A másik tékozló fiú

Az egyik legemlékezetesebb példázat, amit az Úr mondott, az arról a balga fiatal testvérről szólt, aki atyjához ment, elkérte a neki járó örökséget, elment hazulról, és elpazarolta örökségét, ahogyan a szentírás mondja: „dobzód[ó]” életet élvén.¹ Pénze és barátai hamarabb eltűntek, mint ahogy azt hitte – mindig ez történik –, majd eljött az elszámolás ideje – mindig eljön. Egyre mélyebbre süllyedt: disznókat legeltetett, és olyan éhes, táplálékától és méltóságától megfosztott emberré vált, hogy „kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek”. De még az sem volt elérhető a számára.

Majd bátorítóan így írnak a szentírások: „magába szállt”. Elhatározta, hogy hazatér, reménykedve abban, hogy ott maradhat az apja házában, ha másként nem is, hát szolgálóként. A fiú aggódó, hithű apjának gyöngédsége, amint odafut fiához és csókokkal záporozza, az egész szentírás egyik legmegindítóbb és leginkább könyörületet sugárzó jelenete. Ez jelzi Isten minden gyermekének, legyen az önfejű vagy másmilyen, hogy mennyire visszavár minket Isten az Ő védelmező karjába.

De megvizsgálva ennek a fiatal fiúnak a történetét, ha nem vigyázunk, elkerülheti figyelmünket egy idősebb fiú története. Az Üdvözítő így indítja el a történetet: „Egy embernek vala két fia.” Majd hozzátehette volna: „akik mindketten elvesztek, és mindkettőnek haza kellett térni.”

Az ifjabbik fiú visszatért, köpenyt terítettek a vállára, és gyűrűt húztak az ujjára, amikor színre lép az idősebb fiú. Ő kötelességtudóan, hűségesen dolgozott a mezőn, és épp hazafelé tart. Az egészen különböző helyekről történő, egymással párhuzamos hazatérések nyelvezete központi szerepet jásztik a történetben.

Amint az idősebb fiú a házhoz közeledik, zenére és nevetésre lesz figyelmes.

„És előszólítván egyet a szolgák közül [figyeljük meg, hogy neki vannak szolgái], megtudakozá, mi dolog az?

[A szolga] pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza.

Erre [az idősebb fivér] megharagudék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt.”

Az ezt követő párbeszédet ismeritek. Az apa számára az önfejű gyermek miatt érzett fájdalma azért, mert az elfutott otthonról és a disznókkal dagonyázott, most bizonyára azzal a felismeréssel fokozódott, hogy ennek az idősebb és bölcsebb fivérnek, az ifjabbik gyerekkori hősének – mint amilyenek a bátyok szoktak lenni – nem tetszik, hogy fivére hazatért.

Nem. Helyesbítek. Ez a fiú nem annyira fivére hazatérése miatt bánkódik, mint a miatt, hogy szülei ennyire örülnek ennek. Miközben ez a kötelességtudó fiú – aki aztán igazán kötelességtudó– úgy érzi, hogy nem becsülik meg, és talán jó nagy adag önsajnálatot is érez, egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy neki soha nem kellett a mocsokban, kétségbeesésben vagy félelemben élni és önutálatot érezni. Egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy azon a tanyán minden borjú, a szekrényben lévő minden ruha és a fiókban lévő minden gyűrű az öve már. Egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy a hithűségért most is és mindörökké jutalom jár.

Nem – belőle, akinek gyakorlatilag mindene megvan, aki csodálatosan, kemény munkával szerezte vagyonát, és aki majdnem tökéletes, abból hiányzik valami, ami az Úr tökéletes férfijává tehetné, amit pedig már majdnem elért. Nincs még meg benne a könyörület, a kegyelem, az az elengedhetetlen látókör és mély szeretetérzés, hogy észrevegye, ez nem egy rivális visszatérése. A testvéréről van szó. Arról a fiúról, aki meghalt és most életben van. Ezt szerette volna az apa, hogy az idősebb fiú megértsen. Azt, hogy ez a fiú elveszett és most megtaláltatott.

Természtesen ez az ifjabb fivér rab volt – a bűn, az ostobaság és a disznóól rabja. De az idősebb fivér is egyfajta bezártságban él. Még nem sikerült kitörnie saját börtönéből. Marja a sárga irigység. Úgy érzi, apja nem becsüli őt eléggé, és fivére megfosztja őt jogaitól, pedig erről szó sincs! Áldozatul esett a maga által képzelt támadásnak. Ily módon hasonló a görög mitológiai hőshöz, Tantaloszhoz, akinek álláig ér a víz, mégis örökké szomjas marad. Az, aki eddig feltehetően nagyon boldog életet élt, és elégedett volt jó szerencséjével, hirtelen nagyon boldogtalannak érzi magát egyszerűen azért, mert egy másik embernek is jó szerencséje lett.

Ki az, aki finoman a fülünkbe súgja, hogy egy másiknak adott ajándék mellett valahogy eltörpülnek az áldások, amiket kapunk? Ki kelti bennünk azt az érzést, hogy ha Isten valaki másra mosolyog, akkor bizonyára rosszallóan néz miránk? Mindannyian tudjuk, ki teszi ezt: az, aki „minden hazugság atyja”.² Lucifer, a mi közös ellenségünk az, aki az idők kezdetétől fogva mindig és mindenkihez így szól: „add hát nekem ezt a kitüntetést”.³

Azt mondják, az irigység olyan bűn, amit senki nem ismer be szívesen. Egy régi dán mondás jól kifejezi, mily széles körben terjedhet el: „Ha az irigység láz volna, az egész világ beteg volna.” Chaucer Canterbury mesék című művében a lelkész azért siránkozik miatta, mert oly sok mindent átfog. Megvetéssel tekinthet akármire, minden erényre és tehetségre, és minden megbánthatja – minden jó és öröm. Miközben úgy tűnik, hogy mások nagyobbakká válnak, azt hisszük, ettől mi kisebbek leszünk. Sajnos néha így is viselkedünk.

Hogy történhet ez meg, különösen, amikor egyáltalán nem szeretnénk, hogy így legyen? Szerintem legalább az egyik oka ennek az, hogy minden nap ilyen-olyan csábítások érnek minket, amik azt sugallják, több mindenre van szükségünk. Valaki vagy valami örökösen azt hajtogatja, hogy szebbnek, gazdagabbnak, ünnepeltebbnek, csodáltabbnak kell lennünk annál, mint amilyennek mi látjuk magunkat. Azt mondják, nem vagyunk elég vagyonosak, és szórakozni sem járunk el eleget. Azzal az üzenettel bombáznak minket, hogy a világ mérlegén megmérettettünk, és híjával találtattattunk.⁴ Néha olyan, mintha egy nagy és tágas épület egyik termében volnánk, ahol a TV-ben az egyetlen soha véget nem érő szappanopera megy Hiú képzelgések címmel.⁵

De Isten nem így működik. Ebben a történetben az édesapa nem fájdítja gyermekei szívét. Ő nem hasonlítja kegyetlenül másokhoz őket. Még egymáshoz sem hasonlítja őket. Az egyik fiú iránt mutatott szeretete nem jelenti azt, hogy megvonná vagy megtagadná ugyanezt a másiktól. Ő isteni módon nagylelkű mindkét fiával. Szeretetét kiterjeszti mindkét gyermekére. Azt hiszem, Isten úgy van velünk, mint ahogy az én drága feleségem, Pat az én éneklésemmel. Ő tehetséges zenész, igazi zenei zseni. Rám persze semmi nem ragadt ebből! Mégis, tudom, hogy amikor megpróbálok énekelni, ő különleges módon szeret engem. Tudom, mert látom a szemében. Abban a szeretetteljes szemében.

Egy vizsgálódó elme ezt írta: „Egy olyan világban, ami állandóan egymáshoz hasonlítgatja az embereket, besorolva őket valahová az intelligencia, a szépség, a sikeresség skáláján, nem könnyű igazán hinni [egy isteni eredetű] szeretetben, mely nem így működik. Amikor hallom, hogy valakit dicsérnek, – mondja – nehéz nem arra gondolnom, hogy én kevesebbet érek. Amikor mások jóságáról és kedvességéről olvasok, nehéz nem elgondolkodnom azon, vajon én vagyok-e olyan jó vagy kedves, mint ők; és amikor trófeákat, érmeket és kitüntetéseket kapnak különleges emberek, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem magamtól, vajon én miért nem kaptam semmit.”⁶ Ha nem állunk ezeknek ellent, azt vesszük észre, hogy ezek, a világ által oly nagyon kiszínezett dolgok végül sértő, megalázó képet festenek majd Istenről, és egy szörnyen romboló képet magunkról. A legtöbb tiltó parancsot azért kaptuk, hogy ne sértsünk meg másokat. De meg vagyok győződve arról, hogy az a parancsolat, miszerint ne kívánjuk meg mások javát, azért adatott, hogy ne okozzunk bántódást saját magunknak.

Miként győzhetjük le ezt a hajlamot, mely szinte mindenkiben benne van? Először is, követhetjük ennek a két fiúnak a példáját, és készülődhetünk visszatérni az Atyához. Ezt a lehető leggyorsabban és legalázatosabban kell tennünk. Közben megszámlálhatjuk áldásainkat, és örülhetünk mások sikereinek. Leginkább másokat szolgálhatunk, mely a szív leghatékonyabb gyógyszere. De végül ez még nem lesz elegendő. Ha eltévedünk, magunkba szállhatunk, de lehet, hogy nem mindig találjuk meg, és nem is menthetjük meg önmagunkat az örökkévalóságra. Csakis az Atya és az Ő Egyszülött Fia teheti ezt meg. Csakis bennük van az üdvösség. Ezért imádkozunk, hogy segítsenek nekünk, hogy elénk jöjjenek, átöleljenek, és az általuk készített lakomából minket is megkínáljanak.

Ők meg is teszik ezt! A szentírás tele van azzal az ígérettel, hogy Isten kegyelme elegendő.⁷ Ezen a téren senkinek nem kell harcolni és versengeni. Nefi kijelenti, hogy az Úr az egész világot szereti, és ingyen adja az üdvösséget.

„Mert mondja-e ő valakinek, hogy: Távozz tőlem? – kérdezi Nefi. Nem! – egyik ember éppen olyan kedves előtte, mint a másik, és jóságát senkitől sem tagadja meg.

Jöjjetek énhozzám a világ minden tájáról – kérlel minket – és vegyetek tejet és mézet, ingyen, pénz nélkül.”⁸ Egyik ember éppen olyan kedves előtte, mint a másik. Járjatok békével! Járjatok magabiztosan! Járjatok félelem és irigység nélkül! Bízzatok abban, hogy Mennyei Atyánk mindig bőségesen megáld titeket!

Mikor így teszünk, segíthetünk másoknak, áldást kérhetünk rájuk, pontosan úgy, ahogy ők is imádkoznak értünk. Bárhova is szálljon valamely tehetség vagy képesség, örülni tudunk annak, mert ez az itteni életet hasonlóvá fogja tenni ahhoz, ami a mennyben vár ránk.

Segítséget jelent, ha eszünkben tartjuk Pál szavait, mely az erényeket rangsorolja tömören: „Most azért megmarad a hit, remény szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”⁹ Arra emlékeztet bennünket, hogy mindannyian Krisztus teste vagyunk, és minden tagja, legyen az erős vagy gyenge, fontos és szerethető. Érezzük az ő mélységes könyörgését: „… ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásról a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind”.¹⁰ Ez a páratlan tanács segít észben tartani, hogy a „generozitás”, magyarul nagylelkűség, ugyanabból a szóból származik, mint a „genealógia”. Mindkettő a latin genus szóból ered, ami azt jelenti: ugyanaz a szülöttség illetve természet, ugyanaz a család és nemzettség.¹¹ Mindig könnyebb lesz nagylelkűnek lenni, ha nem felejtjük el, hogy az a szeretett ember igazából közülünk való.

Testvéreim! Tanúságomat teszem arról, hogy Isten egyikünket sem szeret vagy becsül kevésbé, mint másokat. Bizonyságom van arról, hogy Ő mindannyiunkat szeret – bizonytalanságainkkal, aggályainkkal, énképünkkel és mindennel együtt. Ő nem méregeti tehetségeinket és szépségüket. Nem méregeti foglalkozásunkat vagy vagyonunkat. Minden futónak örül, aki a bűn, és nem mások ellen száll versenybe. Tudom, ha hithűk vagyunk, mindannyiunkra az igazság tökéletesre szabott palástja vár,¹² melyet a Bárány vére mosott fehérre.¹³ Őszintén imádkozom azért, hogy buzdítsuk egymást azon erőfeszítésünkben, hogy ezt a díjat nyerjük el. Jézus Krisztus nevében, ámen.