A tökéletességhez vezető út

Nagyon jól beszélt a Fiatal Nők elnökség, nem? Támogatom és helyeslem mindazt, amiről ezek a remek nők beszéltek ma. Ők igazán Mennyei Atyánk szolgái, akik az Ő szent igéjét tárták elénk.

„A boldogság – írta Joseph Smith próféta – létezésünk célja és terve; és az lesz annak vége is, ha az ahhoz vezető úton járunk; ez az út pedig nem más, mint az erény, a becsületesség, a hithűség, a szentség és Isten valamennyi parancsolatának betartása.”¹

De hogyan lehet megtalálni ezt az utat, ha pedig egyszer megvan, hogyan lehet a tökéletességhez vezető úton maradni?

Lewis Carroll Alice Csodaországban c. klasszikus művében Alice azon találja magát, hogy egy útkereszteződéshez érve két ösvény áll előtte, mindkettő előre mutatva, ám ellentétes irányokban. Találkozik a macskával, akitől megkérdi: „Melyik úton induljak?”

A macska válasza: „Az attól függ, hova akarsz menni. Ha nem tudod, hova akarsz menni, akkor igazán nem számít, melyik úton indulsz.”²

Alice-szel ellentétben ti mindannyian tudjátok, merre akartok menni. Számít, melyik irányba mentek, mert az ösvény, melyet ebben az életben követtek, elvezet ahhoz, melyet majd a következő életben követtek.

Egy sok évvel ezelőtti fülbemászó dalban áll a következő provokatív sor: „Ha a kívánságok elűzik minden gondod, kívánj hát, s már nem is lesz több dolgod!” A kudarc másik formulája egy újabb dalban így áll: „Ne aggódj, csak légy boldog!”

Ma esti mottónk – „Legyetek szent helyeken” – sokkal helyénvalóbb. Nagyra tartom az azt követő szavakat is: „Legyetek ezért szent helyeken és ne mozduljatok.”3

George Albert Smith elnök, az egyház nyolcadik elnöke erre biztatott: „Vessük meg lábunkat a boldogsághoz és a celesztiális királysághoz vezető úton, ám ne csak alkalmanként, hanem minden nap, minden órában, mert ha a vonalnak az Úr felőli oldalán maradunk, ha Mennyei Atyánk befolyása alatt maradunk, akkor az ellenfél még csak meg sem kísérthet minket. Ha azonban átlépünk az ördög területére, … boldogtalanok leszünk, ez a boldogtalanság pedig az évek előrehaladtával egyre csak nő, hacsak meg nem bánjuk bűneinket és az Úrhoz nem fordulunk.”⁴

Az ároni papságba tartozó fiatal férfiakhoz szólva gyakran idéztem egy apa drága fiához intézett intelmét: „Ha valaha is olyan helyen találod magad, ahol nem kellene ott lenned – azonnal menj onnan!” Ugyanez vonatkozik rátok is, fiatal nőkre, akik itt, a Konferenciaközpontban, valamint a világszerte lévő gyülekezeti házakban gyűltetek össze.

Mindig azt éreztem, hogy ha általánosságokban beszélünk, ritkán érünk el sikert; ha azonban konkrétumokat használunk, ritkán bukunk el. Ezért tehát azt kérem tőletek, tegyetek életetek részévé négy megpróbált, konkrét erényt, melyek:

1. Hálás hozzáállás;

2. Vágy a tanulásra;

3. A tanítványi mivolt iránti odaadás; és

4. A munkára való hajlandóság.

Először is, hálás hozzáállás. Lukács könyvének 17. fejezetében olvashatjuk a tíz leprás történetét. Az Üdvözítő, Jeruzsálembe tartva átutazott Galileán és Samárián, és betért egy bizonyos faluba. A falu peremén tíz leprással találkozott, akiket állapotuk arra kényszerített, hogy másoktól elkülönülve éljenek. Ők „távol megállának” és így kiáltottak: „Jézus, mester, könyörülj rajtunk!”

Az Üdvözítő, együttérzéssel és szeretettel telve így szólt: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben aztán észrevették, hogy meggyógyultak. A szentírások elmondják, hogy „egy pedig ő közlök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval. És arczczal leborula az ő lábainál, hálákat adván néki: és az Samariabeli vala.”

Az Üdvözítő így felelt: „A vagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencz pedig hol van? Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.”⁵

Az isteni beavatkozás megmentette a leprásokat a kegyetlen, hosszantartó haláltól, és új lehetőséget adott nekik az életre. Az egy által kifejezésre juttatott hála a Mester áldását érdemelte ki; a kilenc hálátlansága pedig csalódását.

Napjaink fertői olyanok, mint a múlt leprája. Nem távoznak el; megnyomorítanak, pusztítanak. Mindenhol megtalálhatók. Hatókörük nem ismer korlátokat. Önzés, kapzsiság, élvhajhászat, kegyetlenség és bűncselekmények formájában jelentkeznek – hogy csak néhányat említsek.

Egy regionális konferencián Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „Nagyon szennyes világban élünk. A szenny mindenhol megtalálható. Jelen van az utcákon. A televízióban. A könyvekben és a magazinokban. (…) Olyan, mint egy hatalmas, rút, mocskos és hitvány ár, mely ellepi a földet. Felül kell kerekednünk rajta! (…) Kezd kicsúszni a talaj a világ alól az erkölcsi normák terén. Ez csakis nyomorúsághoz vezethet. A boldogsághoz vezető út az erős családi élet visszatérésében és az erkölcsi normák tiszteletben tartásában rejlik, melynek értékét bizonyították a századok során kiállt próbák.”⁶

Ha követjük Hinckley elnök tanácsát, akkor csodálatos időszakká tehetjük ezt a kort, amelyben élhetünk. Határtalanok a lehetőségeink. Oly sok dolog van, ami helyes és jó, például tanárok, akik tanítanak; barátok, akik segítenek; házasságok, melyek sikeresek és szülők, akik áldozatokat hoznak.

Legyetek hálásak édesanyátoknak, édesapátoknak, családotoknak és barátaitoknak! Fejezzétek ki hálátokat Fiatal Nő tanítóitok iránt! Ők szeretnek titeket, imádkoznak értetek és szolgálnak benneteket. Becsesek vagytok számukra és Mennyei Atyátok számára. Ő hallja az imáitokat. Békességét és szeretetét nyújtja felétek. Maradjatok közel hozzá és Fiához, és akkor nem fogtok egyedül járni.

Másodszor: vágy a tanulásra.

Pál apostol azt mondta Timótheusnak: „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek.”⁷

Stephen L. Richards elnök, aki sok évvel ezelőtt tanácsos volt az Első Elnökségben, nagy gondolkodó volt. Azt mondta: „A hit és a kétely nem létezhet egyszerre ugyanabban az elmében, mert az egyik elűzi a másikat.” Azt tanácsolom, törekedjetek a hitre és űzzétek el a kételyt.

Az Úr ezt tanácsolta: „A legjobb könyvekben keressétek a bölcsesség szavát; kutassátok a tudást tanulás és hit által is.”⁸

Az igazságot megtalálhatjuk a szentírásokban, a próféták tanításaiban, a szüleinktől jövő útmutatásban, valamint abban a sugalmazásban, amit térdeinken állva nyerünk el, Isten segítségére törekedve.

Igaznak kell lennünk eszméinkhez, mert az eszmék olyanok, mint a csillagok: nem érinthetitek meg őket kezeitekkel, ám őket követve elérhetitek célotokat.⁹

Sok tanítótok itt van veletek ma este. Bízom benne, hogy rájuk illik az a jellemzés, amit egykor egy tanítóról írtak: „Az osztályteremben olyan légkört teremtett, ahol a melegség és az elfogadás varázshálót sző; ahol biztosítva van a növekvés és a tanulás, a képzelet szárnyalása, és a fiatalság lelke.”¹⁰

Harmadszor, hadd szóljak a tanítványi mivolt iránti odaadásról!

Mennyei Atyánk mindannyiunknak megadta a gondolkodásra, érvelésre és döntésre való erőt. Ezzel az erővel szükségessé válik az önfegyelem.

Mindannyian rendelkezünk a választás felelősségével. Azt kérdezhetitek: „A döntések tényleg olyan fontosak volnának?” Erre azt felelem, hogy a döntések határozzák meg a sorsot. Nem hozhattok örökkévaló döntéseket örökkévaló következmények nélkül.

Hadd adjak egy egyszerű receptet, mellyel felmérhetitek az előttetek álló döntéseket! Könnyen megjegyezhető: „Nem lehet igazad, ha rosszat cselekszel, és nem tévedhetsz, ha jót cselekszel.” Lelkiismeretetek előbb mindig barátként figyelmeztet, mielőtt bíróként megbüntetne.

Az Úr, egy Joseph Smith prófétán keresztül adott kinyilatkoztatásban ezt a tanácsot adta: „Ami pedig nem felemelő, az nem Istentől van, mert az sötétség. Ami Istentől való, az világosság.”¹¹

Néhány bolond ember hátat fordít Isten bölcsességének, és a szeszélyes divat varázsát, a hamis népszerűség vonzását, vagy a pillanat izgalmát követi. Bátorság kell ahhoz, hogy helyesen gondolkodjunk, helyesen döntsünk és helyesen cselekedjünk, mert ritkán lesz ez a legkönnyebb út.

Az önfegyelemért vívott csatából talán apróbb sérülésekkel és zúzódásokkal, ám mindenképpen jobb emberként kerültök ki. Az önfegyelem leginkább kemény munkát jelent; túl sokan vannak, akik azt szeretnék, hogy erőfeszítés nélküli és fájdalommentes legyen. Ha átmeneti kudarcokat tapasztalunk, az önfegyelemért vívott küzdelem fontos részeként szükséges az elhatározás és a bátorság, hogy újra próbálkozzunk.

Drága fiatal húgaim, nem ismerek meghatározást, mely jobban rátok illene, mint amit 1942. április 6-án adott az Első Elnökség: „Milyen dicsőséges és az angyalokhoz milyen közel áll a tiszta ifjúság! Az ilyen ifjúságnak kimondhatatlan öröme van itt, és örökkévaló boldogsága ezután.”¹²

Célotok az örök élet elnyerése Atyánk királyságában, és bizony megkívántatik tőletek az önfegyelem, ha szeretnétek elérni ezt a célt.

Végül alakítsuk ki a munkára való hajlandóságot! J. Reuben Clark elnök, aki sok évvel ezelőtt tanácsos volt az Első Elnökségben, mondta ezt: „Hiszem, hogy munkálkodni vagyunk itt, és hiszem, hogy ez alól nincs kibúvó. Úgy vélem, nem tudjuk elég korán elültetni lelkünkbe és lényünkbe ezt a vágyat. Dolgoznunk kell, ha sikeresek akarunk lenni, és ha haladni akarunk. Nincs más út.”¹³

„Húzd tovább a szekeret, húzd tovább” – ez nem csupán egy kedvenc himnusz egyik sora; munkára hívó szó is egyben.

Talán hasznos lenne egy példa. A halogatás az idő megrablója – különösen igaz ez a tiszta, kemény munkára. A szorgalmas tanulás szükségéről beszélek, mellyel felkészültök az iskolai megmérettetésekre, és valójában az élet megmérettetéseire is.

Hallottam egy egyetemista lányról, akit annyira lekötött az egyetemi élet élvezete, hogy elhalasztotta a vizsgára való felkészülést. A vizsga előtti este döbbent rá, hogy késő van, és még nem készült fel. Így gondolkodott: „Nos, mi fontosabb – az egészségem, ami megkívánja, hogy aludjak, vagy a tanulás kínkeserve?” Hát, talán kitaláljátok, mi történt. Az alvás nyert, a tanulás elmaradt, és a vizsga személyes katasztrófa lett. Dolgoznunk kell.

Ez tehát a javasolt recept:

1. Hálás hozzáállás;

2. Vágy a tanulásra;

3. A tanítványi mivolt iránti odaadás; és

4. A munkára való hajlandóság.

Mindenkinek az életében lesznek elkeseredett pillanatok, amikor isteni útmutatásért folyamodunk – esetleg ki sem ejtett segélykiáltásban. Teljes szívemből és lelkemből tanúsítom nektek, hogy Mennyei Atyánk szeret benneteket, őrködik felettetek és soha nem hagy el titeket.

Hadd szemléltessem ezt egy személyes, kincsként őrzött élménnyel! Sok éven át feladataim Németország azon részébe hívtak, mely az akkori Vasfüggöny mögött volt. A kommunista uralom alatt ott élők szinte minden szabadságuktól meg lettek fosztva. A fiatalok tevékenységei korlátozva voltak; minden cselekedetet megfigyeltek.

Nem sokkal azután, hogy megkezdtem az ottani feladatomat, részt vettem egy ott rendezett nagyon felemelő konferencián. A lélekemelő énekeket és kimondott igét követően azt éreztem, hogy a régi épület előtt egy kicsit el kellene beszélgetnem a becses fiatalokkal. Viszonylag kevesen voltak, ám minden szavamra odafigyeltek. Éheztek az Úr apostolának szavaira és biztatására.

Mielőtt elindultam volna a konferenciára az Egyesült Államokból, az az érzésem támadt, vennem kell három karton rágógumit. Három ízűt vettem: extra erőset, fodormentát és gyümölcsöset. Nos, a fiatalokkal való beszélgetésem után mindegyiküknek adtam két rágógumit – valamit, amit azelőtt soha nem ízleltek. Örömmel fogadták az ajándékot.

Teltek múltak az évek. Visszatértem Drezdába, a korábbi konferencia helyszínére. Most már kápolnák álltak; az emberek szabadon éltek. Templomuk is volt. Németországot már nem szelte ketté politikai határ; egy nemzetté vált. Az egykori fiatalok felnőttek, és nekik is voltak gyermekeik.

Egy nagyméretű és lélekemelő konferencia után egy anya és a lánya keresett meg, hogy szót váltsanak velem. A lány, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint ti, és beszélt angolul, azt kérdezte: „Monson elnök, emlékszik, hogy sok idővel ezelőtt egy kerületi konferenciát követően rövid beszélgetést tartott néhány fiatallal, és mindegyiküknek két rágógumit adott?”

Azt feleltem: „Ó igen, persze, hogy emlékszem.”

Így folytatta: „Édesanyám azok között volt, akiket megajándékozott. Elmondta, hogy az egyik rágógumit kis darabokra osztotta. Elmondta, milyen édes volt az íze, és milyen sokat jelentett neki.” Majd – édesanyja jóváhagyó mosolyával kísérve – egy kis dobozt nyújtott át nekem. Amikor kinyitottam a dobozt, a másik rágógumit találtam benne, ami húsz év elteltével is be volt csomagolva. Aztán azt mondta: „Anya és én szeretnénk, ha az Öné lenne” – mondta.

Könnyek csorogtak. Ölelkezések követték egymást.

Aztán az anya szólalt meg: „Mielőtt oly sok évvel ezelőtt arra a konferenciára jött, imádkoztam Mennyei Atyámhoz, hogy tudhassam, Ő valóban törődik velem. Azért tettem el ezt az ajándékot, hogy mindig emlékezhessek arra, és a lányomnak is megtaníthassam, hogy Mennyei Atyánk meghallja imáinkat.”

Kezemben tartom ma este ezt az ajándékot – ami az Atyánktól és Fiától, Jézus Krisztustól jövő mennyei segítségről való hit és bizonyosság jelképe.

E húsvét előestén forduljanak gondolataink felé, aki kiengesztelést hozott bűneinkért, aki megmutatta, hogyan éljünk, hogyan imádkozzunk, és aki saját cselekedeteivel mutatta meg, hogyan tehetünk így. Isten Fia, aki istállóban született és akinek jászol volt bölcsője, maga az Úr Jézus Krisztus, int felénk, hogy kövessük őt. „Ó, mily jó ezt tudnom s mondanom: ‚Tudom, hogy él kegyes Megváltóm!’”¹⁴ Jézus Krisztus nevében, ámen.