A szeretet nyelve

Amikor fiatal édesanya voltam, férjemmel öt, nyolc év alatti gyermekünkkel Dél-Amerikába költöztünk. Bár egyikünk sem beszélte a nyelvet, hatéves kislányomnak okozott a legnagyobb nehézséget az új nyelv elsajátítása. Elhatároztuk, hogy négy évesek közé, középső csoportba adjuk, bár az első osztályt kellene kezdenie. Azt reméltük, hogy a fiatalabb gyerekekkel való érintkezés kevésbé hat ijesztően, és elősegíti nála a portugál nyelven való érintkezést.

A helyzet azonban az volt, hogy kislányom ugyanolyan idegen volt az ottani gyerekeknek, mint számára ők. Minden nap küzdelem volt. Reggelente majd megszakadt érte a szívem, amikor elkísértem az óvodába, aztán alig vártam, hogy a nap végén, ha csüggedten is, de hazatérjen.

Egy nap néhány gyerek különösen durva volt vele. A szünetben páran köveket dobáltak felé és lökdösték, gorombán nevetve. Félt és bántotta, ami történt, így nem tudott visszamenni a többiek közé. A kiürült játszótéren egyedül üldögélve eszébe jutott, amit a magányról tanítottunk neki. Emlékezett rá, hogy Mennyei Atyánk mindig közel van gyermekeihez, és hogy mindig beszélhet vele, nem csak este, lefekvés előtt. Az úr megérti szíve nyelvét. A játszótér egyik sarkában meghajtotta hát fejét és mondott egy imát. Nem tudta, miért imádkozzon, így azt kérte, hogy édesapja és édesanyja legyen vele, hogy megvédhesse. Míg befelé ment, eszébe jutott egy elemis dal.

Amikor kinyitotta a szemét, meglátott egy kis virágot, ami a beton egy kis repedéséből nőtt. Leszakította és zsebre rakta. A többiekkel való gondjai nem szűntek meg, ám úgy sétált be a terembe, hogy azt érezte, szülei mellette vannak.

Hatéves kislányomhoz hasonlóan mindannyian éreztük már magunkat elveszve egy idegen országban. Ez az idegen ország lehetett az algebra vagy a kémia nyelvezetének elsajátítása. Lehet, hogy úgy gondoltátok, idegen partokon kötöttetek ki, amikor csatlakoztatok az egyházhoz, még ha hazátokban voltatok is. Képzeljétek magatokat egy új megtért helyébe! Az olyan szavak, mint az elhívás, Elnöklő Püspökség vagy általános felhatalmazott mind értelmező szótárba illők.

És mi van azokkal a misszionáriusokkal, akik megértették a Szent Szellem sugalmazására, hogy az egyház igaz, és válaszoltak is rá, de aztán az a kihívás áll előttük, hogy egyszerre tanuljanak egy idegen nyelvet és magát az evangéliumot is? Csodálattal gondolok bátorságukra.

Életünk telve van egy idegen nyelv elsajátításából eredő frusztrációt okozó helyzetekkel. Mindazonáltal létezik egy univerzális nyelv. „Az illatuk, anya, rád emlékeztet” sor egy kislány szívéhez szólt. Egy elemis dal és egy vadvirág jelentette a megválaszolt ima ismerős nyelvét.

Miután Jézus már egy ideje a Bőség földjén lévő templomnál tanított, úgy vélte, talán a nép nem értette meg minden szavát. Arra kérte őket, térjenek haza, és családjukkal gondolkodjanak és imádkozzanak, hogy felkészüljenek másnapi eljövetelére.

Amikor azonban „ismét körüljáratta szemét a sokaságon, és azt látta, hogy azok könnyeznek és tekintetüket rászegezik, mintha arra akarnák kérni, hogy maradjon még velük egy kicsit. (…)

[Jézus] vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytől-egyig megáldotta. (…)

és a tömeghez fordulva ezt mondta: Nézzétek kicsinyeiteket!

És amint azok odanéztek, … látták, hogy … tűzfelhőben angyalok szállnak le az égből. És amint leszálltak, körülvették kicsinyeiket, … és az angyalok szolgáltak nekik.” (3 Nefi 17:5, 21, 23–24.)

Bizonyságunk tüzével körülvéve lenni olyan nyelv, melyet mindannyiunknak el kell sajátítania.

Az első lecke címe, amit a világon minden elemis gyerek tanul, az: „Az Úr gyermeke vagyok”. Már akár a 18 hónapos gyermekek is magukra mutathatnak, amikor ezt a játékot játsszák az ujjaikkal.

Amikor néhány évvel ezelőtt hatodikosokat tanítottam, egy 14 éves fiút tessékeltek be az osztályomba, aki úgy volt öltözve, mintha egy banda tagja lenne. Két évvel idősebb és négy évvel nagyobb volt, mint a többi 30 tanuló. Hamar észrevettem, hogy Brian nem tud olvasni, soha nem járt iskolába rendszeresen, és több városban különféle gondviselőkkel lakott már.

Közelgett a bizonyítványosztás ideje, és szabadnapomon bementem, hogy befejezzem a gyerekek munkájának értékelését és bizonyítványuk megírását. Amikor beléptem a terembe a bizonyítványokért, láttam, hogy Brian teljesen felbolygatta az osztályt. Hálás kollégámnak azt javasoltam, hogy kiviszem Briant. Elsős olvasókönyvekkel felpakolva elindultunk a könyvtárba, futballról beszélgetve útközben.

Leültünk egy asztalhoz, ahol a bizonyítványokat töltöttem ki. Megkérdeztem, kapott-e valaha is bizonyítványt.

Megrázta a fejét és azt mondta: „Nem.” Megkérdeztem, szeretne-e bizonyítványt.

A szemembe nézett és azt mondta: „Csak ha az áll benne, hogy jó fiú vagyok.”

Készítettem neki egy különleges bizonyítványt, amiben az erősségeit hangsúlyoztam. Ráírtam a teljes nevét és azt, hogy milyen jól befogad mindenkit, és hogy megnevetteti az embereket. Különösen a sport iránti szeretetét említettem meg. Nem szokványos bizonyítvány volt, de nagyon elégedett volt vele. Nem sokkal ezután Brian eltűnt az iskolánkból, és utána már csak annyit hallottam róla, hogy egy másik államban él. Reménykedtem, hogy bárhol is legyen, a zsebében van a bizonyítványom, amin az áll, hogy jó fiú.

Egy nap mindannyian megkapjuk záró bizonyítványunkat. Lehet, hogy az alapján osztályoznak majd, hogy mennyire vettük észre egymás jóságát. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy ezt hallja: „Ismernek téged. Nagy értéked van. Nagy lehetőségeid vannak. Jó gyermek vagy.”

Nagyon szeretem a pionír gyermekekről szóló történeteket. Sokat hallunk a szüleikről, akik a Sóstó völgyébe gyalogoltak, de egy elemis ének szavaival:

Susan Madsen mesélte el a Willie kézikocsis csoportba tartozó Agnes Caldwell történetét. Zord viharba kerültek, és szörnyű éhségtől és hidegtől szenvedtek. Érkeztek segélyszállítmányok étellel és takarókkal, de nem volt elég szekér az összes ember elszállítására. Még a segítség érkezését követően is a legtöbb embernek sok-sok mérföldet kellett menetelnie a biztonságot nyújtó völgyig.

A kilenc éves kicsi Agnes túl kimerült volt ahhoz, hogy tovább gyalogoljon. A szekér vezetője észrevette elszántságát, hogy lépést tartson a szekérrel, és megkérdezte, szeretne-e felszállni. Agnes saját szavaival mondja el, mi történt azután:

„Ekkor lehajolt, megfogta a kezemet, és vágtára biztatván lovait rohanásra kényszerített, mikor lábaim már nem tudtak tovább futni. Ez így ment mérföldeken át, legalábbis nekem úgy tűnt. Azt gondoltam akkor, hogy ő a leggonoszabb ember, aki valaha is élt, vagy akiről valaha is hallottam. (…) Amikor már majdnem összerogytam, megállt [és felhúzott a szekérre]. Fogott egy takarót, és bebugyolált – jó meleg és kényelmes volt. Most aztán volt időm, hogy meggondoljam magam, és úgy is lett, nagyon jól tudva, hogy ezzel megmentett attól, hogy halálra fagyjak, amikor felülök a szekérre.” (I Walked To Zion, [1994] 59. o.)

A segélyszekér vezetője olyan gyors futásra indította a kislányt, amilyenre csak képes volt, hogy visszaállítsa a vérkeringést elfagyott lábaiban. Megmentette a lábát – valószínűleg az életét is – azzal, hogy engedte, hogy segítsen magán.

Gyermekeinknek ma ugyanolyan szörnyű és kimerítő utazásaik vannak, mint amilyen a nyugatra vándorlás volt. Mindenféle veszély leselkedik rájuk az út során. Meg kell erősítenünk hátukat, hogy viselhessék terheiket, és lábaikat, hogy táncolhassanak a csillagos égbolt alatt. Néha nekünk kell futnunk, hogy lépést tarthassunk gyermekeink hitével.

Egy másik alkalommal 3 Nefiben, amikor Krisztus megáldotta tanítványait, „rájuk mosolygott és arcának fénye beragyogta őket” (3 Nefi 19:25).

A mosolygó arc azt sugallja, hogy jók vagytok. A gyermekek próbálnak úgy élni, mint Jézus. Szeretnének mosolygósak lenni. Szeretnének olyanokkal lenni, akik örömmel fordulnak feléjük.

Hinckley elnök azt mondta: „A gyermekeknek szükségük van a napfényre. Szükségük van boldogságra. Szükségük van szeretetre és gondoskodásra.” („Save the Children”, Ensign, 1994. nov., 54. o.)

Ilyennek kellene lenni gyermekeink evangéliumi oktatásának nyelvének. Bármi is legyen anyanyelvetek, tanuljatok meg a szívből jövő imák és az örömteli bizonyság nyelvén tanítani és beszélni, hogy az angyalok, mind a földiek, mind a mennyeiek körülölelhessenek és szolgálhassanak minket! Olyan evangéliumi oktatókra van szükségünk, akik a dicséret és barátság nyelvét beszélik. Rendszeres lelki bizonyítványt kell kiállítanunk, amelyek megerősítik egymás szemében a jóságunkat. Áldás engedni gyermekeinket olyan messze szaladni, amennyire csak saját erejükből képesek; áldás erőt adni bizonyságuknak. Rájuk kell mosolyognunk, és be kell őket takarnunk szeretetünk takarójával, a szeretet egyetemes nyelvén tett nagy utazás során.

Hálát adok a nagy áldásért, hogy nézhetjük kicsinyeinket. Ám tudom, gyermekeik is ott voltak, Jézus Krisztus nevében, ámen.