A Tabernákulum lelkülete

Negyvenhat évvel ezelőtt elhívtak a Tizenkét Apostol Kvóruma segédjének, és életemben először ehhez a pulpitushoz léptem. Akkor 37 éves voltam. Ott álltam a tiszteletreméltó, bölcs próféták és apostolok között, „kik nevét – ahogy az ének mondja – mindannyian tiszteljük” (“Oh, Holy Words of Truth and Love,” Hymns, no. 271). Pontosan éreztem, hogy mennyire alkalmatlan vagyok.

Akkoriban, itt a Tabernákulumban, részem volt egy meghatározó élményben. Ez a tapasztalat bizonyosságot és bátorságot adott nekem.

Akkoriban még itt tartották az Elemi konferenciát az áprilisi általános konferencia előtt. A déli kapun jöttem be, miközben a nyitóéneket énekelte az elemis gyermekekből álló hatalmas kórus. Lue S. Groesbeck nőtestvér, az Elemi Általános Testületének tagja vezényelte őket. Így szólt az ének:

Miközben a gyerekek halkan énekeltek, az orgonista – aki tisztában volt azzal, hogy a kiválóságnak nem kell magára vonni a figyelmet – az énekük közben nem játszott szólót. Ügyesen, szinte teljesen észrevétlenül beleolvasztotta a gyermekek hangját a sugalmazás és a kinyilatkoztatás dallamába. Ez volt az a bizonyos meghatározó pillanat. Mélyen és tartósan belevésődött a lelkembe, és erre a támaszra szükségem is volt a rákövetkező években.

Azt érezhettem, amit Illés próféta érzett. Lepecsételte a mennyeket a gonosz Akháb király ellen, majd elmenekült egy barlangba, hogy megkeresse az Urat:

„[V]ala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat…; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem.

És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék.

És mikor Illés ezt hallotta – mondja a feljegyzés –, befedé az ő arczát palástjával, és kimenvén, megálla a barlang ajtajában” – hogy beszéljen az Úrral (1 Királyok 19:11–13).

Egy kicsit úgy éreztem magam, ahogy a nefiták is érezhették magukat, amikor az Úr megjelent nekik: „Egy hangot hallottak, amely mintha az égből jött volna; és körbejáratták a szemeiket, mert nem értették meg a hangot, amit hallottak; és az nem volt éles hang, és hangos hang sem volt; mindazonáltal annak ellenére, hogy kis hang volt, úgy beléjük hatolt, hogy a bensőjükben is hallották, olyannyira, hogy nem volt olyan része a testüknek, amit ne remegtetett volna meg; igen, egészen a lelkükig hatolt, és lángra gyújtotta szívüket” (3 Nefi 11:3).

Joseph Smith próféta ismerte ezt a halk, szelíd hangot – melyet Illés és a nefiták hallottak – amikor azt írta: „Igen, így szól a halk és szelíd hang, amely minden dolgon átsuttog és áthat” (T&Sz 85:6).

Abban a meghatározó pillanatban megértettem, hogy a halk és szelíd hangot inkább érezni lehet, mint hallani. Amennyiben figyelek rá, akkor minden rendben lesz a szolgálatom alatt.

Miután megkaptam a bizonyosságot, hogy a Vigasztaló, a Szentlélek, mindenki számára elérhető, aki engedelmeskedik a meghívásnak, hogy kérjünk, keressünk és kopogtassunk (lásd Máté 8:7–8; Lukács 11:9–10; 3 Nefi 14:7–8; T&Sz 88:63). Akkor már tudtam, hogy rendben lesz minden. Ahogy múltak az évek, ez így is történt.

Megtanultam azt is, hogy milyen hatalmat rejt a zene. Amikor a zenét tiszteletteljesen adják elő, az hasonló lehet a kinyilatkoztatáshoz. Olykor, szerintem, nem is lehet elválasztani az Úr hangjától, a Lélek halk, szelíd hangjától.

Az érdemes zenének megvan a saját helye. Ráadásul végtelenül sok olyan hely létezik, ahol az hallható. A Templom téren álló Tabernákulum azonban mindegyiktől eltér.

A Tabernákulum Kórus nemzedékeken keresztül William W. Phelps következő sorainak eléneklésével nyitotta meg a heti műsorát:

Több mint 100 évvel ezelőtt mondta el Wilford Woodruff elnök, aki akkor 91 éves volt, valószínűleg utolsó beszédét erről a pulpitusról. A hallgatóság között ült a 12 éves LeGrand Richards. Édesapja, George F. Richards (később apostollá szentelték), elhozta fiait a Tabernákulumba, hogy meghallgassák a Fivéreket. LeGrand soha nem felejtette el ezt az élményt.

Több mint 20 éven keresztül nagyon közel álltam LeGrand Richards elderhez. Ez az üzenet még 96 éves korában is ott élt a szívében. Arra már nem emlékezett, mit mondott Woodruff elnök, azt viszont soha nem felejtette el, mit érzett akkor, amikor hallotta azokat a szavakat.

Alkalmanként éreztem azok jelenlétét, akik építették és gondozták ezt a Tabernákulumot. Elődeink zenével és élőszóval őrizték meg az evangélium egyszerűségét és Jézus Krisztus bizonyságát. Ez a bizonyság volt a vezérlőfény az életükben.

Az egyház rendeltetését formáló nagyszerű események történtek itt a Tabernákulumban, a Templom téren.

Ebben a Tabernákulumban támogatták az egyház valamennyi elnökét az ünnepélyes összejövetelen, kivéve Joseph Smitht és Brigham Youngot. A támogatás műveletét hasonló formában évente elvégezzük az általános konferencián, és megismételjük minden cövekben, egyházközségben és gyülekezetben, ha egy kinyilatkoztatás úgy kívánja.

Az Úr azt mondta: „Senkinek nem adatik meg, hogy elmenjen prédikálni az evangéliumomat, vagy felépíteni az egyházamat, ha nem rendeli el valaki, akinek felhatalmazása van, és az egyház tudja, hogy felhatalmazása van, és szabályosan elrendelték az egyház vezetői” (T&Sz 42:11).

Ily módon nem jöhet közénk idegen azt állítva, hogy felhatalmazása van, majd megpróbálná téves irányba vezetni az egyházat.

1880-ban itt fogadták el a Nagyértékű gyöngyöt az egyház egyik alapműveként.

Itt csatoltak a Tan és a szövetségekhez két kinyilatkoztatást, melyeket ma a 137. és 138. szakaszként ismerünk. A 137. szakasz jegyzi fel azt a látomást, melyet Joseph Smith kapott a Kirtland templomban, a 138. szakasz pedig az a látomás, melyet Joseph F. Smith elnök kapott, és amely a Szabadító, a halott lelkeknél történő látogatásával kapcsolatos.

1979-ben, évekig tartó előkészületek után, itt mutatták be az egyháznak a Biblia Jakab király-féle fordításának UNSZ változatát.

Itt jelentették be az egyháznak a Mormon könyve, a Tan és a szövetségek és a Nagyértékű gyöngy új kiadásait is.

Az 1908. évi Általános Konferencián Joseph F. Smith felolvasta a Tan és a szövetségek 89. szakaszát – a Bölcsesség szavát. Ezt követően ő, mindkét tanácsosa és a Tizenkettek elnöke beszédet mondott a Bölcsesség szaváról. Ezután egyhangúan megszavazták, hogy attól kezdve a Bölcsesség szava kötelező jelleggel vonatkozik az egyház tagjaira.

Az a kinyilatkoztatás így kezdődik: „Olyan gonoszságok és tervek miatt, amelyek ármánykodó emberek szívében vannak és lesznek az utolsó napokban, figyelmeztettelek titeket, és előre figyelmeztetlek titeket azzal, hogy kinyilatkoztatás által megadom nektek a bölcsesség e szavát” (T&Sz 89:4).

A Bölcsesség szava pajzsként véd és oltalmaz, különösen a fiataljainkat. Ez részévé válik Isten ama teljes fegyverzetének, amely az ígéret szerint megvédi őket az ellenség minden „tüzes nyilá[tól]” (lásd T&Sz 27:15–18).

Az egyház és annak tagjai a múltban, most és a jövőben is az ellenség állandó ostroma alatt fognak állni. Az ellenség elnyomja majd, sőt, el is törli a halk és szelíd hangot, olyan harsogó és hamis zenével, amely érthetetlen szöveggel van átitatva, vagy ami még ennél is rosszabb, érthető szöveggel. Óvatosan tévútra vezet minket, mindenféle más kísértésekkel, amiket csak ki tud találni.

Itt az Úr kinyilatkoztatás által világossá tette a papság rendjét, ez pedig megnyitotta a kaput a Szabadító parancsolatának beteljesítése előtt, miszerint az evangéliumot el kell vinni „minden nemzetnek, és nemzetségnek, és nyelvnek és népnek” (T&Sz 133:37), és létre kell hozni egyházát közöttük.

Itt kapta meg a Mormon könyve az „Egy másik bizonyság Jézus Krisztusról” alcímet. Ezentúl bárki, aki kinyitja a könyvet már a címlapról tudni fogja, hogy mit tartalmaz a könyv.

Az ebben a szent épületben elhangzó tanításokat, beszédeket, a zenét, az érzéseket és a Lelket úgy közvetítik a közelben lévő hatalmas Konferencia-központba – ahol tízezrek hallgatják azokat, és melyeket több tucat nyelvre fordítanak le és közvetítenek világszerte –, hogy semmit nem veszítenek az értékükből.

Sőt, ez a Lélek beköltözik sok millió utolsó napi szent otthonába is. Az otthonokban a szülők a gyermekeik jólétéért imádkoznak. A férfiak és a nők, valamint a Mormon könyve ígérete szerint, még a kisgyermekek is kaphatnak bizonyságot Jézus Krisztusról (lásd Móziás 24:22; Alma 32:23; 3 Nefi 17:25) és az Ő visszaállított evangéliumáról.

Ez a Tabernákulum a Templom téren „az ima háza, a böjtölés háza, a hit háza, a dicsőség és Isten háza, méghozzá az [Ő] háza” (T&Sz 109:16). Akiket elhívnak, hogy mondjanak beszédet, illetve adjanak elő prózát, zenét vagy kulturális műsort, azok elkötelezik magukat, hogy azt méltóképpen teszik.

Arra figyelmeztetnek a szentírások, hogy az emberek dicséretének keresése óvatosan letérít minket az életünkben követendő egyetlen biztonságos ösvényről (lásd János 12:43; 1 Nefi 13:9; 2 Nefi 26:29; Hélamán 7:21; Mormon 8:38; T&Sz 58:39). A szentírások világosan figyelmeztetnek minket arra, hogy mi származik abból, ha valaki „az emberek elismerésére törek[szik]” (T&Sz 121:35).

Nem arról van szó, hogy mit hallottunk a beszédekből, hanem arról, hogy mit éreztünk közben. A Szentlélek megerősíti mindenkiben, aki a hatáskörzetében tartózkodik, hogy az üzenetek igazak, hogy ez Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza.

A Tabernákulum horgonyként áll itt a templom mellett, a visszaállítás jelképeként. Nagyon szegény, nagyon is hétköznapi emberek építették. Mára viszont világhíres épület lett.

A Tabernákulum Kórus, amely erről az épületről kapta a nevét, az egyház hangja lett. Soha ne térjenek el, illetve ne engedjék, hogy eltérítsék őket a központi küldetéstől, amely szerepet már nemzedékek óta betöltenek.

A Kórus a közvetítéseket nemzedékről nemzedékre egy inspiráló üzenettel nyitotta meg és zárta be, egy olyan üzenettel, amelyben gazdagon szerepelnek tantételek és amelyet lehorgonyoztak a visszaállítás tanaiba. Az üzenet a „Zendüljön fel szent dalunk” című himnusszal kezdődött (Hymns, no. 146) és a „Harmatként hulljon” (Hymns, no. 149) című himnusszal zárult.

A Tabernákulum a méltó zene és kultúra egyik központjaként áll a világban. Ennél is fontosabb azonban, hogy Jézus Krisztus evangéliuma visszaállításának lobogójaként áll a világban. Az az egyszerű bizonyság itt, ebben az épületben ivódott belém mélyen és tartósan, az elemis gyermekek tiszteletteljes énekével, kinyilatkoztató dallamával.

Isten áldja meg ezt a szent épületet, és mindazt, ami a falain belül történik. Nagyon hálásak vagyunk, hogy úgy sikerült felújítani és rendbe hozni, hogy nem vesztette el szent mivoltát.

Parley P. Pratt elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából, olvasta fel ezeket a szavakat a Tan és a szövetségek 121. szakaszából: „Gondolataidat pedig díszítse szüntelenül az erény; akkor majd megerősödik önbizalmad Isten színe előtt; és a papság tana úgy csapódik majd le lelkeden, mint az égből érkező harmat.

A Szentlélek állandó társad lesz, jogarod pedig az igazlelkűség és az igazság változatlan jogara; uralmad örökké tartó uralom lesz; és kényszerítő eszközök nélkül száll majd rád örökkön örökké” (T&Sz 121:45–46).

Parley P. Pratt mélyen megindítva, gondolatait egy himnuszban jegyezte le, amely tulajdonképpen egy ima. Hosszú éveken át a Kórus ezt a himnuszt énekelte a heti közvetítések záróénekeként.

Bizonyságomat teszem, hogy Jézus a Krisztus, és ez az Ő háza, a felszentelés e szent napján, Jézus Krisztus nevében, ámen.