy derékszögben felemelt kézzel támogathattam az egyház kilenc elnökét, amikor nevüket felolvasták. Ma reggel veletek együtt újra támogattam szeretett prófétánkat, Gordon B. Hinckley elnököt. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy az oldalán szolgálhatok Faust elnökkel együtt.

Amikor ezt az épületet újraszentelik a mai nap folyamán, fogadjuk meg mi is, hogy életünket újra Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus munkájának szenteljük, aki hajlandó volt meghalni, hogy mi élhessünk. Az Ő nyomdokaiban járjunk minden egyes nap, ezért imádkozom alázatosan Jézus Krisztus nevében, ámen.