Hitben járunk

Ahonnan most beszélünk itt gyönyörű áprilisi sabbat reggel van. A tulipánok már kikeltek a földből és hamarosan virágba borulnak. A kételkedés telébe megérkezett a reményt hozó tavasz. Tudtuk, hogy eljön. Ilyen volt a hitünk, amelyet a korábbi évek tapasztalataira alapoztuk.

Ez így van a szellem és a lélek dolgaival. Ahogy ez emberek élik az életüket eljönnek majd a kételkedés, a csüggedés és a csalódás sötét időszakai. Ilyen körülmények között csak néhányan látnak előre a hit világossága által, azonban nagyon sokan botorkálnak a sötétségben, sőt el is tévednek.

Az én hívásom ezen a reggelen a hit hívása, azé a hité, amely „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsidók 11:1), ahogy azt Pál jellemezte.

A megtérés folyamata alatt az egyház iránt érdeklődő keveset hall. Talán olvas egy keveset. Nem érti, és nem is értheti mindennek a csodáját. Viszont ha, szorgalmasan kutat, ha hajlandó letérdelni és imádkozni erről, a Lélek megérinti a szívét, lehet, hogy csak nagyon finoman. Megmutatja neki a helyes irányt. Lát egy kicsit abból, amit még azelőtt sohasem látott. És hittel, akár elismeri, akár nem, tesz néhány óvatos lépést. Azután egy másik, fényesebb út nyílik meg a számára.

Réges-régen az egyik vasút társaságnál dolgoztam, amelynek vágányai teljesen behálózták a nyugati hegyeket. Én gyakran utaztam a vonaton. Ez azokban a napokban volt, amikor még gőzmozdonyok jártak. A vasút e hatalmas szörnyei óriásiak, gyorsak és veszélyesek voltak. Gyakran tűnődtem el azon, hogy a mozdonyvezető honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy átutazza az éjszakát. Azután rájöttem, hogy ez nem egy hosszú utazás volt, hanem inkább egy rövid utazás állandó folytonossága. A mozdonynak volt egy nagyon erős fényszórója, amely 350–400 méterre bevilágította az utat. A mozdonyvezető csak ennyit látott az útból, és ez elegendő volt, mert ennyit állandóan látott az éjszakán át egészen az új nap hajnaláig.

Az beszélt erről a folyamatról. Azt mondta: „Ami pedig nem felemelő, az nem Istentől való, mert az sötétség.

Ami Istentől való, az világosság; és aki befogadja a világosságot és megmarad Istenben, az még több világosságot kap, és az a világosság egyre fényesebb lesz benne, míg elérkezik a tökéletes nap.” (T&Sz 50:23–24)

Ez így van az örökkévaló utazásunkkal is. Egyszerre csak egy lépést teszünk. Ezáltal elérkezünk az ismeretlenbe, de a hit megvilágítja az utunkat. Ha ápoljuk ezt a hitet, akkor sohasem fogunk sötétségben járni.

Hadd meséljek egy emberről, akit ismerek. Nem árulom el a nevét, nehogy zavarba hozzam. A felesége úgy érezte, hogy valami hiányzik az életükből. Egy napon beszélt az egyik rokonukkal, aki az egyház tagja volt. A rokon azt ajánlotta, hogy hívja fel a misszionáriusokat. Így is tett. Azonban a férje nagyon goromba volt és azt mondta nekik, hogy ne jöjjenek vissza többet.

Hónapok múlta el. Egy napon egy másik misszionárius, aki megtalálta a korábbi látogatás feljegyzéseit, elhatározta, hogy ő és a társa újra megpróbálják. Egy magas elder volt Kaliforniából, akinek mindig hatalmas mosoly volt az arcán.

Bekopogtak, a férfi ajtót nyitott. Megkérdezték, hogy bejöhetnek-e néhány percre. A férfi beleegyezett.

A misszionárius azt mondta: „Azon gondolkoztam, hogy tudja-e hogyan kell imádkozni.” A férfi azt mondta, hogy tudja a Miatyánkot. A misszionárius így felelt: „Az nagyon jó, de hadd mondjam el, hogyan kell személyes imát mondani.” Elmagyarázta, hogy alázattal kell letérdelnünk a menny Istene elé. A férfi így tett. A misszionárius tovább folytatta: „Mennyei Atyánkként szólítjuk meg őt.” Azután megköszönjük neki áldásainkat, mint például az egészségünket, a barátainkat, az ételünket. Ezután áldásokat kérünk tőle. Kifejezzük a legbelsőbb reményeinket és vágyainkat. Megkérjük, hogy áldja meg a szükséget látókat. Mindezt az Ő Szeretett Fia, Jézus Krisztus, nevében tesszük, és egy ‚ámennel’ fejezzük be.”

Ez egy kellemes élmény volt a férfi számára. Begyűjtött egy kis fényt, egy kis megértést, és egy csepp hitet. Kész volt arra, hogy megtegye a következő lépést.

Sort sorra, a misszionáriusok türelmesen tanították őt. Hatással volt rá, ahogy a hite a megértés halvány fényévé növekedett. A gyülekezetben barátok vették körül, hogy megnyugtassák és válaszoljanak a kérdéseire. A férfiak együtt teniszeztek vele, és őt és a családját meghívták vacsorára az otthonaikba.

Megkeresztelkedett, ami a hit óriási lépése volt. A gyülekezeti elnök megkérte, hogy legyen négy fiú cserkészparancsnoka. Ez megint más feladatokhoz vezette, és a hit fénye minden új lehetőséggel és tapasztalattal erősödött az életében.

Ez így folytatódott. Ma tehetséges és szeretett cövekelnökként szolgál, bölcs és megértő vezetőként, és mindenek felett, hatalmas hittel rendelkező emberként.

A kihívás, amivel az egyház minden tagjának szembe kell néznie, az, hogy megtegye azt a bizonyos következő lépést, hogy elfogadja a feladatot, amelyre elhívják, még akkor is, ha arra alkalmatlannak érzi magát, és ezt hittel tegye, azzal a várakozással, hogy az Úr megvilágítja előtte az utat.

Hadd meséljek el egy történetet egy Sao Paulóban, Brazíliában élő asszonyról. Dolgozott, amíg iskolába járt, hogy gondoskodni tudjon a családjáról. A saját szavaival fogom elmesélni a történetet. Azt mondta:

„Az egyetemen, ahová jártam, volt egy szabály, ami megtiltotta a vizsgázást azoknak a tanulóknak, akiknek adósságaik voltak. Ezért, amikor megkaptam a fizetésemet, először elkülönítettem pénzt a tizedre és a felajánlásokra, a maradékot pedig beosztottam az iskolai költségek és más kiadások fedezésére.

Emlékszem arra az alkalomra, amikor súlyos anyagi gondokkal küszködtem. Egy csütörtöki napon kaptam meg a fizetésemet. Amikor kiszámoltam a havi költségvetést, észrevettem, hogy nem lesz elegendő pénzem mind a tizedre, mind pedig az egyetemre. Választanom kellett közülük. A kéthavonta előírt vizsgák a következő héten kezdődtek és ha nem megyek el rájuk, akkor meg kell ismételnem az egész évet. Iszonyúan kínlódtam. (…) Fájt a szívem. Egy fájdalmas döntés előtt álltam, és nem tudtam, hogyan döntsek. A két választási lehetőségjárt a fejemben: ne fizessem be a tizedemet, vagy kockáztassam az iskola folytatásához szükséges kreditpontok megszerzését.

Ez az érzés felemésztette a lelkemet és vasárnapig velem maradt. Akkor jutott az eszembe, hogy amikor megkeresztelkedtem, beleegyeztem, hogy a tizedfizetés törvénye szerint fogok élni. Leköteleztem magam, nem a misszionáriusoknak, hanem Mennyei Atyámnak. Abban a pillanatba, a kín kezdett eltűnni, helyet adva a békesség és az eltökéltség kellemes érzésének. (…)

Azon az éjjelen, amikor imádkoztam, arra kértem az Urat, hogy bocsássa meg a megingásomat. Vasárnap az istentisztelet előtt beszéltem a püspökömmel és nagy örömmel befizettem a tizedemet és a felajánlásokat. Az egy különleges nap volt. Boldogságot és nyugalmat éreztem magamban és Mennyei Atyám iránt.

Másnap az irodámban megpróbáltam módot találni arra, hogy részt vehessek a szerdán kezdődő vizsgákon. Minél többet gondolkodtam rajta, annál távolabbinak tűnt a megoldás. Abban az időben egy ügyvédi irodában dolgoztam, és a főnököm volt a legszigorúbb és legridegebb ember, akivel valaha is találkoztam.

A munkaidőm vége felé jártam, amikor odajött hozzám a főnököm és kiadta a nap utolsó utasításait. Amikor ezt tette, táskájával a kezében elbúcsúzott. (…) Hirtelen megállt és azt kérdezte tőlem: „Hogy megy az egyetem?” Meglepődtem és nem hittem el, amit hallottam. Az egyetlen dolog, amit remegő hanggal válaszolhattam ez volt: ‚Minden rendben van!’ Elgondolkodva rám nézett, majd újra elbúcsúzott. (…)

A titkárnő hirtelen bejött a szobába és azt mondta, hogy nagyon szerencsés alak vagyok. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt felelte: ‚A főnöke éppen most mondta, hogy mától kezdve a cég teljes egészében fizet az egyetemért és a könyvekért. Mielőtt elmegy, jöjjön oda az asztalomhoz és mondja el a költségeket, hogy holnap oda tudjam adni a csekket.’

„Miután kiment, sírva és mély alázatot érezve letérdeltem azon a helyen ahol éppen álltam és megköszöntem az Úrnak az Ő bőkezűségét. Azt mondtam Mennyei Atyámnak, hogy nem kell ennyire megáldania. Nekem csak egy hónap befizetésére volt szükségem és a tized, amit fizettem vasárnap nagyon kevés volt, ahhoz az összeghez képest, amit most kaptam. Az ima közben Malakiás szavai jutottak eszembe: „Próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen”(Malakiás 3:10). Addig a pillanatig soha nem éreztem az ebben a szentírásban található ígéretnek a nagyságát, és hogy ez a parancsolat tényleg Isten, a Mennyei Atyánk szeretetének a tanúbizonysága, amelyet az Ő gyermekeinek ad itt a földön.”

A hit az az alapvető alkotóelem, amely erőt ad ehhez a munkához. Ahol csak ezt az egyházat megalapítják, széles e világon, ez szemmel látható. Ez nincs egy országra korlátozva, vagy egy nemzetre, vagy egy nyelvre, vagy egy népre. Ez mindenhol megtalálható. Mi a hit népe vagyunk. Hitben járunk. Lépésenként haladunk előre az örökkévaló utazásunkon.

Nagyszerű ígéretet tett az Úr a hithűeknek mindenhol. Azt mondta:

„Én, az Úr, irgalmas és könyörületes vagyok azokhoz, akik félelemmel tekintenek rám, és örömmel jutalmazom meg azokat, akik engem mindvégig becsületben és igazságban szolgálnak.

Nagyszerű lesz az ő jutalmuk, és örökre szól dicsőségük.

És őnekik kinyilatkoztatok minden titkot, igen, országom minden rejtett titkát a legrégebbi időktől kezdve, és az eljövendő időkre is; (…)

Igen, még az örökkévalóság csodáit is ismerni fogják, (…)

És nagy lesz az ő bölcsességük, és értelmük fel fog érni az égig, előttük vége lesz a bölcsek bölcsességének, és az értelmesek értelme semmivé válik.

Mert Szellemem által megvilágosítom őket, és hatalmammal kinyilatkoztatom nekik akaratom titkait, igen, olyan dolgokat is, amelyeket még szem nem látott, fül nem hallott, és ami még emberi szívekbe be nem hatolt.” (T&Sz 76:5–10)

Ki képes többet kérni? Milyen dicsőséges ez a munka, ami mellett elköteleztük magunkat. Milyen csodálatosak a Mindenható útjai, amikor hittel járunk előtte.

Az érdeklődő hite olyan, akár a zöld fa, amelyet a lobogó tűzre vetnek. Ahogyan a lángok felmelegítik, kiszárad és égni kezd. Ha kiveszik a tűzből, nem képes egyedül égni. Táncoló lángjai kialszanak. Azonban, ha a tűzben hagyjuk, fokozatosan egyre fényesebben ég. Hamarosan a lobogó tűz részévé válik, és más, zöldebb fahasábokat is lángra gyújt.

És így megy testvéreim, a hit e nagyszerű munkája, arra bátorítva az embereket széles e világon, hogy értsék meg jobban az Úr útjait és azt a nagyszerű boldogságot, amely a tervének követéséből ered.

Istenünk, a mi Örökkévaló Atyánk mosolyogjon továbbra is az Ő királyságára, és gyarapítsa azt, amint mi, az Ő gyermekei, hitben járunk, ez az én alázatos imám, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.