Gyermekek

Sok évvel ezelőtt fenn a perui Andokban lévő Cuzcóban elder A. Theodore Tuttle-lel úrvacsorai gyűlést tartottunk egy hosszú, keskeny teremben, aminek az ajtaja az utcára nyílt. Este volt és nagyon hideg.

Miközben elder Tuttle beszélt, egy hat év körüli fiúcska tűnt fel az ajtónál. Egy szakadt pólón kívül, ami úgy a térdéig ért, semmi mást nem viselt.

Baloldalon állt egy kis asztal, rajta egy tányér, úrvacsorához előkészített kenyérrel. Ez a szakadt, árva utcagyerek meglátta a kenyeret, és a fal mellett próbált odasettenkedni. Majdnem az asztalnál járt, amikor egy asszony a sorok közül meglátta. Egy szigorú fejmozdulattal kitessékelte a fiút az éjszakába. Morogtam magamban e miatt.

Később a fiú visszajött. A fal mellett lopódzott, és a kenyér után rám pillantott. Közel állt ahhoz, hogy az asszony ismét meglássa. Széttártam karjaim, és ő hozzám futott. Az ölembe ültettem.

Majd jelképesen beültettem elder Tuttle székébe. A záróima után, nagy bánatomra, kiviharzott az éjszakába.

Amikor hazatértem, meséltem a fiúról Spencer W. Kimball elnöknek. Mélyen megérintette őt, és beszélt erről egy konferencián. Másoknak is mesélt erről, és többször ezt mondta nekem: „Ez az élmény jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint ahogy azt gondolnád.”

Soha nem felejtettem el azt az utcai árvát. Sokszor kerestem őt az emberek arcában, amikor Dél-Amerikában jártam. Amikor a fiúra gondolok, mások is az eszembe jutnak.

A második világháború után, Japán déli részén, egy hideg estén kopogást hallottam a vasútállomáson álló vonat ablakán. Ott állt egy fiú, aki ugyanúgy szakadt pólót viselt, egy rongy volt a felduzzadt állára tekerve, és feje elfertőződött sebekkel volt tele. Egy rozsdás bádogedény és egy kanál volt nála, ezzel kifejezve, hogy ő árva koldus. Amint próbáltam kinyitni az ajtót, hogy pénzt adjak neki, a vonat elindult. Soha nem felejtem el azt az éhes fiút, aki ott állt a hidegben üres bádogtáljával a kezében.

Egy indián állami iskolában láttam egy beteg, első osztályos gyereket, aki lázas volt, és folyt az orra. Kibontottam egy csomagot, ami több száz kilométerről érkezett a rezervátumban élő édesanyjától. Egy „autóalkatrészek” címkével ellátott kartondoboz volt, amit minden bizonnyal a cserekereskedelmi állomáson szerzett az asszony. Navaho bundáskenyér és egy kis birkahús volt benne – a kisfiú karácsonyi ajándéka.

Nemrég a hírekben menekültek hasonló hosszú sorát láttam. Mint mindig, gyermekek voltak velük, akik más gyerekek kezét fogták. Egyik gyerek egy masszív batyu tetején csücsült, amit édesanyja cipelt. Ahogy lassan és csendesen elhaladtak, az asszony a kamerába nézett. Az a komoly kis fekete arc és azok a fekete szemek mintha azt kérdezték volna: „Miért?”

A gyermekek ugyanolyanok ma, mint a múltban voltak, és a jövőben lesznek. Ők teljes mértékben becsesek. Minden alkalommal, amikor megszületik egy gyermek, a világ újjászületik ártatlanságában.

Állandóan gondolok a gyermekekre, a fiatalokra és szüleikre, és imádkozom értük.

Nemrég részt vettem egy úrvacsorai gyűlésen, amit különleges szükséglettel rendelkező gyerekek tartottak. Mindegyikük vagy hallássérült vagy csökkent látóképességű vagy értelmileg sérült volt. Mindegyik mellett ott állt társként egy tizenéves gyerek. Énekeltek és hangszeren játszottak nekünk. Szemben velünk, az első sorban volt egy kislány, aki felállt és jelbeszéddel kommunikált a mögöttünk lévőkkel, akik süketnémák voltak.

Jenny röviden elmondta bizonyságát. Majd a szülei is beszéltek. Elmondták, milyen lelki kínokat éltek át, amikor megtudták, hogy gyermeküknek soha nem lesz normális élete. Beszéltek a véget nem érő, mindennapos megpróbáltatásokról, amik ezután következtek. Amikor mások bámulnak és nevetnek, Jenny testvérei karjukba fogják a lányt, és így védelmezik. Aztán az édesanya beszélt nekünk arról a szeretetről és kimondhatatlan örömről, amit Jenny a családba hozott.

Ezek a szülők megtanulták, hogy „sok … megpróbáltatás után jön az áldás” (T&Sz 103:12). Láttam, ahogy a csapás egybefűzi a családot és színtiszta arannyá finomítja tagjait – igaz utolsó napi szentekké.

Elmondták, hogy Jenny szereti az apákat. Így amikor kezet fogtam vele, azt mondtam: „Én nagyapa vagyok”.

Felnézett és ezt mondta: „Hát, meg is látszik!”

Semmi nincs a szentírásokban, azokban, amiket kinyomtatunk, amiben hiszünk vagy amit tanítunk, mely megengedné a szülőknek vagy bárki másnak, hogy elhanyagolja, bántsa vagy molesztálja saját vagy bárki más gyermekeit.

A szentírásokban, a nyomtatott anyagokban, mindabban, amiben hiszünk, amit tanítunk, benne vannak azok a tanácsok, parancsolatok, sőt figyelmeztetések, amik szerint védenünk, szeretnünk, törődnünk és tanítanunk kell gyermekeinket, hogy „az igaz úton” járjanak (Móziás 4:15). Gondolni sem szabad arra, hogy elhagyjuk őket!

A kinyilatkoztatások között a legnagyobb figyelmeztetések és a legszigorúbb büntetések a kisgyermekekkel kapcsolatosak. Jézus ezt mondta: „A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Máté 18:6)

Moróni próféta idejében azok, akik nem értették, hogy a kisgyermekek bűntelenek Isten előtt (lásd Móziás 3:21), és „Krisztusban élnek” (Moróni 8:12), meg akarták keresztelni a kisgyermekeket. Moróni azt mondta, hogy „az [az ember] tagadja Krisztus kegyelmét, és kiengesztelését és megváltó hatalmát” (Moróni 8:20).

Moróni szigorúan megfeddte őket, mondván: „[A]ki azt hiszi, hogy a kisgyermekeket meg kell keresztelni, az keserűségben és gonoszságban él, mert nincs annak se hite, se reménye, és szeretet sincs benne, és ha … még mindig így gondolkodik, akkor majd a pokolba fog jutni. (…)

Én pedig bátran beszélek, mert Istentől kaptam rá felhatalmazást.” (Moróni 8:14, 16)

Csak amikor eléri a gyerek az Úr által szabott felelősségre vonhatóság korát, vagyis a nyolcadik életévet (lásd T&Sz 68:27), akkor kell megkeresztelkednie. Nyolc év alatt ártatlannak számítanak.

A gyerekeket nem szabad semmibe venni és elhanyagolni! Semmi esetre sem szabad bántani vagy molesztálni őket! Egy válás miatt nem szabad elhagyni a gyereket vagy elhidegülni tőle! A szülőknek kötelességük gondoskodni gyermekeikről.

Az Úr azt mondta: „Minden gyermeknek joga van arra, hogy szülei eltartsák, amíg nem nagykorúak.” (T&Sz 83:4)

Gondoskodnunk kell fizikai, lelki és érzelmi szükségleteikről. A Mormon könyve így tanítja: „Akkor majd nem fogjátok tűrni, hogy gyermekeitek éhezzenek vagy meztelenül járjanak; és azt sem, hogy Isten törvényeit megszegjék, hogy egymással veszekedjenek és bántsák egymást, és a bűn mesterét, az ördögöt szolgálják, vagyis azt a gonosz szellemet, akiről már atyáink is beszéltek, mert ő minden jónak az ellensége.” (Móziás 4:14)

Semmi sem hasonlítható egy apához, aki kötelességtudó, és ezért ő is felelősségre oktatja gyermekeit. Semmi sem hasonlítható egy anyához, aki velük van, hogy vigaszt és biztonságot nyújtson nekik. A szeretet, a védelem és a gyengédség mind felbecsülhetetlen.

Az Úr azt mondta: „Én azonban megparancsoltam nektek, hogy gyermekeiteket világosságban és igazságban neveljétek.” (T&Sz 93:40)

Sajnos túl gyakran fordul elő, hogy egyetlen szülőre marad a gyereknevelés. Az Úr tudja, miként erősítheti meg azt a szülőt, hogy el tudja végezni mindazt, ami két szülő kötelessége lenne. Ha valamelyik szülő elhagyja gyermekeit, súlyos hibát követ el.

Gyakran eszembe jut egy másik fiú. Egy szemináriumi bizonyítvány kiosztóján találkoztunk vele Argentínában egy távol eső városban. Jól öltözött és jól táplált volt.

A tanulók kijöttek a sorok közül, és felálltak az emelvényre. Volt három elég magas lépcső. Nem tudott fellépni az első lépcsőre, mert a lába túl rövid volt. Törpe volt.

Akkor felfigyeltünk két markos fiatalemberre, akik a fiú mögött álltak, és akik előreléptek, körbevették két oldalról a fiút, majd könnyedén a pódiumra emelték. Az ünnepség után újból leemelték, majd vele együtt kimentek a teremből. A barátai voltak, és vigyáztak rá. Ez a fiú nem tudott fellépni az első lépcsőfokra a nélkül, hogy barátai ne emelték volna fel.

Azok, akik az egyházba jönnek, lelkileg a gyermekekhez hasonlók. Szükségük van valakire – egy barátra –, aki felemeli őket.

Ha a keresztelés után úgy építjük meg ezeket a lépcsőfokokat, hogy csak azok léphetnek fel, akiknek hosszú, erős lábuk van, akkor semmibe vesszük az Úr kinyilatkoztatásait. A próféták azt mondták, hogy „tanítóknak kellene lennetek, … hogy az Isten beszédeinek a kezdő elemeire tanítson valaki titeket; … a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. (…)

Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.” (Zsidók 5:12, 14)

Pál apostol így írt: „Téjnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg.” (1 Korithusbeliek 3:2)

Egyik 1830-ban kapott kinyilatkoztatásban, közvetlenül az egyház megszervezése előtt az Úr így figyelmeztetett: „Mert még nehéz nekik a hús; előbb tejet kell kapniuk; ezért még nem szabad nekik megismerniük ezeket a dolgokat, nehogy belepusztuljanak.” (T&Sz 19:22)

Óvatosnak kell lennünk, nehogy túl magasra tegyük azt az első lépcsőfokot, vagy nehogy csak a hosszú és erős lábúaknak tervezzük meg azt, és elhanyagoljuk azokat, akiknek szükségük van valamilyen barátra, hogy felemelje őket.

Amikor néhány tanítvány megfeddte azokat, akik előhozták a kisgyermekeket, Jézus így szólt: „Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Máté 19:14)

Amikor tanítványai megkérdezték, milyennek kellene lenniük, Jézus fogott egy kisgyermeket, és közéjük állította (lásd Máté 18:2–3). „Váljatok olyanokká, mint a kisgyermekek, mert máskülönben nem örökölhetitek Isten országát.” (3 Nefi 11:38)

Az elmémben, a szívemben és a lelkemben mélyen aggódom a gyermekekért és szüleikért.

Az évek során gondolkoztam azon, mit értett azalatt Kimball elnök, amikor arra a cuzcói utcai árvára emlékeztetett engem, és elismételte, hogy „Ez az élmény jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint ahogy azt gondolnád”. Egy nap hozzáfűzte: „Egy nemzetet tartottál az öledben.”

78 évesen most már értem, miről beszélt Kimball elnök. Tudom, mire gondolt. Az a cuzcói és japán fiú és a többi gyerek a világban nagymértékben befolyásolta azt, amit gondolok, ahogy érzek, és amiért a legőszintébben imádkozom. Szüntelenül a kisgyermekekre és szüleikre gondolok, akik egy mindennél veszedelmesebb időben küszködnek gyermekeik felnevelésével.

A Testvérekhez hasonlóan én is jártam szerte a világban. A Testvérekhez hasonlóan én is kaptam megbízatásokat az oktatás, az üzleti élet, a kormány és az egyház területén. Könyveket írtam, és hozzájuk hasonlóan én is kaptam kitüntetéseket, diplomákat, bizonyítványokat és jelvényeket. Ezek a kitüntetések a munkánkkal járnak és érdemtelenek.

Felbecsülvén ezek értékeit, az az egy dolog, amit mindegyiknél – akár mindet összevetve is – többre becsülök, az az, hogy fiaink és leányaink és az ő feleségük és férjük hogyan bánnak gyermekeikkel, és hogy cserében az unokáink hogyan bánnak az ő kicsinyeikkel.

Amikor megértettük kapcsolatunkat Mennyei Atyánkkal, mindazt, amit a feleségem és én megtanultunk, és a legtöbbre becsülünk szülőkként és nagyszülőkként, mind a gyermekeinktől tanultuk.

A feleségemtől kapott ajándék nekem ez az áldás. Az Úr ezt mondta az ilyen nőkről: „[Feleség adatott a férfinek,] hogy sokasodjanak és benépesítsék a földet parancsom szerint, és hogy beteljesedjék az ígéret, amelyet Atyám a világ teremtése előtt tett, … hogy ők felmagasztalódjanak az örök világokban, hogy emberi lelkeket szülhessenek, mert ebben folytatódik Atyám műve, hogy ő megdicsőíttessék.” (T&Sz 132:63)

Ezeken a nőkön keresztül, akik a gyermekek édesanyjává válnak, megértjük, miért nyilatkoztatta ki azt az Úr, hogy „atyáiktól nagy dolgok kívántathassanak meg” (T&Sz 29:48).

Tanúságomat teszem arról, hogy az evangélium igaz, és hogy hatalma a gyermekek megáldására szolgál. Buzgón imádkozom azért, hogy a gyermekek, fiatalok és szüleik elnyerjék a Szentlelket, hogy az irányítást és védelmet biztosítson számukra, és bizonyságot tegyen nekik a szívükben, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, az Atya Egyszülöttje. Jézus Krisztus nevében, ámen.