Rejtett ékek

1966 áprilisában, az egyház éves általános konferenciáján elder Spencer W. Kimball emlékezetes beszédet mondott. Samuel T. Whitman „Elfelejtett ékek” című írását idézte. Ma én is úgy gondoltam, hogy Samuel T. Whitmant idézem, majd saját élményeimről mesélek.

Whitman ezt írta: „A jégvihar [azon a télen] általában véve nem okozott nagy pusztítást. Igaz, hogy néhány vezeték leszakadt, a főúton pedig hirtelen megugrott a balesetek száma. (…) Rendes körülmények között a nagy diófa könnyedén elbírta volna a terhet, ami terebélyes ágaira nehezedett. A szívében lévő vasék okozta a pusztítást.

A vasék története évekkel azelőttre nyúlik vissza, amikor a fának otthont adó telek mostani ősz hajú birtokosa kisfiú volt édesapja birtokán. A fűrészmalom akkoriban költözött át a völgyből, és a telepesek még mindig találtak szétszórt szerszámokat és különféle eszközök darabjait. (…)

Azon a bizonyos napon a favágó széles, lapos, 30-40 centiméter hosszú, az ütésektől eldeformálódott ékjét találta meg a fiú … a déli legelőn. [A fák kidöntésénél használt favágóéket egy fűrésszel megindított résbe tették, majd kalapáccsal egyre beljebb ütötték, hogy tágítsa a hasadékot.] (…) Mivel már amúgy is késett a vacsoráról, a fiú az éket a fiatal diófa főágai közé állította, amit édesapja a kapu közelébe ültetett. Egyből vacsora után átviszi majd az éket a kamrába, vagy valamikor máskor, amikor arra jár, gondolta a fiú.

Igazán meg akarta tenni, ám sose tette meg. Az ék ott állt az ágak között, egy kicsit szorosan, amikor a fiú férfivá nőtt. Ott volt, most már szorosan közrefogva, amikor megházasodott és átvette a gazdálkodást. Félig belenőtt a fába, amikor az aratók a fa alatt elköltötték vacsorájukat. (…) Az ék, belenőve és beleforrva a fába, még mindig ott volt azon a télen, amikor a jégvihar jött.

A téli éjszaka jeges csendjében … a három főág egyike lehasadt a törzsről, és darabokra tört a földön. Ez annyira ingadozóvá tette a korona maradékát, hogy az is lehasadt és lezuhant. Amikor a vihar elcsendesedett, egy gally sem maradt az egykor büszkén álló fából.

Másnap kora reggel a farmer kiment, hogy megsirassa veszteségét. (…)

Aztán pillantása a megcsonkított fában lévő valamire esett. ‚Az ék – mondta szégyenkezve. – Az ék, amit a déli legelőn találtam.’ Egy pillantás elég volt, hogy tudja, miért pusztult el a fa. Élével felfelé növekedve a törzsben az ék nem engedte, hogy az ágak rostjai összefonódjanak, ahogy kellett volna.”¹

Kedves testvéreim, sok ismerősünk életében vannak rejtett ékek – talán még a saját családunkban is.

Hadd meséljek most egy életre szóló barátomról, aki már eltávozott erről a világról. Leonardnak hívták. Nem volt az egyház tagja, bár felesége és gyermekei igen. Felesége az Elemi elnökeként szolgált; fia becsületes missziót teljesített. Lánya és fia szent szertartások keretében fogadott örök hűséget társának, és saját családot alapítottak.

Aki csak ismerte Leonardot, mindenki szerette, ahogy én is. Támogatta feleségét és gyermekeit egyházi feladataikban. Sok, az egyház által támogatott eseményen vett részt velük. Jó és tiszta életet élt, szolgálattal és kedvességgel teli életet. Családja, és sokan mások is eltűnődtek, miért van az, hogy Leonard úgy haladt át a halandóságon, hogy nem részesült az áldásokban, amiket az evangélium megad minden tagjának.

Leonard egészsége idősebb korára megromlott. Idővel kórházba került, és élete egyre hanyatlott. Utolsó beszélgetésünk során – bár akkor ezt még nem is sejtettük – Leonard ezt mondta: „Tom, kisfiú korod óta ismerlek. Úgy érzem, el kell mondanom, miért nem csatlakoztam soha az egyházhoz.” Aztán elmondott egy történetet szüleiről, ami sok-sok évvel azelőtt esett meg. A család, bár vonakodott ettől, úgy érezte, el kell adnia a farmot, és kaptak is egy ajánlatot. Aztán az egyik szomszédos farmer felvetette, nem adnák el inkább neki a farmot – bár kevesebbért –, hozzátéve: „Olyan jó barátok voltunk. Ha enyém lesz a birtok, vigyázni tudok majd rá.” Végül Leonard szülei beleegyeztek, és a farm eladásra került. A vevő – vagyis a szomszéd – felelős pozícióban volt az egyházban, és az ebből eredő bizalom segített meggyőzni a családot, hogy neki adják el földjüket, bár nem kaptak érte annyi pénzt, mintha az első jelentkezőnek adták volna el. Nem sokkal a vétel után a szomszéd eladta saját és a Leonard családjától újonnan vásárolt földet is, egy telekké alakítva, ami így nagyban megnövelte az értékét, és egyben az árát is. A régóta feltett kérdés, hogy Leonard miért is nem csatlakozott soha sem az egyházhoz, válaszra talált. Mindig úgy érezte, hogy a szomszéd becsapta a családját.

Beszélgetésünk után bizalmasan elmondta, hogy úgy érzi, végre nagy teher hullott le róla, most, hogy a Teremtőjével való találkozásra készül. A tragédia az, hogy egy rejtett ék megakadályozta Leonardot abban, hogy nagyobb magaslatokba szárnyaljon.

Ismerek egy családot, akik Németországból költöztek Amerikába. Nehéz volt nekik az angol nyelv elsajátítása. Alig volt valamijük, ám mindannyian megáldattak a kemény munkára való hajlandósággal, valamint Isten iránti szeretettel.

Megszületett harmadik gyermekük, aki alig élt két hónapot, majd eltávozott. Az édesapa asztalos volt, és gyönyörű koporsót készített drága gyermeke testének. A temetés napja borongós volt, ami tükrözte a gyermek elvesztéséből fakadó fájdalmukat. Ahogy a család a kápolna felé haladt, az apával az élen, aki a kis koporsót vitte, melléjük szegődött néhány barátjuk is. A kápolna ajtaja azonban be volt zárva. Az elfoglalt püspök megfeledkezett a temetésről. Megpróbálták utolérni, de nem jártak sikerrel. Mivel nem tudták, mit tegyenek, az apa újra karjába fogta a kis koporsót, és családjával együtt hazament a szakadó esőben.

Ha a család nem lett volna olyan erős jellemű, a püspököt okolhatták volna, és rossz érzéseket táplálhattak volna. Amikor a püspök felismerte, mi történt, meglátogatta a családot és bocsánatot kért. Az apa, arcán a megbántottság nyomával, de könnyes szemmel elfogadta a bocsánatkérést, és a megértés szellemében ölelték meg egymást. Nem maradt rejtett ék, hogy további haragos érzéseket támasszon. Diadalmaskodott a szeretet és az elfogadás.

A léleknek fel kell szabadulnia minden erős kötőfék és feledni soha nem engedett érzések szorítása alól, hogy az élet felemelkedése megeleveníthesse a lelket. Sok családban élnek megbántott érzések és a megbocsátástól való húzódozás. Igazából nem is számít, mi volt a probléma. Nem lehet és nem szabad megmaradnia, hogy tovább ártson. A vádaskodás nyitva tartja a sebeket. Egyedül a megbocsátás gyógyít. George Herbert, egy 17. századi költő írta a következő sorokat: „Aki nem tud megbocsátani másoknak, szétrombolja azt a hidat, amin neki, saját magának át kell haladnia, ha valaha is a mennyországba akar jutni, mert mindenkinek szüksége van megbocsátásra.”

Gyönyörűek az Üdvözítő szavai, amiket a kegyetlen kereszten haldokolva mondott. Így szólt: „Atyám! bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”²

Vannak néhányan, akiknek nehézséget okoz megbocsátani önmaguknak, és akik mindig csak vélt hiányosságaikkal foglalkoznak. Szeretem a történetet arról a vallási vezetőről, aki meglátogatott egy haldokló asszonyt abban a reményben, hogy vigaszt nyújthat neki – ám nem járt sikerrel. „Elvesztem! – mondta az asszony. – Elrontottam az életemet, és a körülöttem lévők életét is! Nincs remény a számomra!”

A férfi észrevette az éjjeliszekrényen álló képet, amin egy gyönyörű kislány volt. „Ez ki?” – kérdezte.

Az asszony arca felderült. „Ő a lányom; az egyetlen szép dolog az életemben.”

„És segítenél neki, ha bajban lenne, vagy ha hibát követett volna el? Megbocsátanál neki? Továbbra is szeretnéd?”

„Hát persze! – kiáltotta az asszony. – Bármit megtennék érte. De miért kérdezel ilyesmit?”

„Mert szeretném, ha tudnád – felelte a férfi –, hogy, jelképes értelemben, Mennyei Atyánknak is van egy képe rólad az éjjeliszekrényén. Ő szeret téged és segíteni fog. Fordulj Hozzá bizalommal!”

Eltűnt a boldogsága útjában álló rejtett ék.

A veszély vagy a megpróbáltatás idején az ilyen tudás, remény és értelem vigaszt hoz a zaklatott léleknek és a gyászoló szívnek. Az Újszövetség egész üzenete az ébredés szellemét leheli az emberi lélekbe. Az elkeseredettség árnyékát elűzi a remény sugara, a szomorúság enged az örömnek, és az élet tömegében az elveszettség érzése elillan, azzal a biztos tudattal, hogy Mennyei Atyánk mindegyikőnkkel törődik.

Az Üdvözítő bizonyosságot adott erről az igazságról, amikor azt tanította, hogy még egy veréb sem hull alá úgy, hogy Atyánk észre ne venné. A gyönyörű gondolatot ezzel zárta: „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”³

Nemrég a következőt olvastam egy újságban az egyik amerikai hírügynökség jelentésében. Egy idős férfi elmondta fivére temetésén, akivel ifjúkoruktól fogva egy kicsi, egyszobás házikóban laktak a New York-i Canisteo közelében, hogy egy vitát követően a szobát egy krétavonallal kettévágták, és egyikük sem lépett át a vonalon és nem is szólt egy szót sem a másikhoz attól a naptól fogva – 62 évig. Milyen emésztő és pusztító rejtett ék!

Ahogy Alexander Pope írta: „Hibázni emberi, megbocsátani isteni tulajdonság.”⁴

Néha olyan könnyen megbántódunk! Máskor pedig lehet, hogy túl önfejűek vagyunk egy őszinte bocsánatkérés elfogadásához. Tegyük félre önzésünket, büszkeségünket és fájdalmunkat, és lépjünk előre, ezt mondván: „Igazán sajnálom! Legyünk azok, amik egykor voltunk: barátok! Ne adjuk át a jövendő nemzedékeknek sérelmeinket és az egykori haragot!” Távolítsunk el minden rejtett éket, ami nem tesz mást, csak pusztít!

Honnan erednek a rejtett ékek? Némelyik eldöntetlen vitákból, amik rossz érzéseket támasztanak, majd bűntudat és megbánás következik. Máskor csalódás, féltékenység, veszekedés és vélt sérelmek adják a táptalajt. Meg kell oldanunk ezeket – félre kell tenni, hogy pihenjenek; nem hagyhatjuk, hogy elüszkösítsenek, megmérgezzenek és végül elpusztítsanak!

Egy nap egy bájos, kilencven éves hölgy látogatott meg, és váratlanul számos dolog miatti sajnálatát fejezte ki. Megemlítette, hogy sok évvel korábban egy szomszédos birtokos, akivel ő és férje időnként összeszólalkozott, megkérdezte, nem vághatna egy ösvényt a birtokukon, hogy könnyebb legyen saját földjére jutnia. A hölgy itt megállt a beszédben, és elcsukló hangon azt mondta: „Tommy, nem engedtem, hogy megtegye; arra kényszerítettem, hogy csak nagy kerülő gyalogúttal érhesse el a birtokát. Hibáztam, és már nagyon bánom. Ő már nem él, de ó, mennyire szeretném, ha bocsánatot kérhetnék tőle! Bárcsak lenne még egy lehetőségem!”

Miközben hallgattam, John Greenleaf Whittier szavai jutottak eszembe: „A kimondható vagy leírható legszomorúbb szavak ezek: ‚Lehetett volna.’”⁵

A Mormon könyvében álló 3. Nefi könyvében kapjuk ezt a sugalmazott tanácsot: „Ne legyen többé vita köztetek. (…) Mert bizony mondom nektek, hogy akiben az ellenkezés szelleme lakik, az nem tőlem való, hanem az ördögtől, aki maga az ellenkezés atyja; mert ő haragra gerjeszti az emberek szívét, hogy egymás ellen veszekedjenek. Én azonban nem gerjesztem haragra az embereket egymás ellen, hanem inkább megbékítem őket egymással.”⁶

Végezetül hadd beszéljek két emberről, akik hősök az én szememben! Bátor tettüket nem az egész világ előtt hajtották végre, hanem Utah államban, a Midway nevet viselő békés völgyben.

Hosszú évekkel ezelőtt Roy Kohler és Grant Remund együtt szolgáltak egyházi elhívásukban. A legjobb barátok voltak. Földet műveltek és tejgazdaságot vezettek. Aztán félreértés támadt köztük, ami egyfajta szakadékot vájt közéjük.

Később, amikor Roy Kohler rákban súlyosan megbetegedett és csak kevés ideje maradt hátra az életéből. Feleségem, Frances és én meglátogattuk Royt és a feleségét, és adtam neki egy áldást. Amikor utána beszélgettünk, Kohler testvér azt mondta: „Hadd mondjam el, mi volt életem egyik legdrágább élménye!” Aztán elmesélte Grant Remunddal való félreértését és az azt követő elidegenedést. Így mondta: „Nem igazán voltunk jóban egymással.”

„Aztán – folytatta Roy – éppen betakarítottam a szénát a közelgő télre, amikor egy éjjel a széna magától lángra kapott, minek eredményeképpen az összes széna, a csűr és minden, ami benne volt, porig égett. Teljesen elkeseredtem – mondta Roy. – Nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Az éjszaka sötét volt, csak néhány kihunyó parázs világlott. Aztán megláttam, hogy az úton traktorok és munkagépek fénye közelít felém, Grant Remund farmja felől. Amikor a ‚felmentő sereg’ behajtott az udvarunkba és meglátták könnyes arcomat, Grant ezt mondta: ‚Roy, jó nagy rendetlenséget kell eltakarítani itt. Fiaim és én itt vagyunk. Kezdjük hát!’” Közösen nekiveselkedtek a munkának. Mindörökre eltűnt a rejtett ék, ami egy időre elválasztotta őket. Egész éjjel és még másnap délelőtt is dolgoztak, miközben sok további szomszéd csatlakozott hozzájuk.

Roy Kohler elhunyt, és Grant Remund is idősödik. Fiaik együtt szolgáltak ugyanazon egyházközség püspökségében. Nagyra becsülöm e két család irántam való barátságát.

Járjunk elöl jó példával otthonunkban, és legyünk hithűek minden parancsolat betartásában, hogy lelkünk ne adhasson otthont semmiféle rejtett éknek, hanem inkább tartsuk észben az Üdvözítő intését: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”⁷

Ezért könyörgök és imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.