Hiszen igaz, nem? Akkor hát mi más számít?

Kép

Témámnak ma valami olyasmit választottam, amiről Hinckley elnök az 1973. áprilisi általános konferencián beszélt.

Nem sokkal azelőtt tértem haza a missziómból. Úgy tűnt, hogy rengeteg dolog vár még rám. Képes leszek egész életemen át következetesen jó döntéseket hozni?

Gordon B. Hinckley, aki akkor még elder volt, beszélt egy ázsiai tengerésztiszttel való találkozásáról. A tiszt nem volt keresztény, de az Egyesült Államokban való kiképzése idején tanult az egyházról, és megkeresztelkedett. Most pedig arra készült, hogy visszatérjen szülőhazájába.

Hinckley elnök megkérdezte a tisztet: „A néped nem keresztény. Mi történik majd, amikor keresztényként, méghozzá mormon keresztényként térsz haza?”

A tiszt arca elkomorult, és ezt válaszolta: „A családom csalódott lesz. Ami pedig a jövőmet és a karrieremet illeti, talán minden lehetőségtől elesem majd.”

Hinckley elnök megkérdezte: „Hajlandó vagy ilyen nagy árat fizetni az evangéliumért?”

Miközben sötét szemei könnybe lábadtak, egy kérdéssel válaszolt: „Hiszen igaz, nem?”

Hinckley elnök így válaszolt: „Igen, igaz.”

Mire a tiszt ezt felelte: „Akkor hát mi más számít?”¹

Éveken át elmélkedtem e szavakon: „Hiszen igaz, nem? Akkor hát mi más számít?” Ezek a kérdések segítettek a nehéz ügyeket is megfelelő szemszögből vizsgálni.

Az a cél, amelyért munkálkodunk, igaz. Tiszteletben tartjuk barátaink és szomszédjaink hitét. Mi mind Isten fiai és lányai vagyunk. Sokat tanulhatunk más férfiaktól és nőktől a hitről és a jóságról, mint ahogyan arról Faust elnök olyan jól tanított bennünket.

Mégis, mi tudjuk, hogy Jézus a Krisztus. Ő feltámadt. Napjainkban Joseph Smith prófétán keresztül Isten papsága visszaállíttatott. Rendelkezünk a Szentlélek ajándékával. A Mormon könyve az, aminek mondjuk. A templom ígéretei biztosak. Az Úr maga jelentette ki Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza kivételes és egyedülálló küldetését, miszerint „világosság… a világ számára” és „hírnök… hogy előkészítse [Őelőtte] az utat”², ahogy „az evangélium a földnek széleiig [gördül tovább]”³.

Hiszen igaz, nem? Akkor hát mi más számít?

Természetesen mindannyiunk számára léteznek más dolgok is, amelyek számítanak. Amikor 21 évesen hallottam Hinckley elnök beszédét, komolyan kellett vennem a tanulmányaimat; szükségem volt egy állásra, hogy az iskolában maradhassak; valamit ki kellett találnom, hogy meggyőzzek egy különleges fiatal hölgyet, hogy vállalja a velem járó kockázatot, és más, érdemes dolgokban vettem részt.

Mindezen dolgok között, amelyek számítanak, hogyan tudunk hát eligazodni? Egyszerűsítsük és finomítsuk a szemléletmódunkat. Vannak gonosz dolgok, és ezeket kerülnünk kell; vannak jó dolgok; vannak fontos dolgok; és vannak abszolút létfontosságú dolgok. A Szabadító ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”⁴

A hit nem csupán egy érzés; az egy döntés. A hitünket imával, tanulással, engedelmességgel és a szövetségekkel építjük és erősítjük. A Szabadítóról és az Ő utolsó napi munkájáról való meggyőződésünk olyan erős lencsévé válik, amelyen keresztül minden más dolgot megvizsgálunk. Ekkor, ha az élet megpróbáltatásai közepette találjuk magunkat – ahogy azt Oaks elder mondta – meg lesz hozzá az erőnk, hogy a jó úton haladjunk.

Hinckley elnök ezt mondta erről: „Amikor [valakit] az igazságról való hatalmas és erős meggyőződése ösztönöz, akkor nem az egyház követelményei miatt fegyelmezi magát, hanem a szívében lévő tudás miatt.”⁵

Az „igazságról való hatalmas és erős meggyőződés” eléggé ösztönöz-e bennünket? Döntéseink tükrözik-e ezt a motivációt? Kezdünk-e azzá válni, akivé válni akarunk? Hiszen igaz, nem? Akkor hát mi más számít?

Mi tudjuk, mi a helyes. Néhány évvel ezelőtt feleségem, Kathy az unokáinkra vigyázott, míg a szülők távol voltak. A négyéves fiú unokánk erősen meglökte a kisöccsét. Miután megvigasztalta a síró gyermeket, a feleségem oda fordult a négyéveshez, és komolyan megkérdezte: „Miért kellett fellöknöd a kistestvéred?” A nagyanyjára nézve ezt felelte: „Mami, nagyon sajnálom. Elvesztettem a VAJ gyűrűmet, és így nem tudom a jót választani.” Óvatosnak kell lennünk, mert a kifogások akadályozhatják a fejlődésünket.

A világ számos országában élő utolsó napi szentek szívében megtalálható ez az „igazságról való hatalmas és erős meggyőződés”. A hitnek ez az ereje az, ami előreviszi a királyságot.

Sok évvel ezelőtt a feleségem és én egy bátor franciaországi nőtestvér mellett voltunk, amikor a még csak 30-as éveiben járó férje átlépett a fátyol másik oldalára. Úgy tűnt, hogy erején felüli volt a felelősség, hogy egyedül és igazlelkűen tanítsa és irányítsa a négy kisgyermeküket. Mégis, 16 évvel később már mindhárom fia missziót szolgált, a lányát pedig a templomban pecsételték a férjéhez.

Ismerek egy testvért Brazíliában, aki 16 évesen, a családjából egyedüli egyháztagként csatlakozott az egyházhoz. Amikor a missziójára került a sor, a szülei tiltakoztak ellene. A missziója ideje alatt semmit sem hallott felőlük, és a püspöke házába tért haza. A történet mindenesetre boldogan ért véget, mivel most már van egy saját, gyönyörű családja, szájsebészként dolgozik, a szülei pedig azt kívánják, hogy bárcsak a testvéreiben is felkeltené az érdeklődést az egyház iránt.

Ismerek egy férfitestvért Latin-Amerikában, aki a keresztelkedése után elhatározta, hogy nem csak a tizedfizetésben lesz becsületes, de teljes adófizető is lesz, ami a társairól nem mondható el. Az Úr megáldotta őt a becsületességéért.

Van sok olyan áldozat, aminek az elvégzését nem verik nagydobra: visszatért misszionáriusok, akik nem halogatják örökkévaló társuk megtalálását; igazlelkű nők, akik gyermekre vágynak, és arra teszik fel az életüket, hogy szeretetben és igazságban neveljék fel őket; családok, akik gondosan kiszűrik a média és internet azon hatásait, amelyek beszennyeznék a lelküket; férjek és feleségek, akik több időt fordítanak arra, hogy együtt lehessenek a templomban.

A gyermekek is kifejleszthetik a hit eme lencséjét. Nemrégiben találkoztam a fiatalokkal a koreai Szöulban, akik a zsúfolt iskolai órarendjük miatt csak nagyon későn este érkeznek haza, és mégis heti öt alkalommal vesznek részt a hajnali hat órakor kezdődő kora reggeli hitoktatáson. Ismerek egy olyan nyolcéves baseball-játékost, a csapat sztárját, aki saját magától elmagyarázta az edzőjének, hogy nem tud részt venni a döntő mérkőzésen, mivel az vasárnapra esik.

Sok olyan csendes, mély hitből fakadó tett van, amelyről csak Istennek van tudomása. A mennyben azonban feljegyzik azokat. Hiszen igaz, nem? Akkor hát mi más számít?

A Szabadító ezt mondta: „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”⁶

Bizonyságomat teszem arról, hogy ez igaz, és valóban számít. Jézus Krisztus nevében, ámen.