A papság: egy szent ajándék

Fivérek, a papság hatalmas testületeként gyűltünk egybe ma este itt a Konferencia-központban és szerte a világon. Megtiszteltetés számomra az a kiváltság, hogy beszélhetek hozzátok. Imádkozom, hogy az Úr sugalmazása vezesse gondolataimat és inspirálja beszédemet.

Az elmúlt néhány hét során, miközben azon gondolkodtam, mit mondhatnék nektek ma este, újra meg újra eszembe jutott, mekkora áldást jelent számunkra, hogy Isten szent papságát viselhetjük. Amikor a világ egészére tekintünk, a rajta élő több mint hat és fél milliárd emberre, rájövünk, hogy mi egy nagyon kicsi, választott csoportot képviselünk. Mi, akik a papságot viseljük, Péter apostol szavaival élve, „választott nemzetség, királyi papság”¹ vagyunk.

Joseph F. Smith elnök a papságot a következőképpen határozta meg: „Isten emberre ruházott hatalma, amely által az ember a földön az emberiség szabadulásáért munkálkodhat…, amely által [az emberek] kijelenthetik Isten akaratát, mintha maguk az angyalok jelentenék azt ki; amely által az embereknek felhatalmazásuk van arra, hogy amit megkötnek a földön, az a mennybe is kötve lészen, továbbá amit feloldanak a földön, az a mennyben is oldva lészen.” Smith elnök hozzátette: „[A papság] szent, és az embereknek szentnek is kell tartaniuk azt.”²

Fivéreim, a papság ajándék, mely nem csupán különleges áldásokat hoz magával, hanem komoly kötelezettségeket is. A mi felelősségünk olyan életet élni, hogy mindig érdemesek legyünk arra a papságra, melyet viselünk. Olyan korban élünk, amikor számos dolog vesz minket körül, amely a pusztításunkhoz vezető ösvényekre szándékozik terelni bennünket. Ezen ösvények elkerülése határozottságot és bátorságot követel.

A bátorság számít. Erre az igazságra igen élénk és drámai módon jöttem rá sok évvel ezelőtt. Püspökként szolgáltam akkor. A cövekkonferenciánk általános ülését Salt Lake Cityben a Templom téri Assembly Hallban tartottuk. Éppen a cövekelnökségünket készültek újjászervezni. Az ároni papság, beleértve a püspökségek tagjait, szolgáltatták a zenét a konferencián. Amint befejeztük az első dal éneklését, Joseph Fielding Smith elnök, a konferenciánk vendége lépett a szószékhez, és felolvasta az új cövekelnökség tagjainak nevét támogatás céljából. Majd megemlítette, hogy Percy Fetzert, akit elhívtak a cövek új elnökeként, valamint John Burt-öt, aki első tanácsosa lett – mindketten a korábbi elnökségben tanácsosokként szolgáltak –, már a konferencia kezdete előtt értesítették az új elhívásukról. Közölte azonban, hogy én, akit második tanácsosként hívnak el az új elnökségbe, még nem értesültem az elhívásról, és akkor hallom azt először, amikor a nevemet felolvassák támogatás céljából. Majd bejelentette: „Amennyiben Monson testvér hajlandó elfogadni eme elhívást, úgy örömünkre szolgál, hogy ezt most személyesen tőle hallhatjuk.”

Miközben ott álltam a szószék mögött, és ránéztem a tengernyi arcra, eszembe jutott a dal, melyet épp előtte énekeltünk el. A Bölcsesség szavához kapcsolódott, a címe pedig ez volt: „Bátran mondj nemet, fiam!” Aznap az elfogadásom mottójává ezt választottam: „Bátran mondj igent, fiam!” A bátorságra való felhívás folyamatosan szól mindannyiunknak: legyen bátorságunk szilárdan kiállni a meggyőződésünk mellett, legyen bátorságunk eleget tenni a kötelezettségeinknek, legyen bátorságunk tisztelni a papságunkat.

Akárhová megyünk, a papságunk elkísér bennünket. „Szent helyeken”³ állunk? Ifj. J. Reuben Clark elnök, aki sok éven keresztül szolgált tanácsosként az Első Elnökségben, ezt mondta: „A papság nem egy öltözék, melyet levethetsz, majd pedig ismét felvehetsz… Tőlünk függően [ez] egy örökkévaló felruházás.” Majd így folytatta: „Ha valóban meg lennénk győződve arról…, hogy nem tudjuk [a papságot] félretenni, és hogy Isten felelősségre von bennünket, ha [meggyalázzuk] azt, akkor az rengeteg dologtól megóvna minket, és rengeteg helyre nem mennénk el. Ha minden alkalommal, amikor kezdünk egy kicsit letérni a szoros és keskeny ösvényről, emlékeznénk arra, hogy »A papságom is velem van. Megtegyem?«, akkor nem tartana sokáig visszaverekedünk magunkat a szoros és keskeny útra.”⁴

Spencer W. Kimball elnök ezt mondta: „Nincs határa az általatok viselt papság hatalmának. Akkor korlátozódik csak határok közé, ha nem éltek összhangban az Úr Lelkével, és korlátot szabtok magatokban az általatok gyakorolt hatalomnak.”⁵

Fivéreim a papságban – a legfiatalabbtól a legidősebbig –, összhangban van életetek az Úr által felállított követelményekkel? Érdemesek vagytok arra, hogy Isten papságát viseljétek? Ha nem, határozzátok el magatokat itt és most, szedjétek össze a szükséges bátorságot, és tegyetek meg minden szükséges változtatást ahhoz, hogy életetek olyan legyen, amilyennek lennie kellene. Ahhoz, hogy biztonságosan hajózzunk a halandóság vizein, az örök hajós – vagyis a nagy Jehova – irányítására van szükségünk. Ha az Úr munkáját végezzük, akkor jogosultak vagyunk az Úr segítségére.

Életem folyamán számos alkalommal részesültem a segítségében. A második világháború utolsó időszakában lettem tizennyolc éves, és rendeltek elderré – egy héttel azelőtt, hogy beléptem volna a haditengerészethez. Az egyházközségem püspökségének egyik tagja kijött a vasútállomásra, hogy elbúcsúzzon tőlem. A vonat indulása előtt a kezembe adott egy könyvet, melyet ma este előttetek tartok. A címe: Misszionáriusi kézikönyv. Felnevettem, majd megjegyeztem: „A haditengerészetnél leszek – nem misszióban.” Erre ő így felelt: „Vidd csak el magaddal! Még jól jöhet.”

Valóban jól jött. Az alapkiképzés során a századparancsnokunk megtanította nekünk, hogyan tudjuk legjobban belepakolni a ruháinkat egy nagy tengerész zsákba. A következő tanácsot adta: „Ha van egy kemény, négyszögletes tárgyuk, melyet a zsák aljára tudnak tenni, akkor az biztosabban tartja majd a ruháikat.” „Honnan szedjek egy kemény, négyszögletes tárgyat?” – gondoltam. Majd hirtelen eszembe jutott a tökéletes négyszögletes tárgy: a Misszionáriusi kézikönyv. Így az a tengerész zsákom alján szolgált engem tizenkét héten keresztül.

A karácsonyi eltávozásunk előtti éjszakán gondolataink, mint mindig, otthon jártak. A barakkok csendesek voltak. Hirtelen észrevettem, hogy a szomszédos ágyon fekvő barátom – Leland Merril, szintén az egyház egyik tagja – fájdalmasan nyöszörög. „Mi a baj, Merrill?” – kérdeztem.

„Beteg vagyok – felelte. – Nagyon beteg vagyok.”

Azt tanácsoltam neki, hogy menjen el a támaszpont orvosi rendelőjébe, de ő tudta, hogy ha ezt tenné, az esetleg megakadályozná, hogy karácsonyra hazamehessen. Akkor azt javasoltam neki, hogy maradjon csendben, nehogy felébresszük az egész laktanyát.

Teltek-múltak az órák; ő pedig egyre hangosabban nyögött. Majd kétségbeesetten így suttogott: „Monson, nem vagy te elder?” Elismertem, hogy az vagyok, mire ő így könyörgött: „Adj nekem egy áldást!”

Nagyon is rádöbbentem, hogy még soha nem adtam senkinek áldást. Soha nem kaptam én sem hasonló áldást; és soha nem voltam jelen, amikor bárki is hasonló áldást adott volna. Istenhez imádkoztam segítségéért könyörögve. A válasz így szólt: „Nézz bele a tengerész zsákod aljába!” Így hajnali 2 órakor kiborítottam a padlóra a zsák tartalmát. Ezután a kemény, négyszögletes tárgyat, a Misszionáriusi kézikönyvet, odavittem az éjszakai lámpához, és elolvastam, hogyan kell betegáldást adni. Körülbelül 120 kíváncsi tengerész tekintetétől kísérve nekiláttam, hogy áldást adjak. Mielőtt ismét összecsomagoltam volna, Leland Merrill már aludt, mint egy kisgyermek.

Másnap reggel Merrill mosolyogva odafordult hozzám, és ezt mondta: „Monson, örülök, hogy viseled a papságot!” Az ő örömét csak az én hálám múlta felül: hála nem csupán a papságért, hanem azért, mert érdemes voltam, hogy megkapjam a kért segítséget az égető szükség órájában, és hogy gyakoroljam a papság hatalmát.

Fivérek, az Urunk és Szabadítónk ezt mondta: „Jer, kövess engem.”⁶ Amikor elfogadjuk a hívását, és az Ő nyomdokaiba lépünk, akkor Ő irányítani fogja az utunkat.

2000 áprilisában ilyesfajta irányítást éreztem. Telefonhívást kaptam Rosa Salas Giffordtól, akit akkor még nem ismertem. Elmagyarázta nekem, hogy a szülei Costa Ricából érkeztek látogatóba néhány hónapra, és csak egy héttel a hívása előtt, az édesapjánál, Bernardo Agusto Salasnál májdaganatot állapítottak meg. Elmondta, hogy az orvosok értesítették a családot, hogy az édesapjának már csak napjai vannak hátra. Az édesapja nagy vágya, magyarázta, hogy találkozzon velem, mielőtt meghal. Megadta nekem a címét, és megkért, hogy jöjjek el az otthonába Salt Lake Cityben, hogy meglátogassam az édesapját.

Gyűlések és egyéb kötelezettségek miatt igen késő volt már, mikor elhagytam az irodámat. Ahelyett azonban, hogy egyenesen hazamentem volna, úgy éreztem, tovább kell mennem délnek, és meg kell látogatnom Salas testvért még aznap este. A címmel a kezemben megpróbáltam megtalálni a lakásukat. A meglehetősen nagy forgalomban és félhomályban, elhaladtam a hely mellett, ahol a házhoz vezető útnak kellett volna lennie. Semmit sem láttam. Én azonban nem szoktam könnyen feladni. Megfordultam a következő sarkon, és visszajöttem. Még mindig semmi. Még egyszer megpróbáltam, ám az útnak nem volt semmi nyoma. Kezdtem azt érezni, hogy igazolva lennék, ha most hazaindulnék. Udvarias erőfeszítést tettem azért, hogy megtaláljam a címet, de nem sikerült. Ehelyett azonban magamban segítségért imádkoztam. Azt a sugalmazást kaptam, hogy az ellenkező irányból közelítsem meg a helyet. Elvezettem egy darabon, majd megfordultam az autóval, és így most már az út másik oldalán voltam. Ebben az irányban sokkal kisebb volt a forgalom. Ismét a hely közelébe érve a halvány fényben megláttam egy kidöntött utcatáblát, mely az út szélén feküdt, és egy szinte észrevehetetlen, gazzal benőtt ösvényt, mely egy kicsiny lakóházhoz és egy apró lakáshoz vezetett, mely a főúttól nem messze helyezkedett el. Miközben az épület felé vezettem, megláttam, hogy egy fehér ruhás kislány integet nekem, én pedig tudtam, hogy megtaláltam a családot.

Bevezettek az otthonba, majd pedig abba a szobába, ahol Salas testvér feküdt. Az ágy körül ott volt három leánya, a veje és Salas nőtestvér. A vőn kívül mindenki Costa Ricából származott. Salas testvér külseje tükrözte az állapota súlyosságát. Egy rojtos szélű nedves rongydarab – nem egy törölköző vagy egy konyharuha, hanem egy rojtos rongydarab – volt a homlokára helyezve, ami kihangsúlyozta a család szerény gazdasági körülményeit.

Egy kis ösztönzésre Salas testvér kinyitotta a szemét, és egy halvány mosoly suhant át az arcán, amint megfogtam a kezét. Így szóltam hozzá: „Eljöttem, hogy meglátogassam.” Könnyek szöktek a szemébe, ahogy az enyémbe is.

Megkérdeztem, szeretnék-e, hogy áldást adjak neki, mire a család egyöntetűen igennel válaszolt. Mivel veje nem volt papságviselő, egyedül kezdtem hozzá, hogy papsági áldást adjak számára. A szavak, úgy tűntek, szabadon áramolnak az Úr Lelkének irányítása alatt. Elmondtam a Szabadító szavait, amelyek a Tan és a szövetségek 84. szakaszának 88. versében találhatóak: „Az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.” Az áldást követően mondtam néhány vigasztaló szót a búsuló családtagoknak. Körültekintéssel beszéltem, hogy megértsék az angolomat. Majd pedig az én korlátozott spanyol tudásommal elmondtam nekik, hogy szeretem őket, és hogy Mennyei Atyánk meg fogja áldani őket.

Elkértem a családi Bibliát, és felhívtam a figyelmüket 3. János 4. versére: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.” Ezután ezt mondtam nekik: „Ez az, amire a férjük és édesapjuk szeretné, ha emlékeznének, miközben arra készül, hogy elhagyja e földi létet.”

Salas fivér drága felesége ezután könnyek között arra kért, írjam le, hol található a két szentírás, amit megosztottam velük, hogy a család később újra elolvashassa őket. Mivel nem volt nálam semmi, amire írhattam volna, Salas nőtestvér belenyúlt a táskájába, és előhúzott egy darab papírt. Amikor elvettem tőle, észrevettem, hogy egy tizedpapír volt az. Megérintette a szívemet, amint felismertem, hogy rendkívül alázatos körülményeik ellenére a család hithűen fizette a tizedét.

A gyengéd búcsút követően visszakísértek az autómhoz. Miközben hazafelé tartottam, visszagondoltam arra a különleges lelkiségre, melyet ott éreztem. Ismét – ahogyan korábban már oly sokszor – hálát éreztem azért, hogy Mennyei Atyám megválaszolta egy másik ember imáját rajtam keresztül.

Fivéreim, soha ne feledjük, hogy Isten papsága, melyet viselünk, szent ajándék, amely elhozza a menny áldásait számunkra és azok számára, akiket szolgálunk. Mindannyian, bárhol is legyünk, tiszteljük és óvjuk e papságot. Mindig legyünk az Úr szolgálatában, hogy mindig jogosultak legyünk az Ő segítségére.

Háború folyik az emberek lelkéért: a tiétekért és az enyémért. Továbbra is szüntelenül folyik. Harsona hangján szól az Úr hozzátok, hozzám és minden papságviselőhöz mindenütt: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”⁷

Mindannyiunknak legyen meg a bátorsága így cselekedni, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.