Az egyház előre halad

Szeretett testvéreim, csodálatos újra veletek lenni az egyház világméretű konferenciáján.

Százhetvenkét évvel ezelőtt Joseph Smith és társai egy jelentéktelen kis faházban gyűltek össze Peter Whitmer farmján a csendes New York állambeli faluban, Fayette-ben, és megszervezték az egyházat.

E szerény kezdet óta valami igazán figyelemre méltó történt. Nagy történelme van ennek a munkának. Népünk már mindenféle szenvedést elviselt. Áldozataik leírhatatlanok. Minden képzeletet felülmúl munkájuk nagysága. Mindebből a tüzes próbából azonban valami dicsőséges került ki. Ma azon évek munkájának eredményén állunk, és nézzétek, mit értek el!

A kezdeti hat tagból egy hatalmas, 11 milliónál is több hívőből álló család növekedett. Abból a csendes faluból egy olyan mozgalom fejlődött, amely ma a föld 160 nemzetében szétterjedt. Egyházunk lett az Egyesült Államok ötödik legnagyobb egyháza. Jelentős fejlődés ez. Az egyház több tagja él e nemzeten kívül, mint ebben a nemzetben. Ez is rendkívüli dolog. Nincs még egy olyan egyház, amelyik Amerika földjén látta volna meg a napvilágot, és ily gyorsan vagy ily széles körben terjedt volna el. Hatalmas karjai olyan tagokat fognak körbe, akik sokféle nemzetből származnak, és sokféle nyelven beszélnek. Példátlan jelenség ez! Miközben a múltjának falát borító kárpit feltárul, egy csodálatos mintázat képe tárul elénk. Megmutatkozik ez a boldog és csodálatos emberek életében. Jövőbeli csodás dolgokat sejttet.

Amikor 155 évvel ezelőtt egyházunk tagjai először léptek ebbe a völgybe, prófétai látomásban nagyszerű jövőt láttak. Néha azonban eltűnődöm, vajon tényleg megérezték-e annak az álomnak a nagyságát, azt, hogy mivé is válhat?

Az egyház központja ebben a városban van, ahol nemrég vendégül láttuk a 19. téli olimpiát. Céltudatos döntést hoztunk, miszerint nem fogjuk igehirdetésre használni az alkalmat, de biztosak voltunk abban, hogy e jelentőségteljes esemény csodálatos dolgot fog az egyház számára eredményezni. Nagyszerű épületeinket – a templomot, a Tabernákulumot, ezt a pompás Konferenciaközpontot, a Joseph Smith Emléképületet, a családtörténeti létesítményeket, az Egyházi Adminisztrációs Épületet, az Egyházi Irodaházat, a jóléti létesítményeket együtt a völgy számos kápolnájával, nem téveszthették szem elől azok, akik e város és a környező települések utcáin sétáltak. Amint azt egyszer Mike Wallace megjegyezte: „Ezek az építmények mind valami szilárdat jelképeznek.”

Ezen túl pedig, teljes egészében megbíztunk az embereinkben, több ezrükben, akik önkéntesekként szolgáltak e nagyszerű eseményen. Bizalomra méltók voltak; kellemesek voltak; jól informáltak voltak; szolgálatkészek voltak. Az embereink egyedülálló és jellegzetes képessége, hogy a világ különböző nyelvein beszélnek, bebizonyította mily hatalmas kincs is ez, nagyobb, mint bármely más a világon.

Nos, minden rendben ment. A látogatók százezrével érkeztek. Néhányan gyanakodva és tétovázva jöttek, elévült és hamis elképzelésekkel a fejükben. Olyan érzéseik voltak, hogy talán csapdába esnek vallási fanatikusok keltette nem kívánt helyzetekben. Azonban olyasvalamit találtak, amire nem is gondoltak volna. Nemcsak a környék festői csodáját fedezték fel, annak lenyűgöző hegyeivel és völgyeivel, nemcsak a nemzetközi játékok csodálatos szellemiségét ízlelték meg, hanem szépségre találtak ebben a városban. Olyan házigazdákat találtak, akik szívélyesek, szolgálatkészek és igyekvőek voltak, hogy segíthessenek nekik. Nem szeretném azt érzékeltetni, hogy ez a fajta vendégszeretet csak a mi népünkre korlátozódott. Az egész lakosság együtt dolgozott a vendégszeretet nagyszerű kifejezésében. És mindebből valami csodálatos érte ezt az egyházat. A média képviselői, akik oly gyakran kemények és érzéketlenek, kevés kivétellel, mind elismerő, mind pontos leírást adó nyelven beszéltek és írtak arról, milyen kultúrát találtak itt, milyen emberekkel találkoztak és kerültek kapcsolatba, és milyen érzéseik voltak a vendégszeretettel kapcsolatosan.

A televízió emberek milliárdjaihoz juttatta el a képeket szerte a földön. A hírújságok és magazinok egymás után írták a történeteket.

Sok ezren látogattak el a Templom térre és csodálták meg az Úr fenséges házát, leültek a Tabernákulumban és meghallgatták a kórus egyedülálló muzsikáját. Még többen töltötték meg ezt a nagyszerű Konferenciaközpontot, hogy megnézzenek egy csodálatos előadást, ami az egyházról és annak világméretű küldetéséről szól. Ezrek mentek el a Családkutatási Központba. A média a Joseph Smith Emléképületben állomásozott. Olyan tudósítók hívtak meg bennünket a televízióba, a rádióba és a sajtóhoz, akik a világ minden tájáról és ebből a nemzetből érkeztek ide. Hallottam, hogy csak a német sajtóban közel 4000 tudósítás jelent meg az egyházról.

Georgie Anne Geyer, aki egy ismert író, és akinek cikkei sok újság hasábjain megjelennek, így írt: „Hogyan tud egy túlnyomórészt mormon lakosú állam oly merészet tenni, hogy otthont ad egy nemzetközi hírű találkozónak? Örömmel jönne-e a világ egy olyan államba, aminek domináns vallása arra kéri tagjait, hogy tartózkodjanak az alkoholtól, dohánytól, sőt még a koffeintől is, a nemzetközi konferenciák három alapvető cikkétől?”

Ezután Raymond T. Granttől, az Olimpiai Művészeti Fesztivál művészeti igazgatójától idézett. A nyitóünnepségről beszélt, és ezt mondta: „‚Tudjátok, az előadók 98 százaléka önkéntes volt, és ez nagyon nagy szám. Sőt, legtöbbjüknek egyáltalán nem is fizettek. Ez rendkívüli történet, és egyenesen a mormon kultúrával hozom összefüggésbe. New York-i katolikusként érdekesnek találom azt, hogy Brigham Young, a mormonok Utah településének alapítója, mindenek előtt egy színházat építtetett.’

Statisztikával folytatta: ‚Az államnak hat tánctársulata van; több zongorát és hárfát adnak el itt, mint bárhol máshol az Egyesült Államokban; a Mormon Tabernákulum Kórusnak [360] tagja van; a legrégebbi Steinway márkakereskedés Utah-ban, … 1862-ben alakult meg. Utah-ban költenek fejenként a legkevesebbet a tanulókra – bár magas vizsgapontokkal dicsekedhetnek. Magával ragadó volt számomra belepillantani ebbe a kultúrába.’”

Miss Geyer a következőkkel zárta történetét: „Ez egyszerűen csak egy komoly és becsületes vallás, családok, akik előmozdítják és kitartanak a kultúra legmagasabb szintjének biztosítása mellett a legmagasabb szintű modern technológiával együtt, és egy általánosságban érzékeny szervezés és irányítás keveredése. Röviden szólva ez a modern és a régi Amerika keveredése.” („Salt Lake City and State of Utah Reveal Themselves to the World”, Salt Lake Tribune, 2002. feb. 15., A15 o.)

Ha lenne rá idő, sokat tudnék idézni a világ tapasztalt újságíróitól, akik legdicsérőbb módon írtak.

Volt-e valami negatív? Természetesen. De ez minimális volt. Személyes interjúkon vettünk részt nemzetek elnökeivel, nagykövetekkel, üzleti és egyéb vezetőkkel.

1849-ben, két évvel az egyháztagok ideérkezése és a kaliforniai aranyláz után sokan elcsüggedtek. Küszködtek, hogy előteremtsék a szükséges élelmet a sivatagos talajból. Sáskák pusztították el termésüket. A telek hidegek voltak. Sokan azt gondolták, hogy elmennek Kaliforniába és meggazdagodnak. Young elnök eléjük állt és biztatta őket, hogy tartsanak ki. Megígérte, hogy: „Isten meg fogja enyhíteni az éghajlatot, és várost fogunk építeni és egy templomot a Mindenható Istennek ezen a helyen. Ki fogjuk terjeszteni városainkat, településeinket keletre és nyugatra, északra és délre, városokat fogunk építeni százszámra, és szentek ezrei fognak összegyűlni a föld országaiból. Ez lesz a népek nagy országútja. Királyok és császárok, valamint a föld nemesei és bölcsei fognak itt minket meglátogatni.” (Preston Nibley, Brigham Young: The Man and His Work, [1936], 128. o.)

Nemrégiben láttuk ennek a próféciának a beteljesedését. Mondanom sem kell, hogy boldog vagyok a történtek miatt. A látogatók megízlelték e közösség jellegzetes kultúráját. Hisszük, hogy érdemes megőrizni ezt a kultúrát. Elismerés és köszönet mindazoknak, akik ily nagy számban és ily nagylelkűen voltak részesei ennek, valamint elismerésem és köszönetem fejezem ki azoknak is, akik együtt dolgoztak, hogy mindebből egy csodálatos és igen jelentőségteljes esemény kerekedjen ki.

Most gyorsan két másik dologról szeretnék még beszélni.

Brigham Youngot említve, eszembe jutott az Állandó Oktatási Alap, amit létrehoztunk. Csupán egy évvel ezelőtt történt, hogy első alkalommal beszéltem erről az általános konferenciánkon. Nagylelkű utolsó napi szentek felajánlásai érkeznek hozzánk, hogy biztosítsanak minket afelől, ez a törekvés most már szilárd alapokon nyugszik. Egyelőre még többre van szükség, de már megmutatkozott, hogy sok jó származik ebből a vállalkozásból. Fiatal férfiaknak és nőknek, akik a világ hátrányos helyzetben lévő részein élnek, a fiataloknak, akik többnyire visszatért misszionáriusok, most részük lehet jó oktatásban, ami kiemeli őket a szegénység mocsarából, amiben az előttük járó nemzedékek küszködtek. Olyan készségek birtokosaiként fognak házasságot kötni és előre haladni, amelyek képessé teszik őket a jó megélhetésre, a jó társadalmi helyzetre, ahol értékes hozzájárulásokat tehetnek. Hasonlóképpen fognak az egyházban gyarapodni, felelősséggel járó tisztségeket fognak betölteni, és családokat fognak felnevelni, akik továbbviszik a hitet.

Az idő rövidsége miatt, csak egy elismerő levelet olvasok fel. Egy fiatalember írta, aki áldásokat kapott e program által.

Azt mondja: „Olyan csodálatos, hogy már nem csak álmodozhatok az iskolázottságomról illetve jövőmről. Az Úr minden akadályt elhárított az útból, és én most azon járok!

Jelenleg szülőföldemen egy nagyon jó műszaki iskolába járok, ahol számítógép-technikusnak tanulok. (…) A tanulással sok képességet fedezek fel magamban. Az önfegyelem, amit a missziómban alakítottam ki, segít, hogy sikert érjek el. (…) Eddig még soha egyetlen fiatal sem érezhette nálam áldottabbnak magát. Az Oktatási Alap megerősítette az Úr Jézus Krisztusba vetett hitemet. Most mindennél erősebben érzem azt a felelősséget, amit az evangélium ad, hogy felkészüljek arra, hogy jobb egyháztag, jobb vezető és jobb apa legyek. (…)

Az én drága édesanyám, aki oly sok áldozatot hozott, annyira elérzékenyül, hogy sír az esti imáknál, az Úr iránt érzett hálája miatt. (…)

Most lelki szemeimmel látom, hogy miattam városom is áldott. Látom az egyházat olyan vezetőkkel, akik anyagilag rendezettek, és akik támogatni tudják az Úr munkáját teljes szívükkel, lelkükkel és erejükkel. Látom növekedni az egyházat. Izgatott vagyok, hogy saját családot alapíthatok, és megtaníthatom őket arra, hogy önellátók lehetünk. Így tehát be kell fejeznem az iskoláimat. Akkor gyorsan vissza tudom fizetni felebarátaimnak a kölcsönt. (…) Hálás vagyok az Üdvözítő kegyelméért. Valóban szeretettel támogat bennünket.”

És ez így megy tovább, kedves testvéreim. Amint ez a nagyszerű munka betölti a földet, lassan 2400 fiatalt áldunk meg. Mások is áldottak lesznek még.

Az Úr áldjon meg benneteket és mindannyiunkat, amint örvendünk a lehetőségnek, hogy ezen nagyszerű ügy részesei lehetünk, az Úr munkájának eme csodálatos időszakában, ez az én alázatos imám, Jézus Krisztus nevében, ámen.